A lap feldolgozottságának foka

A huszár boszuja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A huszár boszuja
szerző: Szendrey Júlia
(1850.)
Először a Pesti Napló 1850. november 20-23-i számában jelent meg Petőfi Júlia aláírással, holott Szendrey Júlia ekkor már Horváth Árpád felesége volt. Másodszor a Magyar Szalon 1890-es évfolyamában jelent meg.[1]

A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

I. A BÜN.

Lobogó tűz körül ül néhány huszár. Pajzán mesék és pajkos dalok kisérik gulyáshusból álló vacsorájukat. Gyorsan járnak kézről kézre a kulacsok. Négy fiatal markotányosné forog körülöttök, résztvéve a vacsorában, danolásban és nevetkezésben. De ők sokszor fölkelnek a földről és körülnéznek a vitézek között, nincs-e valamire szükségük azoknak s aztán sürögve szolgálnak nekik.

Kitünik közülük egy szép barna leány magas alakja és szép, nemes vonásai által. O nem szolgál általánosan, csak egy, körülbelül harmincz éves, komoly, sötétarczú, férfinek nyújtja oda kulacsát, vagy a kenyeret, ha annak egyikre, vagy másikra szüksége van.

A szép Erzsi a komoly huszárnak Barna Jancsinak szeretője, ki őt jobban őrzi szemefényénél és jobban félti lelke üdvösségénél.

Jancsi egyetlen szó nélkül költé el vacsoráját. Úgylátszik semmire sem figyel, mi körülötte van, mégis észreveszi, mikor Erzsi, mintegy önkénytelenül, mintegy öntudat nélkül nyújtja ki szép karát egy csinos huszonkét évesnek látszó szőke fiú felé, hogy azt valamivel megkínálja: ilyenkor kinosan rántja össze Jancsi fekete szemöldjeit és fogait egymásra szorítja.

A szőke fiú mindig valami hízelgő szóval és nyájas pillantással köszöni meg a leány fáradtságát. Csak ilyenkor vet egy kémlő tekintetet Erzsi Jancsira, ki aztán mindig mohó gyorsasággal viszi, vagy a kulacsot szájához, vagy a bogrács fölé hajol.

Lopva száll ekkor Erzsi szemeiből egy meleg tekintet a szőke, vidor fiúra, ki erre mindig vigabb, mindig pajkosabb!

Jancsi egyetlen pillantásukat sem veszté el. Fölfogá valamennyit és oda irá, honnét az irgalomnélküli büntetés ered, ha a fizetés napja elérkezik.

Egy dal véghangjai után, mit közösen danoltak a huszárok a leányokkal, beszélgetéshez kezdtek és végehossza nem volt a hőstettek és szerelmi kalandok előszámlálásának. A legvakmerőbb vitézségeket és legsikamlósabb szerelmi történeteket mindig az emlitett szőke fiú, Hajnal Bandi beszélte el magáról. Előszámlált hőstette igazságában nem kételkedtek a férfiak, mert látták a csatákban, mióta köztök volt, hogy bátrabb, vakmerőbb volt a legvénebb huszárnál, hogy a félelemnek még csak az árnyéka sem közelitette meg szivét soha; de mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor egy kicsit hitetlenül rázták meg fejőket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor meg a leányok hallgatták őt áhítattal és hittek minden szavának, mert magukról tudták, érezték, hogy Bandi szerelméért mindenöket feláldoznák; hogyha szerelmet kérne tőlök, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is szenvednie érte.

Senki sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kíváncsian nézte őt Jancsi, mintha azt szeretné tőle kérdezni, hogyan volna képes szeretni, hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állhatatlan, könnyelmű férfira.

De Erzsi, leányok módjára, minélinkább fájt neki Bandi számtalan szerelmi viszonyainak hallása, annál inkább hevülve nézte őt s végre minden óvakodást feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak látásába.

— Biz úgy volt a’ fiuk, — mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán, — már nekem aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat, kik úgy utánam vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, mig nekem kell utánajárnom, meg mig másokkal kell érte megbirkóznom, hogy magamnak megszerezzem. De mikor már csak úgy áll mellettem, mint kinek se országa, se hazája, hogy ha agyon ütöm se kéri senki számon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá s amint szerit tehetem, lerázom a nyakamról.

— Hát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi? — kérdé egy a leányok közül, — beszélje el kelmed.

— Szívesen, galambom. Hát biz az istenadta a vizbe ölte magát. Elmondom, hogy történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az egészségiekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát, mint mikor a vizből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még piros volt és vidám, mint ti mostan.

Most is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert amit Borcsáról beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szívtelen beszéd, mint az éles kés, úgy bemetszett szivébe. És mégis csak irigységgel és féltékenységgel gondolt Borcsára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az is osztozott azon boldogságban, melyet egyedül szeretett volna birni örök időktől fogva, örök időkig.

