A két hajós

A két hajós szerző: Kisfaludy Károly

       Allegoriai költemény
         Vörösmartynak

   Kék lepelbe nyugszik a föld.
Csendre szállt a léti zaj;
És az estnek langy öléből,
Mint az álmak szép világa,
A hold rezgő fénye tűn fel
A felhők ezüstje közt.
Válva most szelid alakká,
Köd borul a szirtoromra:
Mint a csillapítlan érzet,
Mely lebelgő fátyolában
A sírok közt éjjelez.

   Sziklaparton áll az ifju
S a sötét tengerbe néz,
Mely végetlen, mint a lélek,
Elterűl hullámival.
"Víg habok! ti merre szálltok
Lágy fuvalmak szárnyain?
Mily országon visz keresztül
A szabad kéj szelleme?
Véletek mi szép röpülni
Egy szelídebb hon felé!
S ott élhetni képzetének,
Mint az elmult szép időnek
Fentebb lelkű emberi!
Szebb életnek kell virulni:
Sejti keblem, bár valója
Még homályban rejtezik."
Igy az ifju, s kis madárként,
Mely kinézve messze térre,
S meg-megrázva szárnyait
Fészkéből kiszállni vágy;
A nem-ismertet kívánva
Ő is szebb körért eped.

   S míglen igy áll elmerülten
Álma édes titkain,
Bájos ének hat feléje;
S mindég édesb ömledéssel,
És mind jobban teljesülve
A viszonzó pártra zeng.
Hall az ifju, keble tágul
A varázsló zengzeten:
Ily hangokban olvadozni
Vágyna minden érzete!
S ím, lebegve mint a hattyu
Jő keletről egy hajó,
S könnyüded habcsókdozás közt
Víg futtában ringadoz.
A hajónak ormozatján
Áll egy férfi, lant kezében;
És a hangok hullámárja
Most szerelmi suttogással
Mint a csermely violák közt,
Majd az indulat hevével
Mint az orkán vad zúgása;
És a nagy kor hősalakja,
S a jelennek nyájas arcza,
Fellengő képekbe öntve,
Tőle harsog, tőle zeng.

"Állj meg, állj meg, boldog útas,
Bizton vár e nyílt öböl;
Jer pihenni, jer lakomba!
Hol barátság karja ápol,
S földi jókat osztva véled,
Kéri díjul éneked!"

   Mond a férfi: "Életemnek
Távolabb hat czélja még:
Szebb tökélyre vágyva, lelkem
Nem szenved leköttetést.
Forrását nékem ád a szikla:
Lánczot a magas fedél;
És a lant és a szabadság,
Egy dicső mag két virága,
Együtt kelhet nagyra csak."

   Mond az ifju: "Merre, útas,
A czél, mely után epedsz?
Mily hatalmas ösztön izgat,
Mely édes remény vezet?"

   Mind a férfi: "Hosszas útam,
S azt elszánva folytatom.
Még éltemnek hajnalában,
Mint az ég vídám sugára
A szegény vak éjjelére,
Tünt elém egy fényalak:
Bájszínnel körűlövezve,
Fenség ülte homlokát,
S messze minden földiségtől,
Szép, kecses, menynyel rokon.
És gyöngéded ihletére
Álmaim holt képei
Látható valók gyanánt,
Életet színt nyertenek.
Még nem érzett lángozattal
Üdvezlém az égi lényt,
És az első hálaszó
Énekké vált ajkimon.
"Pályatársul s hű vezérül
Engem küldtek istenid,
De szerelmem koszorúja
Csak tövis között virul,
Szállj hő szivvel s bízva bennem
E világ zajtengerére:
S egy virágos partfokon,
Szebb dicsőség birtokában
Föllelsz majd nyugot felé!""
Igy az égi s rám hajolva,
Érzem szellemajkait
Égni homlokom felett.
Telt szívvel dőlék elébe,
De a tünemény helyett
Nyílt karom felhőt ölelt.
Ám miként a szerelemnek
Első édes villanása,
Leng körűlem képe még.
Igy evezve, küzdök, élek.
Birtokom remény s a lant."

   Mond az ifju: "Boldog sors!
Keblem titka nyitva áll:
Hattyuélted bájszövése
Volt a m'ért epedt szivem.
Túlemelve szolgaléten,
Önszabott nemes határ közt
Bátran elfellengeni,
Minden felmuló gyönyör!
Hadd kövessem nyomdokod!"

