A jós festő
| A jós festő szerző: Tompa Mihály |
Esztergomban, Vitéz János körűl
Pártoskodó nagyok csoportja gyűl,
Mátyás király ellen fuván követ;
Hogy megfosszák trónjától, ha lehet.
Zugván, mint egy fészek mérges darázs,
Éjfélkor szűnt meg a tanácskozás;
S Vitéz, az érsek késő hajnalig
Sötét gondok miatt nem alhatik.
Elszenderűlvén: homlokát hideg
S álmát elűző kéz érinti meg.
Felnéz: s fejénél, némán mereven
Sötét palástban áll egy idegen.
Megborzad a pap és nem tudja mért?
'Ki vagy s mit kívánsz?' elfogulva kérd;
»Festő... munkát!« - amaz mond szárazan,
S Vitéz csodásan felizgatva van.
'Jól van! fesd e terem falára itt,
E nemzet eddig élt királyait:
Szent-Istvánt, Pétert, éltök rendiben, -
Hogy Mátyás álljon a végső helyen!'
Rövid nap mulva a nagy munka kész,
És a műkincsen elbámul Vitéz...
A festő megy és mond: »Isten veled!
Jól megtekintsd a végső képeket!«
Titkos tanács volt ujra éjszaka,
Ébren már csak az érsek van maga:
Kezében lámpa... és Mátyás király
Képénél, szótlanul sokáig áll...
'Hah! te hiúzarc! mondd csak meg nekem:
Meddig leszesz még e végső helyen?
S ki jő utánad...?' s most megborzada:
Mátyás után még négy kép áll vala.
Az elsőn látszott egy halavány király,
Aki székében mélyen szundikál;
A másikon emésztő tűz lobog,
Hamvokba dőlve falvak, városok.
Utána az ország-cimer fölött
Két meztelen férfiu küszködött;
A legutolsón a szent korona
Sötét fátyollal fedve gyászola.
(A jóslat bétölt: Ulászló aludt;
Török s kereszthad szűlt tüzet, hamut.
Lőn két király s a hon kifosztatott;
A félhold végre hosszu gyászt hozott.)
Vitéz sejté: mi a kép jóslata?
De az intés lelkére nem hata;
Királya ellen tovább is töre,
Mig Visegrád lőn gyászos börtöne.