— Áldjon meg az Isten, legszebb rózsája a világnak! — szólt Bandi, visszaadva Erzsinek a kulacsot, miután jó hosszat ivott belőle, — ha a te kezedből kapnám a frissítőt, szép violaszálom, bátran beszélném el a Krisztus kínszenvedését is. De hát hadd mondjam tovább a szép Borcsa történetét. Még mikor az én szeretőm volt, nagyon utána vetette magát a hadnagyom, mert annyi bizonyos, hogy nagyon szép leány volt, majd mint te Erzsi húgom, ki szebb vagy annál a fényesen ragyogó csillagnál az ég közepén. Hát mondom, nagyon beleszeretett a hadnagyom Borcsába, de ez a leány meg úgy belém volt bolondulva, hogy miatta akár maga a generális is kirukkolhatott, anélkül, hogy csak rá is vetette volna a szemét. Mikor én aztán megmondtam neki, hogy már nem szeretem és megköszöntem neki hozzám való szívességét, a gyűrűjét vissza akartam neki adni, olyan furcsán nézett rám és mondá, ha már eltaszítom őt magamtól, tartsam meg emlékül gyűrűjét, hagyjam helyébe az enyimet. Kérését szívesen megtettem. Aztán hitták magokhoz szállásra az asszonyok, mert szelid, csendes természetéért mind szerették őt, de ő akkor makacsul visszataszított minden szívességet, tovább egy hétnél mindig a szabad ég alatt bolyongott éjjelnappal. Ekkor felszólított a hadnagyom, legyek szószólója a leánynál, magához veszi, úgy gondját viseli, mintha felesége volna. Hajt tán még majd valamit az én szavamra, tanácsomra, gondolá hadnagyom. Fel is kerestem Borcsát, de úgy megváltozott, alig ismertem meg. Előbb gömbölyű, piros arcza sápadt lett és megnyúlt. Pedig nem volt beteg, hát bizonyosan az éji levegőtől, meg, mert nem akart enni és ő hozzá volt szokva a jó élethez, mert a tenyeremen hordtam amig szerettem. Mégis nem tudom, micsoda különös fájó érzés szorította össze látásánál a szivemet, úgy hogy, ha akkor épen az a kis Zsuzsi nem csapott volna fel hozzám, kinél szebb nótákat az egész táborban senki sem tudott danolni, bizony talán elütöttem volna Borcsát a hadnagyom kezéről még egyszer. De még akkor a világért sem hagytam volna fel Zsuzsikával, hát csak elkezdtem neki beszélni a hadnagyom jószándékáról iránta; mondtam neki, hogy külön szállása lesz, hogy külön kocsin járhat, hogy még szolgának is parancsolhat.

Csak rázta a fejét mindezekre. Végre csak annyit kérdezett:

— Te akarod ezt, Bandi? A te kívánságod ez?

— Az hát, galambom, — mondtam neki, — mindig jó voltál hozzám, szeretném, ha jó állapotban láthatnálak. Aztán meg nekem is jót tész vele, mert ha jó feleletet viszek a hadnagyomnak, majdcsak rólam is jobban gondoskodik. így hát nem csak a magad, hanem az én jóvoltomat is elősegíted. Ezt felelte aztán rá:

— Jól van hát, Bandi. Segítsen meg az Isten!

— Megmondhatom hát a hadnagyomnak, hogy többé nem utasítod őt vissza? — kérdém tőle.

— Igen! — szólt Borcsa erős hangon s én siettem a hadnagyomhoz a jó felelettel.

— Egy óra múlva visszafordultam azon hely felé, hol Borcsával beszéltem és keservesen zokogva találtam ugyanazon helyen ülve. Nem vett észre, mert kötényébe hajtá fejét és én nem mertem háborgatni, mert gondoltam, hogy öregapja jutott eszébe, ki megátkozta szegényt, mikor velem eljött.

— Ezután mindig igen jól ment a dolgom; a hadnagyom mindig kitüntetett, Borcsát többé nem láttam. Némelyek azt mondták, a hadnagy féltékenységből nem bocsátja ki a szobából, mások meg, hogy sőt ellenkezőleg az kéri őt, hogy romlott egészsége helyrehozására járjon ki a szabadba, de ő daczára ennek naphosszat a szobában ül, némán, szótlanul. Én nem hihetem, hogy szerencsétlennek érzi magát, mert sirni soha senki nem látta; nem is lett volna oka rá, mert a hadnagy igen jól bánt vele. Mikor félév előtt ide a Tisza mellé jöttünk, egy reggel avval a hirrel jön egyik pajtásom, hogy a halászok egy holttestet fogtak ki a Tiszából, mit a Borcsának mondanak. Mindjárt oda futottam, hol az összesereglett nép között feküdt. Pár óra előtt ugorhatott csak a vizbe, mert még igen szép, könnyen ráismerhettem Borcsára. De egészen el volt száradva, pedig azelőtt olyan szép gömbölyű volt, csupa élet, egészség. Tudja Isten, mi vihette rá erre a cselekedetre!

— Ettűl fogva nem jöhettem ki a hadnagyommal, üldözni kezdett, mert azt mondta, hogy én miattam halt meg a szeretője, ki még akkor is csak mindig engemet szeretett. Azt is beszélte egyszer borozás közt, hogy Borcsa álmában sokszor kiáltotta az én nevemet. Isten nyugasztalja meg szegényt! tudtommal sose vétettem ellene. Mikor már tovább egyáltalában nem férhettem meg a hadnagyommal, odahagytam biz én és már most köztetek czimborák, vígabban vagyok, mint valaha azelőtt életemben.

— Bizony jól tette azt, hogy ide jött, Bandi bácsi, — mondá egyik csinos leányka, — csak aztán itt is olyan szerencsétlenné ne tegyen valakit, mint szegény Borcsát, mert kelmedért ölte el ám ő magát, mert elhagyta, — tevé hozzá részvéttel.