   Mond a férfi: "Élj körödnek,
Szedve a jelen gyümölcsét,
Mely önként kebledbe hull.
Fellegszárnya képzetidnek
Mennyi szirtbe ütközik!
S törve, már a föld sem kegyli
Tőle pártolt gyermeket."

   De az ifju ingerében
Szép reményektől ölelve,
Indul a hajós után.

   A kelő nap lángsugári
Szétlebbentik a homályt,
S hölgye, melynek kelt öléből,
Tűzre lobbanó szemekkel
Néz fel a dicső után.
A hajósok már haladnak;
S míg az ifju büszke szemmel
A nagy téren andalog,
S minden fénytől elkapatva,
A nagy hullámtorlatokkal
Versenyt habzik kebele:
Egy irányon csügg a férfi,
És egy pontra gyűlt erővel
Biztosan továbbra hat.

   Mond az ifju: "Nézd hajós,
A szép partot dél felől!
Melyre a tavasz mosolygva
Vonta rózsaszőnyegét.
Mely vidám szinekbe játszik,
Egy tündér világ gyanánt,
Hol csak kéj és öröm mulat!"

   Mond a férfi: "Csak muló fény,
A mi téged arra vonz.
Ott kopár szirtről viz omlik,
S napsugár annak porára
Vet szivárványszíneket.
Bármi játszi lengetegre,
Délibáb tündérzetekként
Lebben szét a habvirág;
S minden bájos hímzetével
Hiú gőzzé változik."
Most az ifju arra fordul,
És csodálva látja tűnni
A vidám part kellemi;
S égő arczczal és borúltan
Visszatér a férfihoz.
De hevült érzéki játszva,
Győztek lelki erején:
S így tündöklő czélt nyomozva,
Lepkeszárnyakon csapongva,
A pillanat rabja lőn.
És éjszak felé tekintve,
Szól megint a férfihoz:
"Nézd, minő magas fok áll ott
Felségében egyszerűn,
Mintha megvetné a földnek
Minden külső csillogásit,
Oly komoly, mégis dicső.
Arra fordulj; ott az élet
Nemesebben rajzik el,
És közelb a tiszta éghez
Szebb valókkal párosúl."

   Mond a férfi: Állj meg ifju!
Köd csak az, mely tornyosúlva
Örvények felett mereng.
És csalárd dagálylyal rejti
A kerengő éjutat.
Onnan ösvény nincs a fényre,
Ott örök homály borong"

   De az ifju őt nem hallja,
És a part felé evez;
Mindég kisebb lesz hajója -
Végre köd borítja el.

   "Eltünél, forró kebel!
S vágyaidnak édes honja
Egy betegnek álma volt,
Létre nem virúlható.
Fényre törtél, s tenn erőd
Lőn legelső pártosod."
Igy a férfi, s egyedül csak
Küzdel ő a mesze pályán.
Mint az ember sorsa, váltva
Kelnek tűnnek a napok,
És a kornak rémalakja,
Majd hódolva, majd fenyítve
Őt leszáll kisérteni.
Vész üvölt, s zúgtán hajóját
Környezik hullámhegyek,
Villám csattog, és vad szelek
Árboczát recsegtetik;
Mérges fúlánkot lövelve
Száz torok tátong megette:
De miként hős a veszélyben,
Rendületlen és merészen,
Szent tüz égve kebelében,
A hideg kor ellenére,
A nagy czél felé halad.

   S ím a távolnak ködéből
Vál ki egy part, esti fényben:
Csendes, mint a békehon.
És az égi Tünemény,
Mely ifjonti életével
Már jegyesként frígyesült:
Csillag-koszorúzta fővel
A virágos halmon áll.
A hajós néz sziv-dobogva,
És ifjúlva nyúl a lanthoz,
A magast üdvezleni.
A mit szép- s dicsőnek tarta,
Létesülve itt lelé!

   "Jer, te hív küzdő! keblemre,
Pályabéred itt virúl:
Széphez adván a nagyot,
Fényben élni fog neved."
Igy az Égi, s napsugárként
Lángoló karjába inti.
Hű lantját mellére zárva
A hajós borúl elébe:
Egyszer még tekint reája,
S elhuny szeme, szíve áll.

   "Földbe száll, mi tőle sarjadt,
De az érdem szép jutalma
Innen szebb malaszttal ébred;
S a jelen megőszül bár
Itt megifjul a világ."
Igy zeng fellegek között;
És az égi Tünemény,
Ragyogó csillaggá válva,
A hajós sirjára száll,
És örök sugárral onnan
Leng a késő kor felé.