A jávorfa regéje
szerző: Vajda János
Egy szép őszi délutánon
Ültem egy sír oldalában.
Félig alva, félig ébren,
Napsugárban, zúgó szélben,
Álmodoztam, ábrándoztam
Nagyon régi, rég időkről;
Elfeledett dicsőségről,
Hamuvá lett városokról.
Kihalt népekről, hadakról,
Kiknek elszórt hűlt porát rég
Hányja a hab, hordja a szél.
Im azonban haldokolva
Megszólamlott a jávorfa;
És susogva, lélekhangon
Monda nékem szép regét.
Ah, azóta egyre hallom!
Megkisértem, tán elmondom
A nagyjából, velejét:
"Egyszer volt egy szép királylány,
Aki szebb volt a tavasznál;
Szebb volt a tündérregénél,
Mit boldog gyerekkorában
Hall e földön a halandó.
Százszor szebb a képzeletnél,
Mely gyémántból fest a légben
Líljomerdő közepében
Tündérvárat, édenkertet,
Ahol üdvössége trónol
A szerelmes ifjuságnak.
Hol ecset, toll, mely leírja,
Vakmerő ajk, mely beszélje,
Hogy csak olyan volt szép arca,
Mint hajnalban harmatgyönggyel
Hímezett szép gyöngyvirágrét,
Melyben a kelő nap fördik
Ragyogó arany hajával?
Hogy nézése oly vidító,
Mint fiatal iharerdő
Lombjai közé lövellő
Júniusi napsugáré?
És a hangja, hát a hangja!
Mint az égi angyalének,
Mit magasból, halk távolból
Hallani vél szent zarándok,
Földi mártir, aki lelkét
Áhitatos ima szárnyán
Fölemelte a mennyégig...
Ah, nagyon szép, szép és jó volt,
Aminő csak egyszer lett, és
Soha, soha többé nem lesz.
Sokan jöttek messze földről
Bujdosó tündérvitézek,
Országvilágot próbáló
Királyfiak, óriások:
Hogy bámulják, hogy csodálják.
Mert benézni szép szemébe
Olyan édes, olyan jó volt,
Oly szédítő gyönyörűség:
Mint a menyegzői éjen
Szűz ajakra lehelt első
Csókban elhaló sohajtás,
Melynek mély volkán tüzében,
Mint a láva, olvad a szív.
Ah, nem itt e gyarló földön,
A hetvenhetedik égben
Ott se láttak soha ilyet.
Nem hijába irigyelte
Minden égi-földi isten;
S hogy ne legyen egyiké sem:
A szegénykét megrontották.
Hogy imádták, hogy szerették!
Szentegyház lőn apja háza.
Benne ő egyetlen bálvány.
Epedő forró sohajtás
Szenvedő szivek mélyéből,
Mint a tömjén szállt feléje.
A határos vadon erdő
Csöndes titkos boltozatja,
Mint megannyi szent kápolna,
Melynek híves zöld füvére
Annyi kétségbeesett vágy,
Olthatatlan indulatnak
Könnye hulla mély titokban.
Könny, sohajtás mind hijába!
Mert - óh, szívet szaggató gyász! -
Mert ő nem tudott szeretni.
Borzad a szó, mely kimondja:
Szíve kő volt, kő, kemény kő!
Tengeren túl, jéghegyen túl,
Alvilági, túlvilági
Minden bölcsek, csodatévő
Szentek, jósok és próféták
Mind kétségbe voltak esve,
Mert segítni gyöngék voltak,
S mind csak azt hajtotta, hogy hát
A teremtő minden kincsét,
Amivel bírt égen-földön
Dalimának (igy nevezték)
Szép arcára, termetére,
Éjhajára, éjszemére
Pazarolta, rá feledte;
És szivének nem jutott már
Eleven láng, élő gyémánt.
És így e szépségcsodának
Érző szív helyett hideg, holt
Kődarabbal kell beérni.
E miatt volt nagy a bánat
Apja, anyja bús szivében.
E miatt a vert acél vár
Fátyolozva gyásszal földig,
És a tornyán nagy fekete
Zászló terjengette szárnyát,
Hírül adva messze földre,
Hogyha volna kerek földön
Ember olyan nagy varázsló,
Szegény, dús, király vagy koldús,
Vagy tündér olyan hatalmas,
Aki szerelmet lehelne
Dalimának kő szivébe,
Azé lesz a vert acél vár,
Az egész tündérországgal,
S benne a legszebb királylány.
Jöttek aztán seregestül
Világhíres nagy vitézek,
Mint a cédrus, karcsu szépek;
Csillagjárást, tenger mélyét
Ismerő tudósok, bölcsek.
A vitézek elvérzettek,
Tudósok megháborodtak,
És Dalima csak mosolygott:
Mert szemének könnye nem volt,
S nem tudott a szive fájni.