— Ugyan ne beszélj, rózsám, már honnét mondhatod úgy azt, mintha csak könyvből olvasnád. Én is gondoltam néha, az igaz . . . ejh, de mit ér azon, ami elmúlt törni a fejemet, mikor jobb, ha arról gondolkodom, miképpen tölthetem legjobban a jövő órát, hogy ha az lenne is az utolsó, legalább meg ne bánjam. Katonának nem kell gondolnia a tegnappal, meg a holnappal: egyik elmúlt, másik nem bizonyos, hát csak használja a mai napot, mi az övé. Azért is leányok, csókoljatok meg sorba, úgyis megtehetitek köszönet fejibe’, am’ért Borcsa történetét elmondtam; mert mindig ránehezedik a szivemre valami, ahányszor a nevét kimondom, hát csináljatok jó kedvet. Ide még egyszer avval a kulacscsal, aztán, babám, csókolj meg, hogy eszem azt a szád szépségét.

Mohón hajtá föl az odanyújtott kulacsot, aztán sorra magához ölelgeté a leányokat, kik kevés ellentállás után, oda engedék magokat vonni a szép fiúhoz. Csak mikor Erzsire került a sor, ez egész testében reszketve vonakodott és tiltakozott tovább, de aztán tovább is tartá őt magánál Bandi.

Eddig Barna Jancsi a tűz fölé hajolt, mintha csak azt akarná föléleszteni, de a föléledő, fellobbanó világnál szemei irtóztató boszulánggal, áthatóan, mint az éles fegyver, nyugodtak a tűzön túl álló Bandin és Erzsin.

Magasan van már a fiastyúk az égen, — mondá az egyik huszár, — menjünk nyugodni; fiuk, ha Isten megsegít, holnap megint mind együtt leszünk itt. Te, Jancsi, ne csüggeszd úgy le a fejedet, mint mikor a baka a golyó előtt hajol. Hej, ha nekem olyan szép szeretőm volna, mint a te Erzsid! Olyan vigan fütyörésznék, hogy tánczra kerekednének a csillagok. — Adjon Isten mindnyájunknak jó éjszakát!

— Jó éjszakát!

Fölkerekedtek a földről s mig a leányok a bográcsot s egyéb szétszórt holmit takariták össze, oda sompolygott Bandi Erzsihez, lehajolt mellé a földre, mintha segítene valamit és lassan a leány fülébe súgá:

— Vigyázz magadra, édes kincsem, Jancsi aligha nem gyanakszik; egy szót sem szólt egész estén át és néhányszor rajtakaptam, amint kémlelődve leselkedett utánunk. Ott leszek a bokrosban, hol máskor. Jó éjszakát! — mondá fennhangon.

— Jó éjszakát! — susogá remegve, félénken Erzsi.

— Jó éjszakát mindnyájunknak! — mondá mély rezgő hangon Jancsi.

Mind eltávozának különböző irányban, csak Jancsi és Erzsi álltak még ott mozdulatlanul, mintegy határozatlanul a tűz körül. Végre szelid, nyugodt hangon kérdezé Jancsi Erzsitől, megfogván annak kezét:

— Eljösz-e velem, Erzsi? Elkísérsz?

— Nem mehetek, Jancsi, megígértem annak a beteg asszonynak, hogy még nála virrasztok az éjjel; már későn van s ő vár. Már is szüksége lehet szegény betegnek reám, sietek hozzá. Jó éjszakát, Jancsim! — odament a legényhez, oda nyujtá neki kezét, melyet annak előbbi kérdésére elvont tőle és megcsókolá őt.

Sietve mondá ki e szavakat egymásután Erzsi, mintha mindegyike égetné száját. Nemes vonásai kellemetlen kifejezést vevének föl, mintha undorodnék azon hazugságtól, melylyel e férfit, kit egykor szeretett, kell megcsalnia. De hány ajakra, melyet soha azelőtt egy igaztalan szó nem szenynyezett be, kényszeritett hamis esküt a szerelem!

Sokáig tartá magához szorítva a leányt Jancsi, aztán tompa, majdnem fuldokló hangon mondá hozzá:

— Maradj még egy keveset! Hazudtál-e valaha, Erzsi?

— Miért kérded azt?

— Mondd meg nekem igaz lelkedre, szeretsz-e még úgy, mint mikor elhagytad értem apád-anyád házát? Ha most otthon volnál, értem tennéd-e ezt, vagy másért?

Ha nappal lenne, láthatta volna falfehérre halványulni a leány arczát e kérdésre; bár ezt nem láthatá, de érezé Jancsi a leány kezeit görcsösen remegni és hallá megindult, fojtott hangján a megrémülést, midőn kis szünet múlva igy felelt neki:

— Hiszen tudod, hogy szeretlek, minek bántasz ilyen kérdéssel?

— Miért reszketsz igy, leány? — szólt kitörve keményen Jancsi. — Bűnödtől vagy az éjszaka hidegétől fázol?

— Hagyj békét nekem, Jancsi, mindig féltem tőled, mikor gyanakodni kezdtél. Sokszor megbántad már, hogy ártatlanul rosszat fogtál rám.

