A képviselőház madara
szerző: Mikszáth Kálmán
Nyári időben elégszer megtörténik, hogy a t. Ház helyiségeinek nyitott ablakain át egy csíz röpül be és a büfé vagy a könyvtárszobán át, csattogó szárnyaival egyenesen a folyosóra száll. A szegény kis csíz leül a magasan fekvő ablakok valamelyikének párkányára s búbját igazgatva kedves bronz színű csőrével, apró szemeivel értelmesen pislog, mintha a fel s alá sétálgató képviselők frondeurködését vagy vidám adomáit vigyázná.
- No, Schwindler, itt vagy? - mondják a képviselők a madárnak, és a kalapjaikkal hessegetik.
De az föl sem veszi, legfeljebb szemecskéit hunyja be, mintha apró ónszínű hólyagokat húzna rájok.
- Schwindler! Schwindler!
Ösmeri mindenki, vidáman szólítgatják.
A Schwindler föl sem veszi ezt a nagy országos népszerűséget, egykedvűen kopogtatja az ablaküveget, s vájkál a ripacsos falban, ha pedig megunja magát, odább röpül a balfolyosóról a mamelukfolyosóra. Emitt a napfény több, ott a szivarfüst kevesebb. A büféből kivezető csíkos pokrócon gyakran találni tortamorzsákat is. A csíz már azt is tudja. Leereszkedik a magasból a kenyérkeresés e közmondásos talajára, s ugrálva keresi a morzsákat az agyonpuhított szőnyeg megereszkedett szálkái közt.
Sőt megtette azt a vakmerőséget egyszer, hogy betolakodott magába a Házba, s leült az elnöki szék mennyezetére, felül. A mennyezet zöld szövetből van. Azt hitte a bohó, valami fán biggyeszkedik s elkezdett csicseregni. Péchy Tamás kétségbe volt esve, miképp vonja meg tőle a szót, mert erőszakos rendszabályokat nem engednek a házszabályok. A jegyzőkönyvi megrovás az egyedüli ostor.
A csíntalan csíz nem respektál semmit; mandátum nélkül jár-kél itt, ahol még a mandátumnak is harminc napig kell érnie, mint a vadkörtének. S dacára, hogy nincs mandátuma, mégis védi az immunitás. A kis Schwindlerhez a világért sem nyúlna senki. Az öregebb képviselők pláne bizonyos pietással nézik, s még cukrot is adnának neki a bonbon-stanicliből. Az indusok szent madara is megirigyelhetné parlamentünk kis madarát.
Pedig ez csak közönséges csíz. Mondják, a nagyapja valóságos kanári volt még. Úgy viszi, és úgy fogyatkozik, mint a dzsentri. Az unokái bizonyosan már csak közönséges verebek lesznek.
De hát miért áll olyan nagy tiszteletben a Schwindler itt, ahol semmit sem tisztelnek nagyon, ami nem miniszter, és miért nevezik Schwindlernek, ennek külön kis története van.
A nevezetes madár tulajdonképpen nem a maga ura, hanem a képviselőházi házmester tulajdonát képezi, s valaha igen szépen jövedelmezett a gazdájának. Igen, igen, múltja van a kicsinek, s e múltja miatt tartják tisztességben a Ház urai, kiket emlékeztet valakire, aki itt ült, járt egykor közöttük, s e múltja miatt dédelgeti a házmester is a szép drótkalitkában, melynek az ajtaja nappal mindig szabadon van hagyva. Ritka bizodalom egy madárhoz a XIX. században!
De kezdjük az elején.
Valamikor Lisznyai Kálmánt nevezték a »madarak pajtásá«-nak. De ő csak pajtáskodott, s versenyt énekelt velök; ő inkább konkurrensük volt. A madarak igazi jóltevője báró Kemény István.
Az pedig nagy szó ebben az országban, amelynek népe egyebet sem tett vagy tizenkét esztendeig, mint hogy egy madarat üldözött, és szidott folytonosan.
Kemény István azonban nemcsak a madarakat szerette, hanem az embereket is. Ami sokkal nehezebb. Hogy rendkívüli ember volt, ezt képviselőtársai tudhatják legjobban abból, hogy rendesen eljárt az ülésekre. Sőt a néhai jó Kemény István nemcsak kötelességből, de mulatságból is minden üres idejét a Házban töltötte, akár volt ülés, akár nem. Bement a háznagyi hivatalba, ha ott nem talált senkit, benyitott az irodába, s ha ott sem volt ember, elvégezte rendes sétáját a folyosókon, úgy, mint üléses napokon szokta, vagy lement a szűk, sötét udvarkába, elbeszélgetni a házmesterrel, vígan lógázva kezében hírhedt esernyőjét, melynek nyelére ezt a keserű humorral komponált feliratot vésette: »Oh, demokrata, ha tán eltulajdonítanád ezt az esernyőt, gondold meg, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt.«
Ilyenkor látott meg Kemény egy csízt a házmester kalitkájában.
- Mennyiért adja nekem ezt a madarat? - kérdé a házmestertől.
- Nem eladó, méltóságos uram, mert nagyon kedves jószágom.
De amit egyszer Kemény István föltett magában, ahhoz keményen tartotta magát. Hiszen ott a folyosói közmondás: hogy az erdélyi embernek minden sikerül, kivált ha még kálvinista is hozzá.
Nem tágított. Másnap is letipegett a kis udvarba a csízhez; ingerkedett, játszott vele, sőt cukrot is hozott neki a kalitkarácsok közé, amit a reggeli kávéjánál takarított meg neki.
- Hát mégse adja ide ezt a kis szürke legényt, mi?
- Ugyan minek volna az a méltóságának?
- Szabadon ereszteném.
- Hüm! - dünnyögte magában a házmester. - Meggondolom. Biz isten meggondolom.
Nehány nap múlva aztán csakugyan megpuhult a szíve nagy váratlanul.
- Isten neki, eladom hát a csízt a báró úrnak, ha már ennyire van. De nem válhatok meg tőle két forintnál alább.
Megadta persze a két forintot örömmel, s még aznap délben valami unalmas szónoklat alatt lehívta barátait, hogy tanúi legyenek a csíz ünnepélyes kieresztésének. Még egy kis piros harasztot is kötött a nyakára a báró, hogy szebb, különb legyen a többi szárnyasoknál.
S egész nap olyan jókedve volt utána, mint mikor az ember valami adójavaslatra »nem«-mel szavaz, könnyűnek, boldognak érezte magát, madarat lehetett volna vele fogatni, amiért a madarat kiereszthette.
Hanem negyed-ötödnapra, mikor lement a házmesterhez, megint egy csíz volt a kalitkájában.
- Hát ezt mennyiért eresztjük ki, gazda?
- Egy forintért, méltóságos uram, mert ez már közönségesebb.
Megalkudtak a váltságdíjra és azóta minden héten kétszer is szabadságoltak csízt a mecsetes kalitkából: a bárónak mindig volt egy forintja erre a célra, a házmesternek pedig mindig volt csíze egy forintért.
...Azaz hiszen ugyanazon csíz volt az mindig. Az ármányos házmester úgy szoktatta meg, hogy egy kis röpködés után a szomszédos kertekben és udvarokban visszajött, s magától repült be a nyitott kalitkájába.
A dolog kitudódott később. De már akkor életbe volt léptetve a Csemegi kódex; a kis schwindler madarat nem lehetett megbüntetni.