A sok híres jövevény közt
Vala egy dúsgazdag kalmár,
Egész hajórengeteggel
Túl az óperenciáról:
Gazdagabb minden királynál,
Mert csak az nem volt adósa,
Aki már nem bírt hitellel.
Ez napot csinált gyémántból,
Melynek olyan égető volt
Ragyogása, hogy minden szív
Olvadozni kezde tőle.
Palotája boltozatján
Ragyogott éjente a nap;
És mulattak, vigadoztak
Kivilágos kivirradtig.
Akkoron leméne a nap,
Ők pedig alásülyedtek.
A labirtus hálókertbe,
Melynek íves mennyezetjén
Milliom meg ezer csillag
Fényle tiszta színaranyból.
Kékes tömjén fellegek közt,
Mint virrasztó éji lámpa,
Vándorolt a nagy ezüst hold.
Olyan titkos túlvilági
Névtelen gyönyörüségről,
Amit még nem érze senki,
Melyre nincs szó emberajkon,
Amiről a rege sem szól,
Csak úgy álmodik, sejt a szív
Egy tünékeny pillanatban:
Ilyen nagy gyönyörüségről
Suttogott virág, fű és lomb;
Azután elszenderült mind,
Kéjt lehelve, olykor-olykor
Édeset, hosszút sohajtva
Égbe szálló, vágyingerlő
Mézzel terhelt dús illatban.
Közbe-közbe a nagy csöndben,
Mint vékonyka holdsugárszál,
Kis tücsöknek andalító
Hangja rezgett a homályban,
A fejthetlen álmodásba
Beszövődve ringatván a
Szunnyadozó lég bölcsőjét.
Ég a földdel, éj a holddal,
Szellő a fűvel, virággal,
Ölelkezve, csókolózva
Szerelembe volt merülve,
S a boldogság mámorától,
Csorranó kéjek mézének
Nagy sulyától lenyomatva,
Gyönyörűségekbe fulva,
Hallgatott minden körültök,
Ember, állat, fű, virág, fa.
Csak a csillagok ragyogtak
Öröm mián fényesebben.
És a tó halkan megrengett;
Az ellágyult kősziklából
Kristálytiszta víz szivárgott.
A szerelmes ég pediglen
Éjpalástban átölelvén
Álmodó mezőket, halmot,
Örömének könnyét, áldó
Harmatot lehelt a földre.
Mind hijába, mind hijába.
A kerek föld minden kincse,
Emberek varázsmunkája,
Kuruzslók mesterkedése,
Szép természet bűje-bája,
Tündérek csodás hatalma:
Hasztalan mind, Dalimának
Kő szivét nem lágyították.
Csak figyelt, csak ragyogtatta
Szép szemének édes lángját:
De magában mintha mondta
Volna: nem tudom, nem értem.
A dúsgazdag ifjú kalmár
Tengerekbe szórta kincsét,
Homlokára hamut hintett,
S tengerparton, vadon erdőn,
Hová a madár se ér el,
Dalima nevét sohajtva
Bujdokolván bujdosik, ha
Meg nem halt, mai napiglan.
Ezután még feketébb lett
Az elátkozott vár gyásza,
És ameddig napnyugatkor
Sötét árnyékát vetette,
Mindenütt kihalt az élet.
Csontkeménnyé száradt a föld.
A berekben mint a vázak,
Lombtalan meredtek a fák.
Az előbb kövér mezőség,
Aholott a gulya, ménes
Válogatva legelészett,
S ropogott előtte a fű,
Mintha lánggal égett volna;
Most olyan lett, mint a szérü,
S még kiégett szálait is
Zordonul süvöltő szélvész
Messze hordta, mint a pörnyét.
S mint az égett háznak hamvát,
A szomorú gyász helyének
Rossz hirét elvitte messze.
És aztán kerülte minden.
Hogy ha távol, ismeretlen
Vándor indult is feléje;
Istenfélő jámbor ember,
Úrdicsérő jótét lélek
Félretérítette onnan,
Elmondván, hogy ott gonosz vár.
Nap után nap mult azonban.
Egyik olyan, mint a másik.
Egyalaku és egyhangu.
Nem is változott a várban
Semmi, senki: a szépséges
Dalimának ifjusága,
Minden bája változatlan
Úgy maradt meg, mint a sírban
Az örökkön égő lámpa.
Jó, hogy sírni nem tudott, hát
Egész búja - unalom volt.
Csak az ég volt társasága.
