A káplán és az édes anyja

A Wikiforrásból
A káplán és az édes anyja
szerző: Jakab Ödön
1918.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.


Gyéresi Sándor abban a kis városban volt káplán, a hol az özvegy édes anyja lakott. Azért ment oda káplánnak, hogy az öreg asszony mellett lehessen addig is, míg valahol egy alkalmas eklézsia akad, a hova magához viheti. Mert az a gyönge teremtés az egyetlen fiára ugyancsak rászorult: nemcsak elhagyott volt, hanem nagy beteg is. Hosszú idő óta nem bírt felkelni az ágyból, az ereje annyira elfogyott. Szedte ugyan folyvást a sok orvosságot, de azok csak a patikáriusnak váltak hasznára. Végre pedig értésükre adták a tudós doktorok, hogy a bajon egyedül csak a gyógyteleki fürdő vize tudna segíteni, ha a beteg minél előbb oda költözködnék állandó lakásra s egy pár évig télen-nyáron megszakítás nélkül használhatná a szükséges kúrát. Holott ilyen gyógyulásra nem sok kilátása volt a jó asszonynak, mert a férje halála után szűkös idők váltották fel a régi jobb időket s a fiának sem futotta még a jövedelme, hogy távol idegenben új otthont rendezhessen be az édes anyjának.

Úgy történt azonban, hogy a gyógyteleki tiszteletes úr váratlanul elhalálozott épen ebben az időben s pályázatot hirdettek helyére.

Mikor ezt a hirdetést Gyéresi Sándor elolvasta, egész magánkívül rohant be a beteg szobájába:

— Ne búsuljon, édes anyám, — ujjongott nagy örömmel — most már meg fog gyógyulni biztosan!

— Hogy-hogy, fiam?

— Képzelje, megürült a parochia Gyógyteleken s ki is hirdették már a pályázatot! Én is pályázni fogok erre az állásra s nyugodt lehet, hogy nemsokára oda költözködünk!

Az öreg asszony szinte kiugrott az ágyból, mikor ezt hallotta. Sírt is, kaczagott is a nagy boldogságtól, összekulcsolta a kezeit s úgy hálálkodott fel az Egek Urához:

— Édes, jó Istenem! Édes mennyei jó atyám!... Hogy dicsértessék a szent neved érette!

Aztán oda ölelte a fiát magához s addig csókolta, a míg elfáradott belé.

— De hátha nem választanak meg! — szólt azután, ismét elkedvetlenedve.

— Attól ne tartson, édes anyám! Csak egyszer ott a szószékre kerüljek! A többi menni fog!

És ettől kezdve a háznál egyszerre minden megváltozott. Sóhajtozásnak, panasznak vége lett. A beteget mintha teljesen kicserélték volna. Zsendülni kezdett a jó kedve s szemlátomást életmagra kapott. Az orczái nem voltak már annyira beesve s a szine is mintha pirosodott volna. Mert hát, hiába, a betegnek mégis csak legjobb tápláló dajkája a remény!

Az igaz, hogy Gyéresi Sándor sem csinált tréfát a dologból! Azonnal beadta a folyamodását s egész tehetségével nekifeküdt a készülődésnek. Sokat olvasott, sokat gondolkozott s éjjel-nappal szorgalmasan készítgette a prédikáczióját.

Hanem aztán az is igaz, hogy mikor egy szép vasárnapon elérkezett a «próba» ideje: olyan beszédet tartott a gyógyteleki kálvinista templom áhítatos gyülekezetének, a milyent ott még sohasem hallottak. Nemcsak az asszonynép sírdogált csendesen a beszédje alatt, hanem törülgették a szemüket még a férfiak is.

Templomozás után megvárta a czinteremben az egész közönség s mikor az Isten házából kilépett, eléje állott egy őszhajú presbiter és ezeket mondotta:

— Hálásan köszönjük a tiszteletes úrnak, hogy hozzánk fáradt s a mennyei igazság mannájával ilyen bőségesen megvendégelt minket. Itt már az előbbi három vasárnapon három derék, fiatal pap járt próbán, de a tiszteletes úr szép szavai után úgy tetszik most nekünk, mintha a három közül itt egyik se járt volna.

Mert ők is ékesen és bölcsen hirdették az igét, de a tiszteletes úr elébbi beszéde mégis felért mind a hároméval. Azért azt kívánjuk, hogy szeresse az Isten őfelsége a tiszteletes urat boldogsággal és hosszú öregséggel, hogy még az unokáink unokáit is megkeresztelhesse!