— De mért félsz tőlem, ha ártatlan vagy? Tettem-e rád csak egyszer is kezemet, miként pajtásaim szeretőikkel tesznek? Hátha most igazam van, midőn rosszat teszek föl felőled? Hátha rajta kaplak, hogy megcsalsz?

— Hagyd el, Jancsi! Sok bort ittál, különben nem rémítenél igy el.

— Tudom én jól, mit beszélek. Régen szorította már ez a szivemet. De hallgass reám! Az élő Istenre és minden szentjeire esküszöm, ha megcsalsz, elevenen szakítom ki szivedet!

Ijedt sikoltás repült ki a leány ajakán e szörnyű eskü hallatára. Könnyekbe tört ki rémülete.

Hátuk mögött rezegni hallá egyszerre a bokrokat s eszébe jut a szerelme s hogy ezt megmenthesse, szükség ismét tettetéshez, hazugsághoz folyamodni: tehát oda ment Jancsihoz, nyakába borult és zokogástól megszaggatva igy szólt hozzá:

— Hiszen tudod, hogy szeretlek, mért ez az örökös gyanú? Tudod, kívüled nem szeretek senkit. — Jó éjszakát! már most nem késhetem tovább.

Jancsi magában mormogá:

— Hátha most is csalódom és szegény leány ártatlan. Mit tehet ő róla, ha az a pelyhes szájú asszonycsábitó rávetette a szemét. De még sem tudok megnyugodni, mig bizonyost nem tudok. Nyugtasd meg lelkemet, szerelmem, Erzsikém, esküdjél meg itt az Isten szent színére, aki verjen meg, ha hamisan esküszöl, hogy csak engemet szeretsz, hogy nem csalsz meg engemet!

Hosszan hallgatott a leány, szinte hallani lehetett szivének kemény dobogását és lázas, sebes lihegését.

— Hallottad? — kiáltá rá a férfi. — Hallottad és hallgatsz?

Keményen ragadá meg a leány karját, ki leroskadt előtte félelmében s a fájdalomtól e szorítás által.

Ismét zörögtek hátuk mögött a lombok és újra győzött a szerelem a leány szivében mindenfölött. Ijedve, de erős hangon mondá:

— Esküszöm!

— Isten veled hát, édes angyalom! de ha szeretsz, jöjj haza, jöjj velem!

Suttogtak a lombok, mintha a szellő futott volna el közöttük s erre a leány összeszedé ez utolsó ellentállásra minden erejét, fölegyenesedett, piros kis kendőjét fejére igazitá, nemet intett és elindult ellenkező irányban.

Sóhajtva nézett utána a huszár, aztán, egy szomorú nótát fütyölve a sűrűség melletti úton ment vissza. Erős, nehéz lépteit hallani lehetett az éj csöndjében. Egyszer csak elkezdett halkabban, halkabban fütyölni, csöndesebben menni, végre egészen elhallgatott és megállt. Aztán a földre ereszkedék és hosszában lefeküdt és figyelt, füleit szorosan a földre illesztve. Aztán előre mászott, nesztelenül, mint a kigyó, közeledett azon hely felé, hol előbb Erzsi elvált tőle, hol két út keresztbe vágá egymást. Itt egészen össze huzá magát egy bokor alá és hallgatódzott, alig véve lélekzetet és szemeit kimeresztve az útra. Nemsokára lassú kopogást hallott az úton és rá mindjárt egy halk füttyöt a sűrűből. A közelgő erre gyorsabban kezdett jőni s a sűrű felé irányzá lépteit; azon hely felé, honnét a fütty hangzott. Épen Jancsi mellett ment be a bokrok közé. A hold fénye egyenesen Erzsi halvány arczára világított, kinek piros kendőcskéje lehanyatlott fejéről és így Jancsi kivehette szeretőjének födetlen arczát. Kötényét sokszor szemeihez emelgeté Erzsi, még most is omló könynyeit letörlendő.

E látványra mindkét kezével eltakará arczát Jancsi, mintha a villám vette volna el szemefényét Néhány pillanatig öntudat nélkül kerengett vele a föld, de aztán magához térvén, szájára szoritá ökleit, hogy elfojtsa a kiáltást, mely kebeléből kitörni akart. Vérig harapá kezeit, de végre elbődült, mint a megsértett vad s felugorván, elfelejtvén kínjának okozóit, csak ennek ostorzását érezvén, elnyargalt, mint kit kisértetek űznek, az uton előre.

— Jézus Mária! — hangzék a sűrűből Erzsi sikoltása, — ótalmazz meg, ez a gonosz lélek, ki lelkemet viszi el, amiért téged szeretlek, Bandim!

— Ne félj, szép gerliczém, — hallatszék erre Bandi hangja csititólag, — ne félj te a gonosz lélektől se, mikor velem vagy. Aztán nem is rossz lélek volt az, hanem valaki, ki tán meghallotta, hogy vannak itt; teréfából rájok akart ijeszteni. Gyere ide közel hozzám és ne félj, szép angyalom. Áldom az Istenét, aki igy megijesztett, hogy úgy simulsz hozzám, mint a kis csecsemő anyja kebelére.

— De hát ha Jancsi volt? Istenem! akkor nem látom többé a napot, ha megismert, úgy végem van. Előbb is hogyan fenyegetett, most is reszket a lelkem belé, ha rá gondolok.