(Minthogy onnan származott is)
Ártatlan szép két szemével
Nézegette ő napestig;
Hogyan mennek, mendegélnek,
Kavarodnak, oszladoznak,
S meg-meg újak kerekednek,
De szüntelen váltakoznak,
Soha, soha nem maradnak
A sok különféle felhők,
Szakadatlan úgy, miként az
Örökkévaló időnek
Szárnyai hogy meg nem állnak,
Egyik szőke, másik barna,
Ez vidám, az meg mogorva.
Itten egy folt arany gyapju,
Elfut mint a kergetett juh;
Amodább egy lomhán laffog,
Mint valami anyatúzok,
Unja a szem hosszan nézni;
Majd amott éjszak-nyugatnak
Mint fölingerelt oroszlán
Ágaskodva és bömbölve,
Csattogó villámfogakkal
Indul egy a békés tájon
Rémülést, iszonyt gerjesztő
Szélviharos, jeges felhő,
Mint valami terhes átok...
Ah hogy még ez is kerülve
Tér ki őelőlük, oh, hogy
Még a vész is retteg tőlük!
De ki hát a vakmerő lény,
A boldogtalan halandó,
Bölcs, bolond, ördög vagy angyal,
Aki ott jön a fenyéren,
S egyenesen tart a várnak,
Nem törődve gyásszal, vésszel?
Milyen fegyver viselője?
Melyik tündér adta néki
Félelem ellen valóját?
Térítették, integették:
Föl se vette, meg se állt rá.
Zörget a kapun merészen.
"Jámbor útas, jó halandó,
Fordulj vissza, menj utadra!"
Mondja néki a cseléd mind.
"Voltak itt már mindenfélék,
Nagyhatalmasok, erősek;
De segítni ők se tudtak
Se máson, de magokon se,
S mind elvesztek, mind elhaltak."
Szóbeszéd a jövevénynek.
Mit se hajt rá, csak helyet kér
Ablak alján a lugosban,
Kő padon az éjszakára.
A különös idegennek
Csodájára a királyt is
Szólongatják, hogy kijönne.
Nézi az tetőtül talpig,
Mélyen bétekint szemébe;
Azután nagyot sohajtván
Szemeit lekapja róla,
S mondja visszafordulóban:
"Adjatok helyet fejének;
Ne féltsétek ezt a jámbort,
Mert ez már nem veszthet semmit."
Épen tiszta nyári est volt,
Eperérés idejében.
Mint egy óriás arany sas,
Kit lebegtében nyíl ére,
A nap összekapva fényes
Sugárszárnyait az égről.
Lebukott a mély tengerbe.
És utána jött az éjjel
Úszva-csúszva a látkörben
Homálykarjait előre
És előbbre nyujtogatva.
Fönn a mérhetetlen égnek
Kékhomályos boltozatján
A sötéttől bátorítva
A szelíd, szerény csillaghad
Kezde már kipillogatni.
Eleinte a kacérja,
Végül a szemérmesebbje.
A delelő verőfénytől
Mély álomba szenderített
Vadon erdő most fölébred,
A mezőn végig sohajtván.
Elébb a rigó, utána
Csalogány elhallgat, alszik,
Álmával beszélve, halkan
Érthetetlen csicseregve.
Égen-földön néma minden,
Még a szellő is meredten
Bujik meg a bokrok alján,
Ijedős, sápadt haraszton.
Mintha valamire várna...
És valóban, nem hijába:
Mert egyszerre szólal oly hang,
Minőt még nem halla senki,
Hogy az ég minden csillagja
Odanéze a lugasba,
Ahol a csodás jelenség
Halovány alakja fénylett.
Mert felőle jött az a hang,
Úgy tetszvén tökéleteskép,
Mintha gyöngén reszkető, nyilt
Ajakán lebegne a dal.
S ujja végén láthatatlan
Húrok zengenének, olyan
Fényesek, fehérek, mint a
Holdsugárok a sírszobron.
Fájó volt a dal fölöttébb.
Mérhetetlen bánattenger,
Mégis édes, mégis vonzó,
Mint a vértanu-halálkéj,
Melyben még vergődik a szív,
De a mennybe lát már a szem.
Kínja édes és lövellő,
Mint boldogtalan szerelmes
Önszivébe mártott gyilka
Az utolsó csók kéjében.
Majd azután elhalóan
Oly szomorú, mint a gyászdal,
Mit sötét rom ablakába
Éji órán sír be a szél
A halálról, elmulásról...
Melyre meghasadnak a fák,
S elhervadnak, elszáradnak;
Kősziklák megrepedeznek
S mint az őrült hableányok
Mély örvények fenekére
Lerohannak, temetkeznek...
Puszta szemmel látható volt,
Ahogy könnyben úsztak érzőbb
Csillagok sugárpillái.
Legkeményebb fáknak ágit
Földig lankasztotta a bú.
És a hegy vidám patakja
Oly zokogva jajveszékelt,
Úgy rohant el sebbel-lobbal,
Mintha város égne távol
S lángjaiból özvegy, árva
Hívogatná őt segélyre.
