A lap feldolgozottságának foka

A jöttment

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A jöttment
szerző: Kaffka Margit

       Néha láttam a Balajthy Zsuzsánna szemeit a zöld zsaluk rácsai között – mély gödrű, nagy diószemeit; már messziről éreztem, hogy kifigyel, rám leskelődik; és az iskolatáskám egyszerre lefittyent a szíjon, gyámoltalanul, balkezesen szorongattam a kis hímnőrámát a hónom alatt, és eszembe jutott, hogy a cipőmről hibázik két gomb. És tudtam, hogy ma otthon megszidnak valamiért, vagy egyéb baj lesz; tán épp valami élesfinom és szellemes kicsi gúnynevet bélyegzett rám e percben a Horváth Dénesné rettenetes tekintete; és ha még lehetett, nagyot kerültem inkább az Oláhtemplom utca felé, csak szabaduljak. De nemcsak én, felnőttek, férfiak is; – ha rossz volt a lelkiismeretük, el se indultak arrafelé, ahol a tömpe és terpedt, régi házikója vigyázta a lombos, szép utcasarkot a téglázott párkányú Vizesárok felé. Ám fenn, magasan, a Megyesikátor tűzfalába vágva is volt egy parányi, zsalus vakablak; úgy mesélték, az sincs bizony elfalazva – és a befőttes kamrája polcain állva onnét is lesked, és lát mindent, és számon veszi a párokat, akik elsuhannak ilyen nagy, holdteljes, nyárelő estéken a cinterem virágzó hársai felé. Mindent tudott, mindenre figyelt, és semmit sem felejtett. Nem volt szószátyár és jámbor kis kávénéne; – tudott hallgatni, várni sokáig; sejtető, távoli célzásaira fagyos kegyetlenséggel találta meg a legártóbb alkalmat és időt; – eszes volt, erős, gonosz és alattomos fejedelem-természet, állandó, titkolt rettegésben tartotta a várost; és úrkodott rajta ezzel. Senkinek sem volt tekintélye az övéhez hasonló.

       Nekem bizonyos vasárnapokon mennem kellett tisztelkedésre Balajthy Zsuzsánnához; – reszketve nyitottam be a kis csengős utcaajtót, és átsompolyogtam – milyen gyáva, gyerekes kedvtelenséggel – a téglakockájú, hűvös kis folyosón, a vadszőlő-allé között. De benn, az udvar felől, a diófa alatt valaki csattogva és krákogva csapta össze az újságját, felpattant és kigurult elém az apró, kövérke lábain Dini bácsi, a kedves; – és ölbe kapott kacagva és hajhózva, pedig tíz esztendős nagykisasszony voltam már. Ó, ha ő itthon volt, vagy nem vesződött éppen nagycsizmás, uradalmi parasztokkal a vadszőlők mögötti udvari szobában, ahol fekete táblán fehér krétás írás erősítette, hogy ott „mérnöki iroda” van. Ha velünk ült Dini bácsi, könnyebben átestem e látogatáson – ha szólni lehetett hozzá, vagy ránézni segítségért legalább, amikor ő, Zsuzsánna néni arcomba merítette gyönyörű és rettenetes tekintetét –, s amíg, opálos, forró szirupot kanalazott nesztelen, sűrű csurranással a befőttjeire a kerti asztalon – kurta és éles kérdéseket pörgetett felém otthoni dolgokról, a szülőimről, a néném mátkaságáról; és én szorongva tudtam, hogy bármiképp felelek is, baj lesz belőle, és valahol helyre nem hozhatón el fogom szólni magam. Mert nem röstellt kérdezni semmit; egyszerűen, nyíltan és merőn – és mi meglepetve, felriasztva és lebűvölve szolgáltattuk ki magunkat neki. Bajok és skandalumok, házasemberek lumpolásai, gazdasszonyi baklövések, rossz nevelésű gyermekek csínyjei vagy furcsaságai, amiket fölírt és eltett számukra nagykorukig, egész életükre, ha netán sokra vinnék valaha; és mindezek, de legfőképp szerelem, sőt, a nem éppen törvényes vagy szabályos lefolyásúak; – úgy tetszett, ezekből él, táplálkozik, és az apró város társadalma önkéntelen, furcsa adóképp rakja a lábai elé.