— Dehogy ő volt, galambom, dehogy ő. Hallottam, mikor előbb hazament, olyan szomorú nótát fütyölt, hogy megesett a szivem rajta. De előbb majd elárultad magad, édes kis félénk gerliczém; ha akkor meg nem esküszöl, rád emeli a kezét, akkor pedig vagy ő, vagy én halálfia lettünk volna. — Kár volna pedig két ilyen jó katonának, mint milyenek mi vagyunk, ha nem a csatatéren ellenség fegyverétől, hanem egymás által esnénk el.

— Zörgésedre, halálos félelmeim közepett is, eszembe jutott, hogy közel vagy, hát ez bátorított föl egyedül, hogy megtegyem. De hallottad, hamisan esküdtem! megver érte az Isten, ezen és a más világon!

— Nem ver biz az, édes Erzsikém, a huszár szeretőjét nem veri meg az Isten; mi édes gyermekei vagyunk neki, azért hát csak megáld, ha minket boldoggá tesztek. — Gyere beljebb, édes szép virágszálam, ott nem ijeszt meg majd senki. Hadd csókoljam le könnyeidet és hadd öleljek el szivedből minden félelmet.

Lassan beszélgetve beljebb vonultak, nem lehete többé künn az útra neszöket kihallani.

De Jancsi nem veszté el szavuknak egyetlen egyét sem, csókjuknak csattanása szivét rázá meg, mert az első fájdalom rohama után, visszanyervén eszméletét, eszébe jutott, hol hagyta el őket, tehát a kétségbeesés halálnyugaimával visszafordult s hogy el ne árulja magát, az előbbi módon előre csúszott, mindenütt az út mellett, mindenütt utánuk. Mikor amazok beljebb vonultak, ő is utánuk, miként a kigyó, a bokrok között. A szerelmesek szélsuhogásának vélék a mindig mögöttük zörgő leveleket, a susogást, mely lépteiket követé, azért bizton örültek egymás enyelgésének, elfeledve félelmet, aggodalmat s csak szerelmüknek élvén és gyönyöreinek.

De Erzsi szive nem vert sebesebben Bandi öleléseire és forró csókjai viszonzására, mint ezeknek látásán és hallásán a Jancsié; egy sóhajukat sem veszté el; de az ő szivének minden dobbanása boszuért kiáltott megcsalatásáért, mig amazok szive szerelmet és boldogságot élvezett.


II. A BŰNHŐDÉS.

Másnap reggel templomba hivá a népet a harangok messze elhallatszó zúgása.

A rendes templomjárókon kívül még tömérdek kíváncsi nép is tolult a templom felé, mert a helységben állomásozó huszárok is ki voltak rendelve a szokott ünnepi tisztelgésre. Többen maradtak künn a templom előtti téren bámulni a huszárokat, mint kik bementek hallgatni az Isten igéjét.

De gyönyörűség is volt e fiatal vitézeket látni, mert mind egy szálig lóratermett, büszke, szép fiuk voltak. Legszebb volt köztük Bandi. Kis pörge bajusza alatt mosolygó ajkain s életkedvtől ragyogó szemein nem egy leány tekintet andalodott el. Tüzes, prüszkülő lovát lábainak egy szorításával felágaskodtatá, mig ő maga úgy megült rajta, mintha minden izma aczélból volna. De ő nem sokat törődött a rábámuló leánysereggel. Közéjük nézett egyet-egyet, de csak hogy Erzsit keresse köztük. De azt mindig hiába keresé kutató tekintete s igy előbbi jó kedve is mindig alább-alább szállott, mert igen számított reá, hogy majd milyen szerelmes pillantásokat fog reá vetni a szép leány, ha majd ő lesz a legbátrabb, legszilajabb legény az egész században. Most vette észre, hogy a legénység közül is hibázik egy. Ez utáni kérdezősködésére azt felelték neki, hogy Barna Jancsi ma reggel hirtelen megbetegedett s úgy kényszerült otthon maradni.

Bandinak szive sebesebben vert, mikor az jutott eszébe, hátha Jancsi megtudta tegnapi találkozásukat és most talán kérdőre vonja Erzsit s ez oka elmaradásuknak.

*    *    *

Barna Jancsi reggel csakugyan, mikor indulóra kiált a legénység, betegnek jelenté magát s az istállóban lova mellé feküdvén, otthon maradt. Szó nélkül, néha-néha egyet nyögve feküdt szalma nyughelyén, mig a fiuk mind egytől egyik eltávozának.

Ekkor fölkelt, az istálló ablakához fölkapaszkodott és fürkészve tekintett az utczára. Szemügyre vett minden leányt, kik ünnepiesen felöltözve haladtak a templom felé. Végre láta közeledni egyet messziről, piros kendővel fején, rövid szokolyában és magassarkú kopogós csizmában. Ez volt a legszebbik, a legnagyobbik. Jancsinak egész testét reszketés fogá el ennek láttára, leereszté magát az ablakpárkányzatáról s az ajtónak rohant. De a felindulás annyira erőt vett rajta, hogy az ajtóhoz érvén, egy lépést sem tudott tovább tenni, lábai mintha földbe gyökereztek volna, nem birák őt egy lépésre sem tovább vinni. Pár perczig állt ott, lélekzet után kapkodva, meredt szemekkel, mozdulatlanul. Aztán nagy erőmegfeszitéssel fölemeli két karját, kezeivel végigsimitá arczát s vánszorgó lépésekkel haladt ki az utczaajtón Erzsi után, mignem utóléré őt. Jéghideg kezeivel érinté Erzsi kezét, ki ez érintésre ijedve hátra tekintett és csodálkozva látá itt Jancsit, kit szinte a kirukkolt legénység közt vélt lenni.

