A kántor-fiú
szerző: Mikszáth Kálmán
(Az Erzsi leány elbeszélése)
Egy este történt, a mendikáns éppen a harangkötéllel vesződött odakünn a haranglábnál, én a konyhában a vacsorát főztem, mert mióta a szegény nagyasszony elhalt, ha csak szolgáló voltam is, mégis gazdasszonyi sorom volt a háznál; én rendelkeztem mindenben. Az öreg kántor torka felemésztette volna a Dárius kincsét is.
De foltoztam a szegénységet, ahogy lehetett. Nem hagytam éhen halni az öreget (bár százszor inkább hagytam volna), s a fiúnak és kis húgának is jutott tisztességes eledel ebédre, vacsorára mindennap. A leánykának még ruhácskát is teremtettem.
Mert el tudtam csinálni a dolgokat. Az olyan párbért, amit akkor hoztak el a falubeliek, mikor a kántor vagy nem volt otthon, vagy aludt, eltagadtam előle s a lajstromban kikerestem az illetőnek a nevét és egy keresztet csináltam utána, ami annyit jelentett, hogy már fizetett. Hej, csak jó mégis, hogy kislánykoromban megtanultam olvasni, írni. Ezeken az eltagadott morzsákon tengődtünk; amiről a kántor tudott, azt mind ő itta meg.
A kántor Laci éppen a huszadik évét töltötte be, a sorozás alá esett volna már, de mint öreg apának egyetlen fia, szóba nem jött.
Csinos fiú volt, legalább nekem nagyon tetszett ártatlan, kék szemeivel, szelíd mosolygásával. A szavai is olyan kedvesek voltak, mint a színméz, kivált én irányomban, meglehet, talán tetszettem is neki, bár sohasem csipkedte meg orcámat, mint a többi legények, hanem arra emlékszem, hogy sokszor felejtette rajtam a szemeit s úgy elpirult, mint egy kisasszony, ha én is rávetettem a magamét. Pedig be sokszor rávetettem.
Azon az estén, amelyről szó van, ő sem volt otthon, a tiszteletes úr palántakertjét gyomláltatta a gyerekekkel, mivelhogy Laci olyan preceptorforma volt az apja mellett. A tiszteletes úr alkalmasint ott tartotta vacsorára, ami őnála rendesen egy karéj kenyérből és egy köcsög tejből állt.
Egészen egyedül voltam, mondom, a házban, mert a kántor odabent szundikált, midőn egyszerre megnyílott a konyhaajtó és Sáfrány János uram nyitott be. Még most is szinte látom őkegyelmének azt a szomorú arcát és reszkető hangját mintha hallanám.
- Itthon van-e a kántor, Erzsi fiam?
- Itthon van, János bácsi, de alszik.
- Költsd fel, Erzsi lányom, mert nagy dologban van vele egy-két szavam.
Olyan ünnepélyes hangon mondta e két szót: »nagy dologban«, hogy magam is belesápadtam, bementem és megfogtam a kántor sárga kabátját.
- Hopp! Hát mi baj van?
- Itt a Sáfrány János, keresi nagyuramat.
- Tudom, tudom - dörmögé még mindig félálmosan -, a fiúra jön megalkudni, nem adom négyszázon alul... nem adom, nem adom. Nekem sok pénz kell...
Bámulva, de mégis valami baljóslatú sejtelemmel néztem rá, de nem értettem semmit a mondottakból.
- Hídd be Sáfrány uramat - parancsolá mogorván -, te pedig eredj ki az udvarra, leány... mert magunk akarunk lenni.
Az esteli harang most kondult meg. Az öreg kántorra néztem. Ájtatosan keresztet vetett magára.
Sokáig beszélgettek aztán odabenn, lassan, suttogva, csak néha-néha kaphattam ki egy-egy rövid szót mert nem mentem ám ki az udvarra, hanem ott hallgatóztam az ajtónál.
Tudtam, éreztem, hogy valami irtózatos történik a két ember közt.
A hideg borzongatta hátamat, szorosan odalapultam a szögletbe, kezemmel az ajtópánt hideg vasába fogódzva, fogaim vacogtak, szívem összeszorult. Hallottam a saját szívem dobogását s néha-néha egy-egy elejtett mondatot:
- Mert szeretem a gyereket - hangzott a kántor rekedtes beszédje. - Jó fiú, nagyon jó fiú.
- Igen, de háromszáz forint is sok pénz a mai világban. Egy egész élet kell hozzá, míg annyit kikaparunk.
- Hiszen én is egy egész életet adok ővele.
- Csak nyolc esztendőt, kántor uram.
- De hátha vissza nem tér, hehehe... Okos ember mindenre számítson, Sáfrány gazda. Aztán gondolja meg, hogy olcsóbb legényt sehol se kap a fia helyett.
