A kánikula
Az erkély már hallgat árván,
zeng a kertből édes ének,
pompázó platánok árnyán
szépelegnek büszke szépek,
drága, pípes öltönyökbe
a lovagjukkal karöltve
tétováznak s bájjal intnek
híveiknek.
Óh, a büszkék, a hiuk,
míg vígan ugrál a fiuk,
mind könnyelmű kedvbe flörtöl,
bájos ajkon léha szó
és a parfüm a gyönyörtől
elhaló.
Dob se dobban; nyugalom van.
Messze zajt, lovas-dobajt
hallanak s néznek utánuk,
röpke szóra kél a szájuk
s felsohajt.
Víg üresség, lomha álmok,
terhes tettre gyászos átok,
bölcs nyugodtság, csak a tóba
enyhe, jó ma.
Evező zeng a vizekrül,
eltűn a hajócska már
s ez ütembe becsicserdül
olykor egy nótába kezdő
kismadár.