A két örökös
| A két örökös szerző: Jakab Ödön | Akettorokos → |
Merre csak a nap jár, kerek e világon,
Nem hiszem: lett volna az a fehér vászon,
Melynek puha gyolcsa olyan fényes vala,
Mint a Szántó Balázs tiszta fehér haja.
Öreg is volt immár, szelid szavu szája
Százados időnek vala krónikája.
Nagy régi dolgokra emlékezett vissza:
Rég eltünt patakok vizét ő még itta:
Hol ma dús kalászok lengenek a szélben,
Ott ő erdőt látott annak idejében;
Hol most a kaszások vágnak buja rendet,
Ott szerinte hajdan nagy tó vize rengett.
És az öreg ember birta még a terűt,
Bár háta mögé oly roppant idő került.
Szűkösen élt pedig, alig volt egyebe,
Mint a határszélen egy kis szőlőhegye,
Melyben házanépe a falutól távol
Éldegélt valahogy isten jó voltából,
Ha meghozta borát a szőlőhegy fája,
Uj szüretig ismét kitartá az ára.
De beteg lett egyszer, ugy őszre fordulva,
Leroskasztá végre a nagy idő súlya;
S mig jó felesége sírt az ágya mellett,
Szántó Balázs ilyen bús beszédbe kezdett:
«Ha meghalok, anyjuk, ne maradj itt többet,
Sirom körül ugy is mindig folyna könyed.
Költözz a faluba, ott megenyhül gyászod,
Lesz a leányunknál csendes jó lakásod,
S öreg napjaid is csak könnyebben telnek:
Jobban gondoz a lány, mint a fiúgyermek.»
Aztán két szép legény fia felé nézett:
«Anyátokat ott is el ne felejtsétek!
Ezt a szőlőhegyet ketten rátok hagyom,
De ne czivódjatok egymás között azon.
Mérjétek fel szépen két egyenlő részre,
S ássátok síromat oda a középre,
Hogy az a domb legyen köztetek a határ.»
— És lefogta szemét csöndesen a halál.
Ugy tett a két fiu, mint az öreg hagyta:
Hosszu, magas dombot vágott negyed napra,
Mely a kis örökség keskeny határföldjén
Erősebben álljon, mint az erős törvény.
Szóla pár hét multán az ifiabb testvér:
«Egy kis szívességet, bátya megtehetnél:
Mig katonaságom messze leszolgálom,
Gondozzad helyettem árva gazdaságom.»
Gondozta is, mig az öcscse oda jára,
Gazdálkodék, de csak a maga javára;
Lassan-lassan ama gonosz utra lépett,
Hol minden egy lépés százszoros nagy vétek,
Hol a szomju vándor nem szomjazik vizet,
De szomjazza földi javát valakinek.
Hej ismerszett is ám a kis szőlőhegyen:
Idegen gazdaság hogy mely félen megyen!
Tiszta volt egyik rész, de a másik messze
Kilátszék, hogy sürü moharba van veszve.
Mikor a kisebbik fiu haza tére,
Szinte sirva nézett puszta szőlőjére,
S szomorun bejárva kereken a hegyet,
Leült a tetőre és igy elmélkedett:
«Vagy az én szemem vak, vagy ez a hegy mozog,
De annyi szent igaz, hogy nincs jól a dolog.
A bátyám szőlőjét akárhogy is nézem:
Mintha nagyobb volna, mint ez az én részem.»
Hanem mivel azt is tudta, hogy a látszat
Sok igazat olykor félre magyaráztat:
Felállott ez okból és fürkésző lépte
Mind a két birtokot szépen végigmérte.
De a mérés is csak ujabb gyanut szított:
Az is az ő szeme mellett bizonyított;
Nem értheté sehogy, bár a fejét töré:
Hogy lehet szélesebb azé, mint az övé?
Meglátta a bátyját s igy kiálta oda:
«Csoda történt, bátyám, igazán nagy csoda!
Mig, a király engem katonának fogott:
A te szőlőd megnőtt, az enyém meg — fogyott.»
«Miféle beszéd az! — a nagyobbik monda —
Hiszen ott a határ: az apánk sirdombja.
Te mérted ki helyét, ugy temettük oda,
S lám a te szemednek mégis történt csoda!»
Végignézte a sirt a kisebbik búsan,
Látta, hogy a dolog igazán csak úgy van.
Megszégyelte magát vádló szive előtt,
Hogy abban a sirban kételkedek előbb.
Azonban egy este a faluból jőnek,
Lelkendező követ sirva híjja őket:
Fussanak izibe, meg se pihenjenek,
Öreg édes anyjok halálosan beteg.
Ott feküdt az asszony mozdulatlan, hanyatt,
Fekete karika volt a szeme alatt:
Halál jegygyűrűje, mely a kit eljegyzett,
Soha de csak egy is még hűtelen nem lett.
Fiai csókjára felnyitotta szemét,
Kérőn veté rajok bágyadt tekintetét;
Ajka is megmozdult végre nagy nehezen:
«Szegény jó apátok mellé esedezem.
Vele töltém én le hosszú évek sorát,
Hozzá temessétek testem haló porát!»
Mire a setét éj szakadozni kezde,
Indult a két fiu már a szőlőhegybe;
Ásó volt egyiknél, a másiknál kapa.
Látszott, hogy valaki meghalt az éjszaka.
Kezdődött a munka, a hogy oda értek,
Megcsillant ásója az ifjabb testvérnek:
Némán bontogatta a gyepesült hantot,
De a bátyja még csak arra se pillantott.
Egy kissé távolabb álla tusakodva,
Szivét kegyetlen vád marta, szoritotta;
Arczát égő vérrel önté el a szégyen,
Inkább lett volna mély tömlöcz fenekében;
Akármi büntetést inkább viselt volna,
Csak az a kis halom szembe ne vádolna!
Hanem már akárhogy szorult szive összébb,
Mégis kénytelen volt megszólitni öcscsét:
«Mondanék valamit,— hagyd a munkát félbe,
Apám uram teste ugy sincs odatéve.
Rosszakaród voltam, rosszat cselekedtem,
De bevallok mindent és itélj felettem.
Mig te hadakoztál idegen országban,
Én azt a sirdombot azalatt levágtam,
És a te részedbe kissé belebb tevém,
Hogy legyen nagyobb a tiednél az enyém.
Tégy most, a mit tetszik tettemért cserébe,
Adj a törvénylátó nagy urak kezébe;
A határt birtokom közepébe ássad,
Csak ezt a dolgot itt ki ne beszéld másnak.
Ne mutassanak rám az utczán, hogy — «ott ni
Az akart az apja sírjával is lopni!»
Sirt a nagyobb fiu, a kisebbik pedig
Rátette bátyjának vállára a kézit,
És szelíden szóla, szeretettel feddve:
«Nem törekedem én, bátyám, a vesztedre.
Ha ellenem rajtad erőt vett a gonosz:
Lelkiismereted eléggé ostoroz.
Vétek is lenne most a mi czivódásunk,
Mikor sirt az anyánk tetemének ásunk.
Ládd, én megbocsátok boszuállás helyett.
Jöszte hát, keressük meg azt a sírhelyet!»
És kiásták a sirt s a két öreg testét
Hosszu pihenésre egymás mellé tették.
Aztán évek mentek, aztán évek jöttek,
De az a sirhalom nem mozdult meg többet.