— Mi bajod, Jancsi, hogy olyan halovány vagy, mint a meszelt fal? — kérdé őt Erzsi részvéttel.

— Nagyon beteg vagyok, szép galambom, alig tudtam magamat ide vonszolni, de tudtam, hogy erre jösz, hát ide jöttem utánad, hogy kérjelek, ne menj a templomba, gyere hozzám, ü1j le mellém, ha öledbe hajthatom fejemet, úgy hiszem, majd jobban leszek.

Erzsi Bandira gondolt és kérőleg mondá Jancsinak:

— Engedj a templomba mennem, hiszen nem sokáig tart a mise s aztán mindjárt ide jövök hozzád s itt maradok!

— De már akkor késő lesz, én most akarom, hallod! — mondá Jancsi kemény hangon s megfogván Erzsi kezét, oly pillanatot vetett rá, hogy az bűne tudatában jéggé dermedni érzé vérét, elsápadva hajtá le fejét és szó nélkül követé Jancsit, ki őt inkább huzá, mint vezeté lakása felé.

Oda érkezve, Jancsi előre lépett be az utczaajtón, Erzsi pedig hátrafordult és sóvár szemekkel kiséré a templomba haladókat s nagyot sóhajtva gondolá, milyen boldogok azok, kik oda mehetnek és Bandit, az ő Bandiját láthatják, ki ellenben csak őt togja keresni és elszomorodva tér haza, ha majd nem találja ott.

Nemcsak önön fájdalma, kedvese látásának nélkülözésén, hanem Bandi majdani elszomorodásának elgondolása, vagy pedig előérzeti úgy elfogták egyszerre a leány szivét, hogy midőn Jancsi után belépett az utczaajtón s az visszafordult feléje, nagy nehéz könnycseppeket látott legördülni a leány arczán. E látványra végkép eltűnt minden szelídebb kifejezés Jancsi vonásaitól és elsötétült, elvadult arczczal mormogá fogai között:

— Verje meg az én Istenem, mennyire szereti ama tejképű kölyköt! csak azon gondolat is megríkatja, hogy most az egyszer nem láthatja őt, hátha tudná, hogy soha nem fogja többé látni.

Egész udvaron senki sem volt, mert a háziak mind a templomba menének, igy hát észrevétlenül, szó nélkül mentek rajta keresztül az istálló felé.

Mikor oda beértek, Jancsi betevé Erzsi után az istállóajtót s csak a keskeny nyílásokon, mik ablak helyett szolgáltak, jött be imitt-amott némi világosság s igy félhomályban maradának. Szó nélkül ült le Erzsi a szalmanyughely mellé, várva, hogy majd Jancsi oda fog feküdni. Összetett kezeire nyugosztá fejét s elmerült gondolataiba.

A huszár lova, jól ismervén a leányt, barátságosan nyerített feléje, várva a szokott kedveskedéseket, mert azelőtt mindig volt Erzsinek egy-egy hizelgő szava Jancsi kedves lovának, Szikrának számára. De most észre sem vevé azt, kezeit nem emelé föl, hogy megsimogassa és megveregesse a lovat s a szegény állat lábaival kapálta a padlót türelmetlenségében, vagy talán, hogy őt magára figyelmeztesse. De Erzsi folyvást lehajtá fejét. Az Isten tudná miről gondolkozott, vagy mi fájt úgy neki, hogy szive úgy elszorult belé s majd megszűnt dobogni.

Jancsi az ablaktartó láda felé ment, belőle egy tárgyat vont elő, mely midőn avval egy ablakhasadék mellett elhaladt, hosszú csillogást vetett, mint az érez, ha világosság éri. Aztán csizmája szárába dugá s oda lépett Erzsihez, keményen megfogá annak kezét és fölrántá őt magához. Föltekintett a leány e váratlan durva bánásmódra és elsikoltá magát, amint a félhomályban Jancsinak elsötétült arczát s irtóztatón fenyegető tekintetét megpillantá.

— Az Isten szerelmére, mi lelt Jancsi? Meghalok félelmemben, ha igy tekintesz reám!

Nem kapott feleletet, oda vonszolá őt Jancsi a jászolhoz, belőle kivett egy kötelet s a gyengén küzködő leányt odakötözé a jászolgerendához.

Egyetlen szó nélkül tevé azt, csak sebes és nehéz lélekzete hallatszott, mely borzasztó volt, mint a halállal tusakodónak fuldokló véghörgése.

Midőn egészen oda kötözé a leányt Jancsi, leoldá fejéről a piros ünnepi keszkenőt és nyakáról is a kis kendőcskét, mi a hófehér ingváll fölé volt szorítva, aztán ki akará oldani, de káprázó szemeivel nem láthatván jól, durván fölszakitá a kis szűk mellénykét. Azután lehasitá a fehér, hólyagos ujjú inget, mire a leánynak sima fehér s még a patyolatnál is gyengébb kebele, kerekded vállai és gömbölyű karjai egészen fedezetlenül maradának. A szemérem, e haláltusa közepett is, pirosra festé egy pillanatra Erzsi arczát, de aztán ismét halvány lett és irtózattal mereszté borzalomtól kitágult nagy fekete szemeit Jancsira; félőrült kandisággal kiséré ennek minden mozdulatát, de ajkai nem birtak egyetlen kérő hangot kiejteni.