       Amit őfelőle tudtak, az egészen más volt – csupa legenda, titok, érdekesség. Mert ő nem beszélt önmaga felől senkinek, és nem engedett módot, lehetőséget a kérdezésre. Ő nem közölte profánná, közülünk valóvá a múltját, se céljait vagy elintézéseit; nem igazolta magát miattunk, és nem engedte az emberek ítélete, sem bocsánata alá; – övéi maradtak és ő külön maradt, egyedül és fölöttünk állón nagy tüzű mély szemgödreivel és magányos gondolataival tettei, élményei, rontásai és vezeklései fokán.

       A lezsaluzott, hűvös vizitszoba asztalán nézegettem sokszor egy kapcsos bőralbumban a szegény Lórika képét, és riadtan csaptam össze lépések zajára. Lórika, a szegény kis elhalt asszony, nehéz, szőke hajával, nagy aranymedalionjával fekete bársonyszalagon a pihés, leányos, lenge batisztfodros nyaka fölött – a szép és édes, halovány szenvedő, akit sok, sok évvel ezelőtt férjhez adott, azután halálba kergetett a nagy gonoszságával Balajthy Zsuzsánna. Félve elsuttogott, régi történet ez Lórikáról, a madonnaszép kis árvalányról, aki fogadott gyermeke volt Zsuzsánnának, vagy ilyesmi – az első urának rokona –, mert őneki sohasem volt gyermeke. Már nagyleány korában vették a házhoz, ám volt csinos vagyonkája is! Járt-e már azelőtt régebben is oda Horváth Dénes, a friss mókájú, eleven, nagyhangú fiatal vízimérnök? Némelyek úgy tudják: i g e n. Ó, némelyek nagyon is gonosznak tudják Balajthy Zsuzsánnát, aki akkor még szépséges volt, mint egy mélypirosan virágzó gránátfaág, és asszony-nyara teli pompájában sugárzott és ragyogott. És hogy Lórika, aki félős volt, álmatag és finoman porcelános szépségű, beléveszejtette-e magát a kedves, gömbölyű és vidám fiúba, vagy a Zsuzsánna tánt munkája volt-e egészen?… Bármint is – ő gyámkodó jóváhagyással állt e házasság fölött, és semmi őnélküle nem történhetett kenyérsütéstől gyerekdunnácska-szegésig; a nagy természete minden odaadásával élt a fiatalok ügyének; magáéinak tartotta, és kifelé emelte és védte őket, mint a ragadozók övéiket; de benn a fészekben súlyosan rájuk nehezedett, és minden zugocskát lefoglalt. Később még jobban ráért velük foglalkozni, mert a férje, e derék és módos fiskális, zajtalanul és köztudatba sem jutottan elszenderülvén, Zsuzsanna egyedül úrkodott a zöld zsalus házon, határbeli, dús szőlőtelkeken és egyéb, jó pénzecskéken. E házasság igaz patrónája volt, és szigorú buzgalommal őrködött a Lórika leendő anyasága fölött. Szegény, fáradt kis jószág – valóban úgy érezhette, hogy neki gyermeket kell szülnie e kérlelhetetlen számára, aki a sorsát példázza, és rendelkezett vele, apró készülődéseivel, megadásával, várakozásaival és kínszenvedéseivel. Ott volt, vele volt mindvégig, s a kis kígyó bűvölte madár fiúgyermeket adott – aztán pihegett még egy kicsit e gyönge és szakadó életben, s ami ezalatt történt, arról Valkóné tudhat egyedül, e nagy tudományú nő, és csak az ő beszédei nyomán mindenek. Igazat beszélt-e? Hogy Lórikának még sem volt egészen mindegy minden – hogy valamit biztosan akart tudni azokban az órákban, amikor a súlyos bizonyságok alatt összeroppanhat az ilyen didergő kis alig-valaki. Összeszedte a kis erejét egy óvatlan pillanatban, felkelt, hogy széjjelnézzen – és az életet kellett látnia galád és kétlaki voltával, hátmegetti, alattomos bűnével. Csak egy szobaajtón kellett benyitnia; és összehullt a küszöbön. És sírt aztán a párnáiba nagyon halk, de folytonos és fullasztó zokogással, mely rázta, szaggatta elgyöngült kis valóját, és Valkóné csak meleg, szép könnyeit látta utóbb már némán végigcsorogni a puha, vékonyka arcán. A láz harmadnapra jött… Ó, meg kellett volna kövezni ott azt a kettőt, amikor zokogtak a nyitott sírnál, és együtt, egy kocsiban jöttek haza; de senki sem fogott követ rájuk, csak a szegény Lórika fölé hulltak nagy, puha, ázott göröngyök. A pólyás, kicsi jövevény, akit megnézni se ért rá a szülőanyja, még aznap átkerült a zöld zsalus házba – esztendőre rá meg odaköltözött a „mérnöki iroda” is a fehér krétás felirattal. Az emberek bizony mindent tudtak és suttogtak, de nem mertek szólni. Évtizedek múlva is mennyire friss, eleven maradt e történet, épp mert nem tudták tisztába hozni, megvetésükkel bosszulni, idővel kegyesen megbocsátani; suttogtak, elhallgattak, bólintottak, és minden rejtély, jelentőség és veszedelem oda gyűlt, ott szivárványlott a Zsuzsánna gyönyörű szemei körül. Ám Dini bácsit szerették. Ő hangosságba, sok beszédbe, közvetlenségbe rejtőzött előlük, és ezzel mindig jobban lehet boldogulni. Én sokszor gondoltam akkoriban: hát ez minden?… Dini bácsi?… Célja és hőse, központja életszövevénynek és viadaloknak – e kedves kis gumilabda öregúr, apró, kékellő szeme és kurta lábai; amint fürgén és mosolygón fesztelenkedett Zsuzsánna közelében, és ha ott volt, én sem féltem annyira. Dini bácsi volt a legbátrabb ember a szememben akkoriban. Ő tisztelte és szerette az asszonyt, szépsége emlékéért, a jó, hűs, tiszta szagú szobákért és felséges konyhájáért. Ám nem inklinált arra a súlyos, hátteres fensőbbségre, ami nimbuszként körülvette, és mindenkit távol tartott tőle; ő nem érezte idegenebb és különösebb voltát az együttlét egyszerű tényeiben, és tán ez volt életük egész titka.