És erre olyan éljenzésben, olyan zajos örvendezésben tört ki a közönség, hogy talán még vecsernyéig sem csendült volna el, ha a kurátor néhány presbiterrel közbe nem fogja az ünnepelt vendéget s be nem viszi magához ebédre.

Ott benn aztán, mialatt a másik szobában az asztalt terítették, bizalmasan így szólt a kurátor:

— Hát itt nincsen miért sok szót vesztegetni tiszteletes uram, mert mi megválasztjuk papnak egyhangúlag, ha a jó Istennek is az az akaratja. Hanem egy kikötésünk is van, a mit a másik három próbatevőnek is megmondottunk s a mit mindnyájan sajnálnánk, ha akadálya találna lenni a dolognak.

— Nos?...

— Mi ugyanis a néhai kedves papunk temetése után úgy állapodtunk meg, mind közönségesen, hogy helyébe csak olyan fiatal embert fogunk papnak választani, a ki a néhainak egyszersmind az özvegyét is feleségül veszi. Mert az asszony a férje után jóformán semmivel maradott, mivelhogy igen fiatalon érte őket a szerencsétlenség. Épen azért nem hagyhatjuk szegényt az utczára, az eklézsiának pedig nincs módjában rajta másként segíteni. Tessék hát a környülállást okosan fontolóra venni s lehetőleg úgy határozni, hogy papunk lehessen.

Egyébiránt azt is hozzátette mindjárt:

— A mi az asszonyt illeti, arról az eklézsia jót áll. Mert szapora kezű, gondos, jó gazdasszony s a mellett jó lelkű és igen érdemben tud bánni a néppel.

Az egyik presbiter közbeszólt:

— Alighanem látta a tiszteletes úr is, mert az illető ott volt a templomban.

— Bizony nem vettem észre.

— Pedig ott ült az első sorban, a katédra mellett.

Erre a többi presbiter is munkához fogott. Ütötték a vasat, a míg meleg. Mindeniknek volt valami mondanivalója. Csinálták a hangulatot, melyiktől a hogy telt:

— Annyi bizonyos, hogy szemrevaló, szép, piaczos asszony!

— Annak nem kell vastagon öltözni, úgy is megvan a formája.

— Aztán meg a világtól sincs elmaradva!

— Attól épen nem! Hisze' még szabóságot is tanult a városban!

— S tisztességes, jó családból való!

— Belső ember volt az apja: itt volt kántor nálunk. Annak is gyönyörű hangja volt, a mig élt!

S nem tudott vége-hossza lenni a sok dicséretnek! Még az ebéd alatt is jobbadán mind csak erről folyt a beszélgetés.

Gyéresi Sándort eleinte szörnyen meglepte, a mit a kurátortól hallott. Ilyen szokatlan feltételre egyáltalában nem számított. A házassági ajánlattól ugyan nem idegenkedett, kivált ha az asszonyt megfelelőnek fogja maga is találni. Az ő szíve még úgy sem volt lekötve senkinek s gondolta magában: hátha az Istentől van ez így rendelve. Feleségről különben is kell gondoskodnia, már csak az édes anyjáért is: könnyebben meggyógyul, a kit nem idegen ápol.

Ebéd után tehát elnézett a papnéhoz egy kissé, míg a kurátor megitat és befog. A nap ugyan ekkor már nyugaton egyik magas hegynek a tetején üldögélt fáradtan, de annyi idő vonatindulásig volt még, hogy legalább egy rövid látogatást tegyen.

A mint benyitott a kapun, az özvegyet épen az udvaron találta, hol a majorságokkal vesződött hangosan. A ketreczekbe terelte be őket éjszakára.

— Csókolom a kezét! Én Gyéresi Sándor vagyok.

— Örvendek.

— Tiszteletemet óhajtottam tenni.

— Köszönöm! Tessék csak egy pillanatig várni! Rögtön készen vagyok.

S mialatt bereteszelte a ketreczek ajtóit, folyvást panaszkodott hátra a vendégnek:

— Annyi baj van, kérem, ezekkel a ribancz majorságokkal, hogy az embert felveti a méreg! Alig bírom esténként összeszedni őket! Pedig ha valamelyik véletlen künn marad: reggelre már üthetem a nyomát! Mert a szomszéd istállóból a görények mind ide tanultak a majorságomra. Hogy a rossz seb enné meg, a mennyi görény van!

