A lap feldolgozottságának foka

A kápolnák

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kápolnák
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Az erdei kápolnák öble
megmozdul, halkan tündökölve,
   mikor a rózsa éled;
a mennybeli szent mind örül
   s a Szűz körül
nyájas és udvarló kör ül:
piros rózsák meg sárga méhek.

Jámbor anyák paraszti módon
köpenyt aggattak rá, mely csupa ódon
   nehéz arany;
s hogy szép legyen és makulátalan
arcára s kezére is gondja van,
mit feltört hó-jég, téli hajnal,
megmossa tejjel és megmossa vajjal.

                      *

És most csupa báj, pipere:
villog nyaklánca, ékszere,
cin gombostűjét drága, szűzi
fátylába tűzi;
rózsafűzérből hord övet,
ruhája az csalánszövet,
alatta kisded krinolin,
puha topánja csupa hím!

                    *

És oly jóságos, oly friss, oly nemes,
szép hölgy és együgyű baba.
A gondja csak mások baja,
lankákon, erdőszélen egyre les
a messzeségbe, este-reggel,
nyugodtan, porcellán-szemekkel.

   Hozzád fohászkodik az árva,
   áldott Anyánk, évszázados szobor,
   szegény szivét neked kitárva,
   mivel te a családhoz tartozol.
És most hívnak főkép, mikor a május int,
   egyszerre mind;
mert hogyha fekete és rossz e hónap,
   remény és munka megvetője,
sosem derül számunkra jó nap,
   sír Flandriának minden magvetője;
most zsöndül búza, len, gyümölcs, takarmány,
hadd nőjjön fel a szellők dajka-karján,
az éjek legyenek szelíden alvók,
ne lássunk orkánt és pogány zimankót;
   így kérnek kápolnádba Téged,
      bámulva szűziséged,
      aztán avégett
imádkoznak, hogy most segítsd meg őket,
a végzetes órába szenvedőket,
hogy bársony-aranyruhád este fölvedd
s édesdeden áldd majd meg ezt a földet.