       Még Jenőre, a fiukra is tudok emlékezni, és eszembe jut, mennyire nem szenvedhettük egymást. Kövér, szép arcú és okos fiúcska volt, nemigen beszélt fölöslegeset, és nagyon jól tanult. Ezzel néha figyeltem Zsuzsánnát. Úgy látszott, nagyon szereti, tán egyetlent a világon, olyan öncsaló anyai érzéssel, mely szuggeráltságában tán működőbb, munkásabb volt a primitív, természetes anyaságnál. Nem sajnált tőle áldozatokat, szigorú, de helyes gonddal vezette és nevelte ridegség és kényeztetés nélkül, de a maga részéről sokszor önfeláldozóan. Vajon a gyóntatója – mert mindig hitbuzgó volt – beszélt-e neki vezeklésről és kötelességről? A fiú az ő neveltje volt, óvatos, magára tartó, némán figyelő; de sokszor úgy néztem, az anyja előtt is bezárt valaki ő. Nem ellenségesen, szentimentálisan vagy hamletoskodón – csak függetlenül, magában állva, korrektül a gyermeki kötelességben, de nem hajolva, és kerülve minden alkalmat a törésre. Tán a néhai asszony szenvedőlegessége, az apja bölcsessége és a Zsuzsánna fegyelmezettsége elvegyült benne, és vele ők azért megértették egymást. Dini bácsival egyhiszeműen bántak el, az asszony ellátta és ápolta pedáns figyelemmel, a fiú pedig idővel, ahogy a technikáról visszakerült, lassan kitelepítette őt a fekete táblás irodából. Dini bácsi hagyta. Nevetett – elolvasta az újságjait a diófa alatt, azok ketten pedig együtt tanácskoztak új szőlőtelek-vásárlásokon, és a mi tájékunk örökös, úri csalafintaságait, a láplecsapolási üzemeket néha együtt tervelték ki. Uradalmi dolgokban jött néha a kis gróf, a Jenőke volt iskolatársa, a finom kis sárga bricskán, gyerekesen egymás elé fogott két szép derest hajkurászva, és maga mellé ültette a Zsuzsánna fiát; – úgy zörögtek végig az Oláhtemplom utcán és a Hajdúvároson, és ők voltak a legszebb két gyerek a mi városunkban. Zsuzsánna nézett utánuk a zsaluk alatt, lassan ráncokba gyüremlő szép arcából utána elevenkedett, melegített a nagy színesbarna szeme párja. „Hideg lel érte minden leányt, bizony – a legelső kisasszonyokat. Gazdagokat.” Én is akkoriban estem ki végképp kegyeiből, mert tudtára esett, hogy engem nem amiatt lel… Pedig velem mit ért volna úgyis? Elkerültem akkor, és nem voltam ott, mikor Dini bácsit is letették szépen – ó, de nem a szegény Lórika pora mellé; és mindenki ott volt, és újra emlegettek régi-régi dolgokat, meg hogy minden is elmúlik, megritkul, csendesedik az ember körül, és a régi világból szinte naponta hull ki egy. Ahányszor hazamegyek – már az sincs, az se – olyan különös, hogy nem lehet meglátogatni, szólni vele – csak a régi diófák vannak, amiket elmúlt kezek ültettek régi udvarokra, és a cinterem hársai, a rettenetesek, újra virágoznak holdas tavaszokon, és este járnak alattok más párok – más leányok.