Aztán, hogy végzett a tyúkokkal, bevezette a vendéget a házba. Ott azonban egyelőre alig volt hova leülniök, mert minden székre volt téve valami: egyikre egy kenyérkosár, másikra egy ócska szalmakalap, a harmadikra pedig egy jó csomó zöld kapor s így tovább.

Az özvegy lóhalálában kapkodott le holmit a székekről s kipirult arczczal mentegetődzött:

— Jaj, kérem, ne tessék megszólni ezért a fejetlen lábságért! De az ember úgy el van foglalva így nyáron a külső munkával, hogy nincs is ideje egyébbel bajlódni. Pedig ki nem állhatom a rendetlenséget!

— Oh, ez még korántsem rendetlenség! — szólt az udvarias vendég.

De az asszony nem hagyta annyiban, hanem összehordott mindent a maga igazolására. Hogy ennyi a dolog, hogy annyi a dolog! Az ember igazán azt se tudja, hogy melyikhez fogjon!

— Tessék elhinni, hogy csak maga a veteményes kert is elég volna váltig egy asszonynak! Nem győz az ember eleget nyügölődni vele! Az a sok kapálás, gyomlálás, daraszolás! Aztán egyszer a paradicsomot kell felkötözni, máskor a maghagymát! De meg a káposztát is hiába ültettem, ha le nem hernyózom! Hát a krumpli, hát a paszuly s más egyéb hol van még!...

Elemében volt erősen! Úgy forgott a nyelve, mint a malomkerék. Nem lehetett tőle másnak szóhoz jutni. A mit végre egyébiránt maga is megsokalt s jónak látta a zsilipen a záportartót alább ereszteni:

— Különben ne beszéljünk erről! Úgyis csak untatom vele a tiszteletes urat.

— Sőt ellenkezőleg! — felelt a vendég, ha nem is épen úgy érezte. — Hiszen, tetszik látni, ón is a falusi életre szántam rá magamat.

— Azt jól is tette! Mert itt sok bajjal, vesződéssel él ugyan az ember, de legalább nincs ketreczbe zárva, mint a városiak. Higyje el, én betege vagyok, ha olykor a városba kell mennem. Az a lárma, az az örökös lótás-futás! Mindig főfájással jövök haza onnat!

— Hja, hát a város egész más! Ott az embert egyéb kárpótolja. Van színház, konczert, könyvtár s száz másféle dolog.

Az asszony kicsinylőleg legyintett:

— Vigye el az ördög a sok hókusz-pókuszát! Miattam lehetnek!

A vendég elmosolyodott:

— Már pedig ezeket én nehezen nélkülözöm! S épen azért aggódom is néha, hogy mi lesz majd falun?

— Oh, hamar belé fogja találni magát! Szegény boldogult uramnak is lakkczipője volt, mikor ide került, de egy esztendő múlva már csizmát húzott.

— Hiszen az hagyján, de a gazdálkodás?...

— Persze, mert a tiszteletes úr inkább a könyveket szereti.

— Még pedig nagyon! Bolondja vagyok az olvasásnak!

— Hát az úgy van, ha valaki megszokott valamit.

— Bizonyára a tiszteletes asszony is sokat olvas, mikor ideje van.

— Nekem nincs időm affélére! S tudja Isten... én nem is kívánom.

A fiatal tiszteletes nem szólt erre semmit. Látta, őket egymástól egy világ választja el! Más ízlés, más felfogás! Az ő forró álmai nem ilyen asszonyt rajzolgattak neki majd az otthonába! Ő azoknak az egyszerű, de művelt papnéknak a mintájára álmodta mindig a maga jövendőbelijét, a kikkel másfelé annyiszor találkozott, legátus korában! Azokra a poétikus, kedves papnékra gondolt, a kik szerteszét annyi csendes parochiát tesznek boldoggá és széppé s a kik méltó tárgyak bármely költő énekére!

Az özvegy is észrevette, hogy nem jó csapáson jár s iparkodott, a mennyire lehet, enyhítni szavain:

— Na, de azért nehogy azt higyje, hogy én nem szeretem a szép prédikácziókat! Ma is igazán gyönyörködtem a templomban! Elhallgattam volna estig!

