A kép-mutogató

A Wikiforrásból
A kép-mutogató
szerző: Arany János

Énekes história

Debreczeni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
– Kin sok jámbor szív megesett –
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Gróf kisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros czipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im, haragra lobban arcza!
Ősi dölyfe, mély kudarcza!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; – ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Íme, ott áll; büszke, délczeg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény – csak köz nemes,
Gróf kisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Gróf kisasszony édesatyja, –
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

„Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem, és a választ,
   Ha »igen« is, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is.”

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: „egy ingben is!”
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak;
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. –
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó, s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot;
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   „Kis kunyhóban is megfér”.[1]


Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosó teknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. –

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg:
„Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk.”

„Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom – nem volt – nem kell!”
– Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint a mit lát,
Mint a szegény gróf kisasszony
   Mikor űzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-irás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek,
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzel: „Én, Verón.”

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy „ah!” szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, – ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

„Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, –
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel:
   Nem volt arra ért korú.”

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbe szaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; – nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcs lyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   A mit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   „Csitt... való: a gróf bolond.”

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

„Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom.”

„Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon.”
"Oh – hová kopóid űztek –
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márvány kőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Czímerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva –
   Csak az itélet-napon.


Megjegyzés
  1. „Hiszen két boldog szerelmes
       Kis kunyhóban is megfér.”
    Így végződik SCHILLER dala (An der Quelle...) SZEMERE PÁL fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán A.J. jegyzete.