       Másfajta leányok jöttek egynéhányan, új, friss idők szélétől sodortan; épp akkortájt, hogy Zsuzsánna a fiával megosztozott, és elhelyezkedett a sarki házacska kényelmes, sok öreg szobáján. Új, friss idők a városra. A leány kézimunka-iskolából például „állami polgári”-t csináltak, és egyelőre négy tanítóleány került oda – kettő alig húszéves közülök –, idegenek, okosak, kedvesek és öltözködni nagyon jól tudók. Véletlenből mind csupa jó nevelésű és jelentősebb fajta nő és csinosak egytől egyig; és a kis félreeső, de ideges, eleven, furcsa város társasága kicsit megmozdult körülöttük. A nők irigy tisztelettel hallották hírét a töméntelen nagy összegeknek, amiket e fehér blúzos úrileányok a maguk emberségéből becsülettel keresnek, és mert a teljes ellátásukért ötven forintot ígértek úriházaknál, és ez szédítően soknak tetszett a még olcsó kis helyen; takarékos hivatalnoknék, gőgös bírónék, sőt megyeházi asszonyok is versengve belepróbálkoztak részvétteli szívesség ürügyén a produktivitás e módjába, és a saját pénz, a férjeiktől független apróköltség gondolata lelkesítette őket. A bennszülött nők így házukba fogadták, vetekedő gazdasszonyi ambícióval kiszolgálták az idegen leányokat, bálokba kísérték őket, vagy a háznál, leánytalan házaknál ottlétük ürügy lett a társas estékre, vidámságra. S a férfiak, e pangó, vidéki élettől ellanyhultak, most kaptak az újon, és számba vették, érdekesnek találták a Pesten tanult, jó mozgású, kicsit öntudatos, de okosan óvatos nőket, akiket korán reggel már frissen, jól szabott szép angol ruhákban, dércsípte, mosolygós arccal lehetett látni és köszönteni hivatalba menet – és délután a tenisznél, jégen – este egy teaszervisz körül otthonoskodni, mint a ház kedvencét valamelyik igen-igen kifogástalan családban. Új típus volt ez itt, és hatott, mint minden kellemes új – divatba jöttek, és első télen jobb dolguk volt, mint bármelyik törzsökös idevaló szépségnek. De ők bölcsen megérezték, hogy ideig való lehet csak e nekik kedvező áramlat így, és a helyzet uraiként fel akarták használni, mielőtt megszokottakká válnának, vagy reakció jönne. A farsang végén a város legkülönb házasulandói, anyák reményei, sorjában kerültek horogra. A gyermektelen, özvegy erdőtanácsos eljegyzett egy harminchoz közeli, telt, barna szépséget – az igazgatónőt; két másiknál egy fiatal orvos s egy reáliskolai tanár csak napok kérdése voltak; – ám Irén, a szőke, finom, rugalmas kis őz, violaszínű, szép lampionok módjára elővilágító, furcsa, bolondító szemeivel a halvány bőrű, érdekes arcában; – Irén eldöntötte, kitűzte mintegy és megígérte önmagának Horváth Jenő uradalmi mérnököt. Megszerette-e a kicsit testes, komoly és köztiszteletben álló ifjút, és leányábrándjaiban ékesítette-e új színekkel; – vagy csak gyorsan és bölcsen, nyugalmas jómódba akart-e férjhez menni, és nem vesződni többé iskolás leányokkal? Ha így is – mit akarhasson egyebet egy leány? Lassan, káprázatos okosságával, a férfiismeret éles intuíciójával vezette az attakot – és ahogy elejtett, mintha óvatlanul, egy-egy fájón lemondó megjegyzést, ahogy hiszékeny és alkalmas tartalék-ifjakat béklyóiba vert, felhasznált csalogatóul és föláldozott – ahogy az asszonyok kegyét igyekezett megtartani és kinyerni bocsánatukat azért, hogy ifjú és szép – ahogy távoli szülőit egyre előtérbe hozta, és emlegette pozitív voltát a családi közösségnek, melyben gyökérzik, és mely láthatatlanul is falanxképp mögötte áll az idegenben; – és ahogy mindenekfelett büszke, rátartó és mégis olvadékony tudott lenni, és ibolyaszín szemével oly gyönyörűn és provokálón beszélni – ó, ennyi taktika egy új világhatalmat is megkörnyékezett volna vagy összehozhatott volna – nem egy kisvárosi kényelmes ellátottságot holtaiglan egy okos, szép és erős életösztönű kis nőembernek, aki újfajta tudományokkal kipallérozott asszonyeszét jártatja, és keres, keres jó biztos és puha helyecskét magának és leendőinek. S a szerelem körüli gyakorlatiságokban oly örök férfi-passzivitás engedte magát kíváncsian, kedvtelve és nagyobb ellenállás nélkül – szinte gyönyörködött az attak szép műveleteiben, a fokozatokban báltól bálig, nyilatkozattól nyilatkozatig, amikbe belesodorni engedte magát.