Hanem ez a hízelgő nyilatkozat már nem sokat nyomott a mérlegen! Beszélgettek ugyan még tovább is, de beszédjükből hiányzott az egymást megértő közvetlenség édessége.

Szerencsére nemsokára beszólt a kurátor:

— Mennénk, tiszteletes uram, mert elszalad a vonat!

S tréfásan, sunyított a papné fejé:

— Tudom, hogy megharagszik a tiszteletes asszony, de mégis el kell vigyem a tiszteletes urat.

A papné kedélyesen hátbaütötte kurátor uramat s kaczagva fordult a búcsúzó vendéghez:

— Most már csak azért se kerüljön el, ha ismét erre jár! Hadd lássák, hogy nem adunk sokat az emberek szavára!

És olyan melegen fogott vele kezet, hogy többet ért az akármilyen hangos vallomásnál.

A két férfi meg gyorsan szekérre kapott s az állomásra indult.

Útközben fúrta a kurátor oldalát, hogy milyen eredménynyel járt a látogatás?

— Nos, tiszteletes uram? — kérdé. — Széna-é, vagy szalma?... Tetszik?

— Jóravaló asszony.

— Mondtam én, úgy-e?

— Értem, hogy szereti a nép.

— Hát számíthatunk?

— A dologról egyelőre még nem volt szó közöttünk.

— Majd eljő az ideje annak is! Én az asszonyról kezeskedem. Ott nem lesz nehézség. Csak a tiszteletes úr ne húzalkodjék!

— Meggondolom.

— De nekünk a szándékát előre tudni kell, különben a választásnál kötve lesz a kezünk. Azt pedig sajnálnók!

Gyéresi Sándor nem tudott erre azonnal felelni, csak némán ült a kurátor mellett s tűnődött, hogy mitévő legyen? Nem is annyira a papnét, mint inkább az édes anyját látta maga előtt folyvást, a ki nyugtalan reménykedéssel várja őt most haza s boldogan gondol a meggyógyulására. Főtt a feje, hogy majd széthasadott. «Én Uram, Teremtőm, adj tanácsot, nehogy kedved ellen tegyek!» — sóhajtozta mindegyre magában.

S mire az állomáshoz értek, akkorra már a koczkát elvetette.

— Csak válaszszanak meg egész nyugodtan! Állok a feltételnek — voltak az utolsó szavai a kurátorhoz.

Aztán felment a vonatra.

A kupéban nem volt útitársa. Egész éjszaka magában utazott. Alhatott volna kényelmesen, ha álmos lett volna. De nem tudott aludni. Ébren évődött szakadatlanul. Egyik vigasztalan gondolat a másikat kergette agyában. Úgy érezte, mintha ő már meghalt volna, mintha elvégezett volna mindent. Az élet bevégzettségének szomorúsága borult a szivére. Csak ha az édes anyjára gondolt, a kit oly véghetetlenül szeretett, akkor könnyült meg a szíve egy-egy kis időre. Mert az édes anyja előtt most már mégis csak megnyilik a gyógyulás lehetősége. Nem lesz szegénynek többé az élete reménytelen szenvedés, mint eddig.

Azzal tisztában volt, hogy az ő pályája ezzel a lépéssel lefelé kanyarodott végkép s szépséges álmai beváltatlan álmok maradnak örökre. Elmegy, eltemetkezik abba a kis faluba, a feltámadás reménysége nélkül! És lesz mellette egy asszony, a ki nem fogja őt soha megérteni! Útitársa neki mindig csak addig lesz, míg a hétköznapi élet szürke országútján futkos a kenyere után! Máskor teljesen egyedül fog járni, kivált ha egyszer majd az édes anyja sem lesz! Városi papság, hírnév, dicsőség, előkelő élet: ezekre már esztelenség volna többé gondolnia!...

— És mégis meg kell lenni! — tördelte keserűn. — Ezt az áldozatot meg kell hoznom az édes anyámért!

Mikor másnap hazaérkezett, testében, lelkében úgy össze volt törve, mintha egész éjjel kínpadon lett volna. A szemét vastag, fekete karika rámázta s halvány arcza olyan rücskös volt, mint a reggelig dorbézoló emberek ruhája.

Az édes anyja, a mikor meglátta, összecsapta a kezét és ijedten kérdezte:

— Jézus Máriám! Hát téged, fiam, mi lelt? Beteg vagy?