- Ki tudja, hátha kapnék...
- Ugyan hol? Mondja meg, hol? Az egész környéken nincs eladó fiú.
Most már érteni kezdém az iszonyatos alkut. Az öreg Sáfrány a besorozott fia helyett meg akarja venni a mi Lacinkat. Oh, hogy ezt megengedi így a törvény? Istenem, istenem, micsoda szíve van annak a királynak!
Elborult szemem előtt a világ, fejem zúgott, s semmit sem hallottam többé, csak a lúgzó kád csurgását, poty, poty, poty. És az olyan kísérteties volt most!
Az öreg kántor kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: - »Erzsi, gyere be, gyújts gyertyát!«
Bevánszorogtam s meggyújtottam a gyertyát.
A fali tükör rendkívül sápadtnak, dúltnak mutatta arcomat, de ők nem ügyeltek rám.
A kántor megfogta a gazdag Sáfrány kezét s belecsapott.
- Tehát ebben állapodunk meg.
Sáfrány kivette a tárcáját és egy tízforintost vett ki belőle.
- Itt a foglaló - mondá halkan -, a többit majd akkor...
- Nagyon helyesen van... igenis. Eredj fiam, Erzsi, ezzel a nagy bankóval a zsidóhoz, hozz egy cilinder bort. Megisszuk az áldomását. Igaz-e?
Úgy égette kezemet a pokoli pénz, de azért engedelmeskedtem s meghoztam a bort. Hozzá is láttak azonnal: az öreg felköszöntötte Sáfrány uramat, szidta azokat az apákat, akik nem szeretik a gyerekeiket s dicsérőleg emelte ki Sáfrány gazdát, mint aki áldozatot hoz az apai szeretetnek.
Azután magamagát köszöntötte fel, mondván:
- Az isten éltesse a szegény megboldogult feleségem urát!
Ezt gyakran szokta mondogatni a kántor úr s ilyenkor mindig nevetett.
Engem is kínáltak egy pohár borral. Utánam hozta a kántor a konyhába, de én csak sírtam, és beöntöttem a bort a lúgzó kádba. Inkább szomjan halnék, mintsem ebből a borból igyam egy kortyot.
Laci is megjött a paptól.
- Mi bajod, Erzsike, miért sírsz? - kérdé szelíden.
- Ne is kérdezze - mondám szomorúan.
- Itthon van édesapám? Ki van még bent?
- Az öreg Sáfrány - szóltam reszketeg, fojtott hangon.
- Mit csinálnak?
Kedvem lett volna elkiáltani magamat: »Istentelenséget csinálnak. Most kezdtek hozzá, hogy téged megigyanak.«
De nem, nem szóltam semmit. S ez az egyedüli hibám. Ha akkor szólok, talán elszökik az a fiú s nem kerül többé az apja elé. De így... tudhattam előre, leveszi lábáról a vén sátán. Hiszen oly szelíd, engedelmes volt.
Negyednapra elment helyettesnek a Sáfrány-fiú helyett. Az öreg kántor megkapta a három százast. Tíz forintot odaadott belőle a fiúnak az útra, a többit megtartotta ő maga.
Nem volt annál a háznál nyugalmam többé. Elkezdődtek a kántornál a dáridók, evés-ivás. Ették a szegény Lacit.
És megették az utolsó falatig. Mikor a legutolsó forintot vittem váltani a zsidóhoz, akkor jött meg a híre a Kovács Mihályék fiának levelében, hogy Lacit egy golyó a másvilágra vitte Solferinónál.
Az öreg kántor ájtatosan keresztet vetett magára s azután csendesen zokogott sokáig.
Majd nyöszörögve jött ki az udvarra:
- Nem igazságos az isten! Ő sem igazságos már. Azoknak a gyerekeit szedi el, akik szeretik. Elszedi, idegen országba, mészárszékre hajtja... Oh, egy érzékeny apának nehéz a sorsa! Nehéz, nehéz!
A Laci kis húga egy szőkehajú, angyalarcú gyerek is ott sírdogált a padkán, lábacskáit kinyújtva.
- Ki lesz most már az én gyámolóm, büszkeségem? - ordítozott a kántor.
Szemei a gyermeklányra tévedtek.
- Te lész, te lész... csak már valamivel nagyobb lennél, édes angyalom!
Hozzáment, szívéhez szorította s megcsókolta szép lenhaját.
- Tied most már apai szeretetem egészen.
A kisleányka velem, az én ágyamban szokott hálni. Egész éjjel arról gondolkoztam, hogy ne fojtsam-e meg szegénykét?
De nem volt bennem annyi keresztényi erő és bátorság!