Midőn már csak a kis rövid rokolya maradt a leányon és testének egész felső része meztelen fehérlett keresztül a sötétes homályon, ekkor Jancsi keresztbetett kezekkel állt meg a leány előtt, miként a kérlelhetetlen, szigorú, de igazságos biró a végitéleten, s igy szólt a leányhoz:

— Meg fogsz halni, Erzsi! Tegnap azt esküdted, hogy szeretsz; de hamisan esküdtél, hazudtál s engem megcsaltál. Én azt esküdtem, hogyha bűnös lennél, elevenen fogom szivedet kitépni; én megtartom eskümet, én valót mondtam. Szivedet másnak akartad adni, miután az az enyém volt. Ez nem lehet. Ha enyém nem, másé sem lehet. Hóhérod leszek, amint te ördögöm levél. Gyilkossá leszek általad, amint te hazuggá levél csábitód által, hazuggá, hitszegővé e fajtalan kölyökért. De miért is lennék én jobb náladnál? Te irgalom nélkül csaltál meg, én irgalom nélkül foglak megbüntetni. Jobban szeretlek anyám sírjánál, hová gyermekkoromban vasárnaponkint imádkozni jártam. Téged is ott ismertelek meg. Könnyezve tekintettél reám, mikor anyám fejfájáról fejemet fölemeltem. Azóta mindig szeretlek. Az Isten látja lelkemet, csak a hazát szerettem náladnál jobban. Ez ellen is vétettél, mert elraboltál tőle engemet, megöltél e tetted által engem. Már most nem dicsőséges és hasznos halállal a csatatéren fogok elesni, hanem mint törvény által elitélt gyilkos végeztetem ki; pajtásaim, kik eddig testvérként szerettek, lesznek törvényszerinti hóhéraim. De verjen is meg az Isten érte, ne legyen már többé nyugtod a más világon se! Háromszorosan átkozzon meg apád, anyád, mint megátkozlak én. Járj haza sírodból, siratni bűnödet, mig az meg nem bocsájtatik. Az Isten pedig legyen süket minden fohászodra, ne találjon egy szikra irgalmat számodra, hogy mindörökké űzzön átkom a világ végéig!

A leány tekintete által még inkább felháborodva és megzavarodva, őrült fölkiáltással húzza elő csizmájából az előbb oda dugott széles, kifent kést és magasra fölemelve Erzsi feje fölött villogtatá azt.

Erzsi a borzalomtól tébolyszerü merevséggel bámult minden mozdulatára. Arcza a homályban zöldes haloványnak látszott, mint a halottaké; fekete haja, melynek egyes fürtéi az előbbi kegyetlen vetkőztetésnél kibomlottak a szalagból, halálveritéktől, mely homlokán gyöngyözött, arczára és nyakára tapadt és végigsimult lihegő kebelén, melyet koronként lázas remegés, mi egész testét megrázá, reszkettetett meg. Szemei kisértetileg kitágulva meredtek Jancsira, mig az beszélt hozzá előbb, most meg még nagyobbak lőnek, midőn azokat fölemelé Jancsinak magasra emelt kezéhez, melyben ez a villogó kést — hegyével lefelé — tartá a leány fölött.

A gazdájához szokott ló, mintha ösztönszerűleg sejtené annak irtóztató szándokát, félénken nyerit és nyugtalanul tépve a kötőféket, fordítja fejét a két szerencsétlen felé, kik nem látva, nem hallva egymáson kivül semmit, még mindig mozdulatlanul állnak ott, mint a boszuállás és a rémület szobrai.

Ekkor egyszerre megkondult a nagy harang ünnepélyesen, lassan, mi a szentség végfelmutatását és a mise végét jelenté. A nemsokára hazatérő emberek jutának Jancsinak eszébe, sietett hát véghezvinni tettét, nehogy abban meggátoltassék. Balkarjával átfogá Erzsi derekát, úgy, hogy kezével még annak balvállát is hátra feszité, s egy vad éles sikoltással mélyen a fejér kebelbe üté kését. Magasan szökel föl a vér és melegen boritá el Jancsi arczát, ki eszméletlenül, állati vérszomjjal tartá martalékát kezei között. Orrlyukai kitágultak, ajkait fölnyitá, mintha fogaival akarná széttépni áldozatát, kinek feje a döfésnél hátra esett és kinek elalélt, elnehezedett testébe mélyen vágtak be az őt tartó kötelek. Megforgatá a lány kebelében a kést Jancsi aztán kihuzá és messze elhajítván magától kezével nyúlt a tátongó sebbe. Midőn kihuzá onnét, görcsösen szorítva ujjai között egy véres tömeget és fölkaczagva, a leánynak haláltól kimeredt szemei elé tartá és ott marczangolá, mig a vér csurgott le kezeiről a padolatra.