Nagy elmérgült szenvedés, mély,
Gyógyíthatlan üstökös bú,
Sok, sok átkos szerelemből,
Elveszett ország bajából
Ezer esztendő fájdalma
Összegyűlve mind egy szívben
És egy átkos pillanatban:
Ilyen szentté avató kín
Szólt a jövevény dalában
Olyan szóval, olyan hanggal,
Mely a földről föl egészen
Fölhat a magas egekbe.
De egyszerre némul a dal,
És utána egyet rezzen
Ég és föld a néma légben,
Halk nyögést hallatva, vélvén,
Hogy a dalban szív szakadt meg.
Hát pedig - csodák csodája! -
Nem szakadt meg a fájó sziv,
Csak egy másik született rá:
A legdrágább, legnemesb sziv,
A legszebb tündérleánynak
Dalimának szűz keblében.
És egy könnycsepp, a legelső
Szivárvány szinében fénylő
Hulla a dalnok lantjára,
Szerelemnek jeleképen.
És amilyen szomorú volt
Az idegen dala, olyan
Éltető vidám örömhang
Csendül a gyönyörüségtől
Reszkető híg tiszta légben
Dalimának csókra nyíló
Rózsabimbó ajakáról.
Melyre megvidul a bús táj,
Elenyészik régi gyásza
És nagy átka a mélységes
Pokol fenekére süllyed.
Gondolatgyors repüléssel
Ott terem a bájos isten,
A tavasz, s behint pazéran
Üde zöld fűbársonyával
S szende tarkabarkaságban
Nevető virágcsoporttal
Hegyet, völgyet és mezőket.
Illatos lombfürtözettel
Ékesíti a holt erdőt,
Bokrait megnépesítvén
Beszédes madársereggel:
Hogy mire az ifjú hajnal
Ragyogó sugárözönnel
Önti el a várkörnyéket:
Hálaima zeng a légben,
A mezőben, a ligetben,
És a várnak minden tornyán
Mint az égő lobogó láng
Rózsaszínü zászló hirdet
Nagy örömöt, boldogságot,
Hegyen-völgyön lakodalmat.
Mert Dalima tud szeretni;
Dalimának szíve éledt,
És a hetedhét országon
Legszebb pár meglelte egymást.
Mert az édes hangu dalnok,
A különös jövevény egy
Nagy királyi vérnek sarja,
Akinek szép birodalmát
Töméntelen tátos csorda
Elfoglalta, elrabolta...
Hanem meg volt írva róla
Végzetek titokkönyvében,
Hogyha népe bűneért ő
A legszörnyübb büntetéssel:
Tudniillik ifju szivvel
Száz esztendő elfolyásig
Szeretni s nem szerettetni -
Egy maga megszenved akkor,
Bujdosván szünetlen, végre
Megtalálja a kerek föld
Legszebbik tündérleányát,
Kinek kő szivét csupán ő
Tudja meglágyítni dallal:
Mert legszebben, szomorúbban,
Fűbe, fába, kősziklába
Életet lehellő tűzzel
Varázzsal csak az dalolhat:
Akinek nincsen hazája
S másikat nem tud szeretni.
Most letelt a kínos száz év.
Dalimának népe fölkelt:
Férfi, asszony, apró és nagy:
Ő a lányok, asszonyoknak,
Férje a hős férfiaknak
Lőn vezére és elmentek,
Elverték a tátos csordát,
Visszavették tőlük a hont,
Azt a szépet, azt a drágát,
Melynek párja nincs a földön.
És azután uralkodtak
Dicsőségben, boldogságban,
Szerelemben, békességben
Sokáig, nagyon sokáig.
Örökké, s mai napiglan
Élnek, hogyha meg nem haltak."
*
Eddig így a jávorfácska.
Még tovább is mondta volna
Tőrül-hegyre híven szépen,
Milyen boldog lőn a szép pár,
Hogyan éltek éldegéltek
Örök csókkal, öleléssel,
Milyen téjjel, édes mézzel
Folydogáló gazdag ország
Volt az ő tündér hazájok...
Ah, de én nem hallgathattam...
Mert szivem nagyon megfájdult;
S elbúcsúztam, megköszönvén
Ilyeténkép szép regéjét:
"Kedves, énekes, jó fácska;
Mi dalodban szomorú volt,
Áldjon meg az isten érte,
Rólam is, nekem való is;
Jólesett fájó szivemnek,
Mely csak a búhoz van szokva.
Nagy örömről, boldogságról,
Szerelemről, nyert hazáról
Énekelj a boldogoknak,
Mert ezekről szóló daltól
Az én szívem meghasadna..."
S aztán még egyet inték,
Mert a köny elfojtá szómat...