— Ej, dehogy is vagyok! Csak megviselt egy kicsit a hosszú út. Messze van innen Gyógytelek!

S elbeszélt az anyjának mindent részletesen. Megnyugtatta, hogy egész bizonyos a megválasztása.

— Sőt az eklézsia még feleséget is ád! — monda, kissé elmosolyodva.

— Feleséget?... Nem értem.

És megmagyarázta ezt is.

— S te ezt a feltételt elfogadtad?

— El.

— Az asszonyt is láttad?

— Hogyne! Látogatást tettem nála.

— Csinos?

— Olyan idős, mint én.

— Jó családból való?

— Kántor volt az apja a faluban.

— Művelt?

— Ott nagyon szeretik.

— Talán inkább csak jó gazdasszony?

— Majorsága sok van!

Az öreg asszony tágra nyitott szemekkel hallgatta a fia különös feleleteit. Ez a kertelés szeget ütött a fejébe. Gyanút fogott, hogy itt nincs rendben a dolog. És a gyanúja folyvást erősbödött. Olykor nagyokat lélegzett s aggodalmasan ühingetett magában. Kivált mikor a látogatás lefolyása is szóba került. Pedig annak részleteit, nem mondhatni, hogy a fia kifogástalan hűséggel beszélte volna el: egy részét szépítette, más részét meg elhallgatta.

És az öreg asszonynak mégis sok volt, a mit hallott. Lassanként mind jobban és jobban elkedvetlenedett. Egyre gyérebbek lettek a kérdései, mintha kifáradott volna s az elbeszélés nem valami nagyon érdekelné.

— Eredj csak, fiam, — monda utoljára — feküdj le most és pihend ki magadat! Majd beszélünk még erről.

Gyéresi Sándor a mint a szobájában letette a fejét, úgy elaludt, hogy akár ellophatták volna. Átaludta az ebéd idejét s csak este későn ébredett fel. Akkor is fel kellett költeni.

A vacsoráját aztán a hogy elvégezte s a cselédnek nem volt már többé dolga a szobában, úgy szólt hozzá az édes anyja:

— Gyere, fiam, húzd ide a széked az ágyamhoz! Akarok neked valamit mondani.

— Nos, édes anyám? — kérdé, miután a széket odahúzta s leült.

Az anyja megfogta a kezét és meleg szeretettel nézett a szemébe.

— Édes gyermekem, — kezdé kis vártatva — a míg te pihentél, én egész délután gondolkoztam addig itt egyedül magamban s úgy határoztam el, hogy nem költözöm Gyógytelekre.

— S ezt édes anyám mondja, a kinek az életéről van szó? — vágott közbe a fia meghökkenve.

— Én mondom, fiam!... Minek nekem az a hurczolkodás? Én már a sarló alá úgy is érett kalász vagyok s rajtam egyedül csak a jó Isten ha segít. Ő pedig itt is velem van.

— De mikor a doktorok határozottan megmondták, hogy csak ott lehet szó a gyógyulásáról!

— Nekem hiába beszélnek, én mégsem megyek oda! Sőt az a kívánságom, hogy ne menj oda te se.

S ujjával a fiára fenyegetve folytatá:

— Arról meg épen tégy le, hogy elvedd azt az asszonyt!

— De, édes anyám!...

— Ne szaporítsd a szót! Mert tudd meg, hogy te azzal az asszonynyal boldog sohase fogsz lenni! Én, fiam, ismerlek. Neked más vágyaid, más czéljaid, más igényeid vannak, a miknek az az asszony nem lesz képes megfelelni, a hogy én kivettem a szavaidból.

— A szavaimból?... Hiszen én nem mondtam róla semmi rosszat.

— Nem mondtál, az igaz, de én mégis eleget értettem. Esküt mernék tenni, hogy neked valónak azt az asszonyt te magad se tartod.

— Ugyan, az Istenért! Hát ha nem tartanám, miért akarnám elvenni?

— Miért?... — ismételte meg a fia kérdését az öreg asszony és elkezdett keservesen sírni. Gyéresi Sándor beczézgetve simogatta meg és próbálta lecsendesíteni:

— Na, na, édes anyám!... Vegyen erőt magán!... Hogy lehet úgy elkeseredni, mikor igazán nincs ok rá?