       Már virultak a hársak, és vizsga előtti izgalmakban tipegtek az apró leányok, amikor utolsó kockavetésül a szőke Irén nehéz mélabúval kezdte emlegetni áthelyeztetését a jövő évre. Apró pletykák szenvedése volt akkor a leányon, és a férfin apró lovagiasságok kedvtelése védelemben s haragban mindenki ellen. Ifjú szerelmesek olyan örömmel látnak minden profán kívülállóban ádáz ellenfélt, és szinte maguk kavarnak játékból komoly kis bonyodalmakat kettejük körül, hogy aztán egy egyszerű, békítő és legitim kis tény mindent helyreigazítson – egyje a sok millió kis páros esetnek, amiken életek igazodnak mindenütt. Eljegyzés. A távoli szülőknek levél ment egyelőre, és Irén a vőlegénye karján, halványlila batisztruhában, puhán és szépen lépkedett a Vizesárok mellett a lombos kis utcán első látogatásra a zöld zsalus házba. Felemelt fővel ment, lóbálta az ernyőjét és mosolygott.

       Zsuzsánna pedig ott ült a zsaluk között és várta. Hol voltak mostanáig csodálatos szemei, hol volt rugalmas nagy asszony-akarata, hogy mindennek útját nem állta?

       Semlegesen várta-e kettejük közé az idegen harmadikat; a vagyontalan, ismeretlen és újfajta pratikákban gyanús menyet!

       Ó, mennyi titkos értesülést szerzett mészárszéket járó szakácsnék cserélő hírszolgálata útján, sőt ócskaruhát vásárló bennfentes cigánynétól, akinek kisujjában az úrinépek minden dolga! Mennyi titkos és hangos gáncsot vetett, mennyi gúnyos, gonosz kis megjegyzést röppentett felé a távolból! De a kis idegen béka kisiklott, távol tudta magát tartani ártó beavatkozástól, hogy meg ne zavarhassa ravasz kis köreit, amíg nincs minden rendben. Mennyi keserűséget nyelt békén és álnobilis alázattal a leány, jövendő diadala reményében! És most keresztülvitte, amit akart, és most jön Zsuzsánnához mosolyogva a fia karján a Vizesárok mellett, diadalmasan – és ők meg fogják csókolni egymást. Most csókja és utolsó csatája készül szemtől szembe két okos és erős asszonynak, akik közül az egyik ifjú és szép, a másik – még csak nem is édesanya. De asszony, aki végsőkig vív, alkuszik, ha kell, hogy a lehetőt mentse, a visszavonulást fedezze legalább, vagy módot keressen új mérkőzésre, új felülkerekedésre. Jó – hát menye lesz a kis jöttment; aztán jól vigyázzon, mire vállalkozik. Keserves lesz dolga őmellette, ha… Jó, hát ő elfogadja, de tudnia kell, minő szerencse ez neki, és hogyan becsülje…

       Aztán szemben állnak, és kutató mérkőzéssel villan egymásba, turkál egymás álságai mögött két érdekes, jelentős, viadalos asszonyi szempár.

