A hortobágyi orgona

A hortobágyi orgona szerző: Gárdonyi Géza

       Hirtelen beborult az ég, mintha egy óriás hamuszínű ponyvával vonták volna be. A Hortobágy síkján hűvös fuvallat száguldott végig. A távolban morgott már a zivatar.
A kocsi-úton három biciklis iklatott az eggyetlen házikó felé, amely azon a tájon felfedezhető volt. Mind a három fiatal úri legény. Az egyik szalmakalapos, ketteje fehér zsoké-sapkás.
- Csak idejekorán elérjük a házat! - gondolták óhajtva mind a hárman.
Az ég méginkább elsötétült. A távoli nyárfák szinte elsülyedtek a felhők ónszínű homályában. Aztán vakító villám cikázott el az éghatár alján.
S rá egy negyedpercnyi mély csend után, földet rázó döbörgés.
A biciklisek méginkább megnyomták a pedált. Hasmánt rugtattak az egyetlen hajlék felé. A nyomukban magasra tarajzó port oldalt söpörte el a vihar fuvallata.
Mikor a házhoz értek, már nagy cseppekben hullongott az esső.
Az idő délutáni öt óra. Éppen jó uzsonnára. Ha bő esső esik, meg is hálnak ottan.
A ház csárda. Kerítetlen udvar. Két sovány akácfa meg egy eperfa volna a dísze. Az eperfához egy vékonylábú pej ló van kötve. Tehát vendég is van a csárdában.
A három biciklis leugrik az udvaron. A biciklit begurítják a pitarba.
- No most már szakadhat akár a vízözön is! Bent a csárda csendes. Egy öreg szűrös paraszt bóbiskol az asztalnál, az áporodott levegőjű szobácskában. Az ablak üvegén néhány unatkozó légy sétál össze-vissza. Senki más egy lélek se. No majd csak előkerül valaki.
Letelepednek az x-lábu tölgyfa-asztalhoz ők is. A bóbiskoló öreg álmosan pillant rájok, aztán tovább gunnyaszt. Pedig öt üveg bor áll előtte glédában az asztal közepén, öt hosszúnyakú félliteres üveg. Ketteje üres, a harmadik is meg van már kezdve.
A három úrfinak felötlik az üveg-sor.
- Érdekes, -mondja halkan az egyik. - Itt nincs pincér, tehát elibe raknak az embernek egy sor üveget. Nem kell rendelgetni.
Végre előkocog a kocsmáros. Szőke négyszögember. Nyugodt mint a fagyott zsír. Kurtaszárú piszkos cseréppipa van belenőve a szájába.
- Egy orgona bort! - kiáltja foghegyről a szalmakalapos.
A kocsmáros értetlenül néz.
- Öt üveg bort. Ugy mint ott áll, orgonarendben.
Az orgona kifejezés tetszik az ifjaknak.
- Nekem is egy orgonát! - rendeli a másik. (Bariton hangú cingár barna fiu.)
- Nekem a legkisebb üvegtől a legnagyobbig! - És valami ennivalót! - mondja a szalmakalapos. Mi van?
A kocsmáros csodálkozva néz.
- Bort adhatok, - feleli nyugodtan, - de enni... nem szoktak itt enni.
Nem szoktak enni?
- Kiki a tarisznyában hozza, amit eszik.
A házat mennydörgés rázta meg.
- Minek uzsonnázzunk, - mondja az asztalfőn ülő zsokésapkás, (fítakos orru, kefehaju szőke legény) - inkább vacsorát csináltassunk. Arról ne is álmodjatok, hogy ma még Kócsba jutunk. Itt fogunk hálni.
És körülnéz.
- Hát bizony, - véli a kocsmáros az ablakon kipillantva, - aligha nagy esső nem esik.
Pedig már akkor zuborogva verte az ablakot a zápor.
- Van-e egy tisztességes szobája? - kérdezte a szalmakalapos.
- Vanni vóna, - felelte vállat vonva a kocsmáros, - de azt nem adhatom oda.
