A juhász bánata
1801.
Naponta ama hegytetőn
Megállok csöndesen,
Botomra támasztom fejem'
S a völgybe néz szemem.
Aztán követem nyájamat
A kanyargó uton,
A völgybe értem, de miként,
Azt magam sem tudom.
A réten tarka, szép virág,
Harmattól gyöngyösek.
Csokrot kötök s felejtem, hajh!
Hogy nincsen már kinek.
S ha vihar kél, a tölgy alól
Szemem oda tekint
Egy ajtóra, nem nyílik-e?
De álom, álom mind!
Szivárvány áll a ház fölött,
De a ki oda bent
Soká lakott, az édes lány
Az messze, messze ment.
Oly messze, tán vizen tul is...
Tovább, te árva nyáj!
Ne állj meg e kis ház előtt,
A juhász szíve fáj!