A két fiu

A két fiú szerző: Thury Zoltán

                                                     I.

A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett, három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek, altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.

Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött, mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.

- Azért késtünk annyit - jelentette a kalauz - mert vészjelzés volt az uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.

- Ki állította meg a vonatot?

- Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le. Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte, vagy mi...

Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.

- Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.

A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.

- Jelentse be a legközelebbi állomáson - mondta a kalauznak s azzal gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.

- No, megjöttek Karacs ur? - kiáltotta már messziről. - Csakhogy itt vannak!

Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt, mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és rákiáltott a gyerekre:

- Takarodsz ki, haszontalan kölyök!

Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:

- Jóska gyere, megesz a bácsi:

Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért - a többi pedig nem tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani, megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett lenni:

- Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.

A raktáros boszankodva felelt:

- Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.

Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.

A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.

- Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó ember, derék tisztviselő...

Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:

- Igen, jól fogjuk érezni magunkat.

Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak valósággal hurczolnia kellett maga után.

Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba. Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az kérdezte:

- Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az asszonnyal?

Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros dolgát.

- Valami keveset, pár ezer forintot.

- S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.

- Mi lesz vele?

- Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.

- De nincs, hiszen hülye.

A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.

                                                     II.

A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is. Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.

Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha attól félt volna, hogy rákiált valaki:

- Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.

Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé. Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi a más ember szeretőjét.

A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle. Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok, milyen butának teremtett engem az Isten.

A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna tagadni vele minden közösséget.

Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.

A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az, hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.

- Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.

Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.

Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.

Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony, egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:

- Fiam van, ma reggel jött a világra...

- Hát az anya egészséges-e? - Kérdezgették meg az asszonyok.

- Mint a makk, nincsen semmi baj.

- Hála Istennek.

Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább körülnézzen.

A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.

Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.

- Egészen az anyja.

- Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.

- Milyen okosan néz.

- Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett rajtuk.

A raktáros akkor már nem volt ott.

Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a vonat, akkor szólította meg a raktáros.

- Főnök ur, nagy ujság, fiam született...

A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.

- De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?

A boldog ember áradozni kezdett:

- Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy más, ujra kezdjük.

                                                     III.

Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van. Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott belőle.

Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is. Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut. Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból, végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.

Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s rettenetesen szitkozódni kezdett:

- Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!

A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.

- Nyuzza le a bőrét a czudarnak. - Kivette a bölcsőből...

A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.

Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.

A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.

A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.

A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával, aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a szerencsétlenségtől.

- Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik őket.

Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje. Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került, ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott. Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.

Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak előtalált!

- Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...

Egy reggel aztán vége lett mindennek.

A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta, hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától. Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.

- Hiszen veled ment el! - kiáltott rá magánkivül.

- Igen, nem - gagyogott a fiu - de most nincs sehol.

Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a mint volt.

- Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk, egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor elmentek a kocsik, sehol se volt.

Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:

- Nem jött haza?