- Megfizetjük.
- Elhiszem. De beteg a feleségem.
- Hát akkor itt hálunk! - mondja vígan a bariton hangu, - ketten a lócán, egy a búbos mellett. Dehát mégis mit adhat vacsorára?
A kocsmáros a vállát vonogatta:
- Nem adhatok semmitse, mer amint mondtam, az asszony beteg. Gyermek érkezett... hálistennek.
- Hát maga nem tudna valamit?
- Hacsak... van egy fertály birkám...
- Hiszen az pompás! - kiáltja a szalmakalapos. Nem régi?
- Tennapi.
- No az pompás lesz. Birkagulyást eszünk! Jó paprikásat, betyárosat!
A kocsmáros bólintott, és kikocogott.
- Hány üveg bort hozzak? - kérdezte az ajtónál visszafordulva.
- Mondtuk már: egy orgonát mindenikünknek! - kiáltotta vígan a fitakos, - mint az öreg úr előtt!
Az öregúrnak nevezett szűrös öreg fölemelte két bozontos vörhenyes-szürke szemöldökét, s a szemöldökével a szemehéját. Unalommal pillantott a fitakosra, aztán a szemöldök és szempilla ujra leereszkedett.
Széles ábrázatu vén paraszt volt, talán hetven esztendős is. Nagy feje kifejezéstelen, és kopasz, mint a szántóföldön nőtt tök. Csak egynehány szál ősz haj csillogott rajta mint valami megkuszált pókháló. Vörös kis cseréppipája előtte hevert az asztalon.
A kocsmáros az ifjak elé rakott tizenöt hosszúnyaku palackot.
- Kár, hogy cimbalmos nincs itt a búbos mellett, - vélekedett a szalmakalapos, - meg egynehány betyár. Hiába már vége a Hortobágy költészetének is.
Az ifjak szivart, cigarettát vettek elő. Hogy az esső elől födél alá menekülhettek, jókedvűen beszélgettek. Térképet terítettek az asztalra, és számítgatták, hogy mikor érkeznek Tisza-Füredre? onnan Hevesre, onnan Hatvanba és aztán haza Budapestre?
Az esső suhogva esett odakünn. A kocsmáros főzte a konyhán a birkahúst. Az öreg szűrös szunyókált.
- Lássuk, hogy szól az orgona? - mondotta a szalmakalapos.
A bor már rég előttük állt. Vidáman kocintottak az üveggel, s ittak. Savanykás volt az ital, de érezni lehetett rajta, hogy igazi bor. Izlett nekik.
A fitakos orru pajkos szemöldökemeléssel intett az alvóra:
- Az öreg orgonista milyen jól alszik!
- Ez az ő ebédutáni sziesztája, - felelt hasonló halkan a szalmakalapos. Délben ebédelt, aztán utána ide jött fekete kávéra. Estig szundikál.
- Öt üveg bor a kávéja.
És halkan vihogtak.
A fitakos orrunak légy szállt a kezére. Rákapott. A légy ijedtében belecsapódott a hosszunyaku üvegbe.
Ezen is nevettek.
A fitakos orru fogta az üveget és ravasz arccal, a nyakát komikusan a válla közé huzva kicserélte az öreg szűrösnek a megkezdett üvegével.
Ezt annyira nevették, hogy belevörösödtek, beleizzadtak.
A szunyókáló fölébredt az elfojtott nevetésre maga elé nézett nagy-álmosan, az ifjakra is fordult egyet a pillantása. Aztán lomha mozdulattal fogta a félben-álló üveget, amelyikben a légy vergődött, és a szájához emelte. Le se vette addig, mig az utolsó kortyig el nem fogyott.
Az ifjak tekeregtek nevettükben a lócán.
- Az orgona, ah-haz ohorgona...., - röhögte a fitakos, - jól szelel!
A szűrös ember megint rájok-pillantott. Fölvette a pipáját, s unatkozó arccal verte ki belőle a hamut lapátnyi széles, barna tenyerébe.