— Látod, látod, leány, — szólt végre, — ím itt a szived; mondtam, hogy elevenen szakasztom azt ki kebledből, ha hűtelen lessz hozzám, ha enyém nem, de másé se legyen az. Egykor térden állva kértem volna az Istent szivedért, most a kutyának vetem. Miért nem szólsz, miért nem rimánkodol, hadd mutathatnám százszor és örökre: nem, nem, nem! nincs kegyelem, nincs irgalom ilyen bűnös számára, mint te vagy! nem, nem! De mégis, miért vagy olyan csöndes, miért nem szólsz egy hangot sem? Azt gondoltam, majd sirva fogsz kérni, majd rimánkodol, de te hallgatsz. Hát nem fájt a kés döfése, annak a nagy, éles késnek a szúrása? Hát nem fájt, midőn ennen kezeimmel, melyekkel egykor annyit simogattam piros orczádat, szakasztám ki szivedet? — Istenem, Istenem! — szólt körültekintve és eszmélni kezdve mit tevék? Meggyilkoltalak! — sikoltá és lerogyott a leány lábaihoz és átkulcsolván azokat, magához szoritá őt. Aztán fölugrott és sebesen leoldá a köteleket, melyek a leányt a fához szoriták s gyöngéd figyelemmel szalmaágyára vivé, ott letevén, rábámult, mintha nem tudná megfejteni, megérteni a történteket. Végre könnyekbe tört ki és sirt, zokogott keservesen, mint a gyermek, ráborult a leány hideg holttestére, végig csókolta arczát, véres kebelét s gyöngéden, mint anya gyermekének, fogá be szépen, csendesen, kimerevülni kezdő szempilláit, fölvevé a földről kis kendőcskéjét s avval betakará meztelen vállait és mellét.

Ezt elvégezvén, leült melléje s egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült ott, míg a háziak s néhányan pajtásai közöl, kik őt látni akarák, hozzája beléptek. Amint ezek az elkövetett iszonyú tettet észrevevék, mindjárt körülvevék őt s ő nyugodtan kelt föl, így szólván hozzájok:

— Én tettem. Nem tagadom el, ne is féljetek, nem akarok elszökni. Temetessétek el szegényt tisztességesen, minden vagyonomat költsétek reá.

Még egyszer végig csókolgatá Erzsije hült tetemét, ki egy hang, egy sóhaj nélkül halt meg, előbb a rémülettől, még mielőtt szivébe merült volna a kés.

Békén követé társait kifelé. Az ajtóban találkozott Bandival, ki díszöltönyében, de arczán az ijedtség sápadtságával rohant be az istállóba, meghallván a künállóktól az iszonyú tettet. Rá sem tekintett Jancsira, de ez még hallhatá, midőn az ben egy irtóztató kiáltással a szalmára veté magát. Amint elgondolá Jancsi, mit kell vetélytársának most szenvednie, még nyugodtabb lőn, lassankint kezdett szivéből amaz iránti gyűlölete is oszolni.

— Az igaz, — gondolá Jancsi magában, — hamar meg fog vigasztalódni, de most legalább szenved és könnyei keserűek és sóhajtásai kínosak, miként enyéim. Mert Erzsit még szerette, még nem unta meg, mint Borcsát, meg a többit, hát szenvedni fog elvesztésén és meglakol végső napjaiban Ezek pedig végső napjai lesznek, mert az igazságos Isten nem fogja őt élni hagyni, mig ismét megvigasztalódik. Érzem jól, nemsokára ő is meg fog halni, bubánata közepében vesz el, mikor még nem lesz szeretője, aki megsirassa és ekkor olyan egyedül lesz halála óráján, mint én. Igen, ezt hiszem s ez megnyugtat. Kapitánya elé vezették, ki becsületes magyar ember volt és szereté Jancsit, csendes, józan magaviseletéért és hősies vitézségeért a csatákban. Elrémülve tekintett reá, midőn a vádat hallá ellene, nem tudá megmagyarázni, mi vihette Jancsit e cselekedetre.

— Igaz-e az Jancsi? — kérdé tőle.

— Igaz, kapitány uram! — felelt reá Jancsi szilárdul. — Jó volt hozzám kapitány úr mindig, hát csak arra akarom most is kérni, végezzenek velem mentül hamarább. Én bevallom, amit tettem. Nem mentem magamat. Gyilkos vagyok. De, hogy bűnös vagyok-e azért, a felől csak az Isten itél.


Megjegyzés
  1. Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – ?, ?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete e novellához:
    „Szendrey Júlia Petőfinek a segesvári csatatérről való eltűnése után hánytvetett életet élt. Petőfi életben maradásáról, elfogatásáról az egymásnak gyakran ellentmondó kósza hírek folyvást hajszolták az özvegyet egyik helyről a másikra. Kedélyét a bizonytalanság egyik végletből a másikba sodorta: egyszer dermesztő közönybe süllyedt, máskor a halál gondolatával barátkozott. De túlélte ezt a szörnyű esztendőt. Hogy a tolakodóktól becsületét megmentse — amint Szendrey Júlia indokolta másodszori férjhezmenetelét — Horváth Árpádné lett. Elvonulva mindenkitől családjának akar élni. És — a költészetnek! Megbolygatott lelke nyugalma ilyen megrázkódtatások után még nem térhetett vissza. Fantáziájának szertelensége ebben a dolgozatában ezzel magyarázható.”