Hanem az csak zokogott, zokogott sokáig, mintha csak temetné a fiát! Végre pedig e szavakban buggyant ki belőle a bánat:

— Nem lehet, édes gyermekem, engemet megcsalni! Látom én jól, hogy te csak fel akarod érettem áldozni magadat! Ha másként nem lehet, kész vagy inkább azt az asszonyt is elvenni, csak engem oda vihess. De nekem ilyen áron nem kell a gyógyulás! Nem azért adtam egykor neked az életet, hogy később összerontsam! Inkább ma szólítson el az Úr, mintsem valaha boldogtalannak tudjalak!

Ezek a szavai a fiát is annyira felzavarták, hogy alig bírta a könnyeit visszafojtani.

— Látja, ez már igazán túlhajtott aggódás! monda szelíd feddőzéssel, miután magát kissé összeszedte. — Ne féljen, nem fogok én boldogtalan lenni, sőt ellenkezőleg akkor leszek boldog, ha majd ott meggyógyult! Meglátja, milyen szépen el fogunk ott hármacskán éldegélni! A leendő feleségemet is, tudom, meg fogja szeretni, mert nem rossz asszony. A faluban is mindenki dicséri a jóságáért.

— Én mind elhiszem, fiam, de mégse tudnék ebben megnyugodni soha! Ne is kényszeríts hát, hogy oda menjek.

A fia látta, hogy így megreked a dolog s elkezdett más húron játszani. Gondolta, hátha ennek nagyobb hatása lesz. Panaszos ízű, lágy, csüggeteg hangon fogott a beszédbe, melyből egyszersmind a kérés is kiérzett:

— Pedig az emberek milyen véleménynyel lesznek majd felőlem, ha megtudják, hogy módomban lett volna megmenteni az édes anyámat és én nem tettem meg! Mert én pap vagyok s ehhez az álláshoz a szülők iránti hálátlanság még kevésbbé illik, mint bármely más álláshoz. Erkölcsileg teszem lehetetlenné magam a közönség előtt! Meg leszek bélyegezve egész életemre!

Az öreg asszony erre összerezzent s némi gondolkozás után megadással így szólt:

— Hát ebben alighanem igazad van, fiam! Ezt csakugyan jól meg kell fontolni! Mert nem engedhetem, hogy miattam gáncs érjen! Annak nem szabad megtörténni!

— Na, látja, édes anyám! Úgy-e elismeri, hogy nekem van igazam? S holnapig bizonyosan még inkább meggyőződik, ha hosszasabban gondolkozik róla.

Aztán megcsókolta a kezét is, arczát is és gyöngéden intette:

— De most tovább ne izgassa magát, hanem legyen nyugodt és aludjék csendesen. Jó éjszakát!

Egész megkönnyebbülten vonult vissza az édes anyjától. A maga baját hirtelenében el is felejtette, annyira örvendett, hogy a jó asszony makacsságát sikerült szép szóval valahogy megtörni. Pedig azért az éjszakája most is kegyetlenül rossz volt! Még rosszabb volt, mint az elmúlt éjjel a vonaton. Ha lehunyta szemét, mindjárt lázálmok gyötörték. Szünetlenül valami sajátságos, kínos szorongást érzett a szívében.

Félt, hogy az édes anyját ez a töprengés, ez az aggodalom még betegebbé teszi, a mi nagy baj lenne! Esetleg nem is költöztethetné át Gyógytelekre.

Több ízben felkelt, lábujjhegyen az ajtóhoz ment s a kulcslyukon át hallgatódzott, hogy alszik-e a beteg?

És mindig úgy találta, hogy nyugodtan alszik.

Kora reggel azonban mégse tudta tovább türtőztetni magát. Csendesen benyitott a beteghez s az ágyánál megállott.

— Alszik, édes anyám?

A beteg nem válaszolt. Mozdulatlan aludt, a fal felé fordulva.

Gyéresi Sándor rosszat sejtett s az alvóhoz hajolt, hogy megnézze az arczát. De a mint meglátta, rémülten döbbent vissza:

— Jézusom!... Meghalt!

Aztán oda borult a hideg tetemre és sokáig zokogott:

— Édes anyám!... Lelkem édes anyám!...

Majd felállott s égő fejét a két tenyerébe szorítva buffogta tanácstalanul:

— Jaj, Istenem... hát hogy történhetett ez?!...

Holott láthatta volna, hogy az egyik orvosságos üvegből ki van íva a morfium — fenékig.