A szalmakalapos komolyságot szedett az arcára, s megszólította:
- Jó volt öreg?
A két másik erre a kérdésre pukkadozva nevetett.
A paraszt a kérdezőre nézett:
- Mit beszél?
- Hogy jó volt-e a bor?
- Maradhatós, - felelte az öreg nyugodtan.
- Nincs valami különös ize, mikor nyeli az ember?
Erre a kérdésre maga a kérdező is eltruccant. A másik kettő fuldoklott és könnyezett nevettében. Olykor szüneteltek és komolyak iparkodtak lenni, de mihelyt valamelyik megszólalt, a szava nevetésbe fulladt, s a másik kettő is röhögött.
A paraszt ember változatlanul komoly arccal nézte őket. Elővont egy szennyes nagy kostököt a szűre alól, és megtömte a pipáját.
- Nem érez valamit kend belől? - kezdte ujra komikus-komoly színnel a szalmakalapos.
A belől szóra megint elfogta őket a nevetés kínja.
A paraszt letette a pipáját. Két szemöldöke fölemelkedett a homloka közepéig. Az arca elvörösödött. A szeme megcsillant.
- Tán engem nevetnek? - dörmögte a kezét az asztalra nyomva.
- Oh dehogy, - felelte vígan a fitakos, - azt a másikat!
Erre megint egy fetrengés következett. Az öreg az asztalra csapott az öklével:
- Nohát most már ölég!
Ezt egy oly dörgő hangon mondta, hogy a biciklis ifjak egyszerre megmeredtek. Elhűlten néztek az öregre, aztán összepillantottak.
A pillantásuk megegyezés volt abban, hogy az öreget rendre tanítják.
A bariton-hangu monoklit vetett a balszemére és nagypeckesen az öreg elé állt. Szinte áthajolt az asztalon. Gőgös orrhangon kérdezte:
- Hogy mer kend velünk ilyen hangon szólani?! Az öreg fölmozdult:
Hogy merek? Hát majd mingyár megmutatom!
Vállának egy rándításával ledobta a szűrét. A kezének egy mozdulatával felgyürintette az inget a karján.
Olyan két izmos kar került elő, hogy a fővárosban combnak is megjárná. Naptól égett széles, domború melle ahogy előtűnt, az ifjak meghőköltek.
- Nono, öregúr... - hebegte csillapítón a szalmakalapos.
Mert nyilvánvaló volt, hogy akit az a két izmos kar megfog, aligha szedi valaha rendbe az egészségét.
- Nono öregúr...
Azonban a hortobágyi ember nem hallott többé!
- Kifelé! - ordított reájuk.
És az ajtóra mutatott.
A három ifjú egymás mögé iparkodott sorakozni.
- Nono öregúr...
A bariton ifjú még egyszer összeszedte a bátorságát. Remegő hangon próbált ellenkezni:
- Önnek nincs joga... Nem ön a kocsmáros...
Az öregúr maga mögé nyúlt, és egy vastag, görcsös fütyköst emelt el a faltól.
- Kifelé! - bömbölte a botot fölemelve.
S egy olyan mozdulattal amellyel bikát lehetne agyoncsapni, rázuhintott az asztalra:
- Kifelé!
Balkezével egyet lódított a nehéz tölgyfaasztalon. Bukfencet hányt a levegőben minden üveg. Az asztal nagy dördüléssel fordult a szoba közepére.
De mikorra az öreg előlépett, mán akkor a biciklisek egymás hegyin-hátán eszük nélkül rohantak ki az ajtón. Felkapkodták a biciklit s úgy eliszkóltak, hogy öles sugarakat hányt a sár-víz a kerekük nyomán.
A kocsmáros csodálkozó szemmel állt a küszöbön
- Mi lelte kendet Máté bácsi?
Az öreg a nyakába szedte újra a szűrét. Visszaült és a szájába igazította a pipáját.
- Fene a városi bíbiceit... - dörmögte nyugodtan - ne orgonáljanak itt nekem a fülembe.