– Gyermekem – hangzik az öregebb szava lágy, tompa zendüléssel, mint egy alabástromóra finom kérlelhetetlensége, amint a perceket kettyenti a hűvös és tiszta régi szobában. – Gyermekem, én már régen kívántam a fiamnak okos és egyszerű, szolid feleséget. És te…

– Én is úgy óhajtottam már ismerni a vőlegényem legközelebbi r o k o n á t…

       Ó – a gonosz, a szörnyű kis jöttment! És hogy mosolyog, mennyi álnok szeretetreméltóság ül a különös rajzú kis profilján! És ez a fiú, ez a bamba – hogy a hálójába esett. Se lát, se hall! Hát kicsoda ő, Balajthy Zsuzsánna?… A nagy, csudálatos, ezerszín-barna – öreg szemek csak nyílnak, mind kerekebbre, csak néz és ámul. Mint mind a detronizált fejedelmek, egyszerre gyámoltalanná, ügyefogyottá lesz a meglepetéstől. Hogy néz a szemébe ez a vakmerő kis senki, ez a kis jöttment koldus; – milyen egyszerűen és sugárzón, a Balajthy Zsuzsánna félelmetes, úrkodó, híres szemeibe? Hát hol vannak azok a régi szemek, hova lett erejük, bűvöletük?

       Túl lehet ezt élni?

– Gyermekem – kezdi azért mégis végső erőlködéssel –, leányom, sokat beszéltek már a városban a maguk nagy vonzalmáról – az emberek mindig sokat tudnak; – azért nem akartam útjába állani – beleegyeztem…

– Az én szülőim – talál bele hirtelen biztonsággal a fiatal –, édesanyám még nem adott végleges választ. De remélem, ha Jenőt személyesen megismerik a nyáron, ők is belenyugszanak…

       Ó – ó, és nem szakad le az ég, és semmi sem történik! – Hogy még ők vonakodjanak, a koldusok, a jöttmentek, ki tudja, kicsodák? És Jenő hallgat, és nézi a bőralbum megcsillanó rezes cifráit egy beszüremkedő bolond napsugár foltjában – és hallgat bárgyú – vagy okos félmosollyal, mintha ott sem volna. Zsuzsánna nem maradhat a helyén, felpattan – majd újra erőt vesz magán mesébe illő önuralommal, és nyájasan tereli őket.

– Most, kedvesem, nézd meg jól ezt az öreg házat, és beszéljük meg, hogy fogunk elhelyezkedni benne. Amit eddig én őriztem, most neked kell, és ha tapasztalatlanka vagy még a háztartásban, nem a te hibád, ugye? Kenyérkeresetre voltál utalva. Én majd itt leszek jó tanáccsal, tapasztalattal…

– Ó, kedves néni – ilyen áldozatot mi sohasem fogadhatnánk el –, azt előre is meg kell mondanom. Nem szabad megzavarnunk a nyugalmát. Mi már azt megbeszéltük – ugye, Jenő –, hogy külön háztartásunk lesz, és egy idős leánytestvérem nálunk fog lakni egy ideig. Ő megteszi nekem ezt a szívességet, míg beleszokom.

       Igen, így, helyeske társalgási formában ilyen súlyos gonoszkodások történnek, és a kis szőke kígyó mindent mer, felegyenesedve, sugárzón, gőgösen. Hogy a kolduspereputtyát is ide fogja csődíteni! És Jenő, az okos, józan – az ő neveltje –, Jenő ezt tűrni fogja némán.

       Már mindennek vége. Már Balajthy Zsuzsánna aludni mehet. De érzi, tehetetlenül, fullasztó dühben, hogy még élni fog évekig tán, mellőzve, magára hagyva a zöld zsalus házban – elfakult nimbusszal, befolyás, szerepkör, hatalom nélkül, és talmi, de fájón őszinte, tragikusan hazug anyaságából is kifosztottan; csak azért, mert e szőke kis bestia, ez újfajta asszony újfajta ravaszságai erősebbek az övénél, vagy csak fiatal, fiatal – és legyőzte őt…

       Az pedig kíváncsi, kellemes, apró mozdulatokkal babrál az asztalkán, kinyitja a fénykép-albumot, és áthajolva a vőlegény válla fölött bársonyos malíciával; gonosz kis boszorkányhangjában kegyeletképp rezgő csalfasággal sóhajt és álmélkodik. – Ó, ez ugye a Jenő édesanyja, Lórika, ugye? Mindjárt megismertem. Milyen szép volt, szegény Lórika mama!