A holicsi út
szerző: Krúdy Gyula
Fenn, a Kárpátok között, ahol már csupán a sasok járnak, és zöld moha tapad a sziklák oldalához, az ünnepi templomi csendet évszámra nem zavarja meg semmi emberi vagy állati hang. A sasok némán emelkednek föl a mélyből, a vadásznak, ha erre a tájra vetődik, esze ágában sincs énekelni. A komor némaságba legfeljebb a szél szokott beleorgonálni, s az ég mennydörög hozzá.
Itt, ebben a rettenetes magányban vezet egy út.
Egy út, amely Magyarországból Lengyelországba visz a Kárpátokon át. Bizony ilyen út is kevés van a világon.
De hát ez az út se olyan, mint a többi út. Nincs ám az kővel kirakva! Minek volna kirakva, mikor úgyis kő itt minden. Nem is szabályos út ez! Csak onnan lehet tudni, hogy hol van az út, ahol a szikladarabok félre vannak hengergetve. Ott van a híres holicsi út.
A holicsi útnak az a nevezetessége, hogy pénzért tán máig sem építették volna meg. A lelkesedés építette ezt az utat; II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, erre jött vissza Lengyelországból szegény, leigázott hazájába. Kárpát havas ormai látták az ő dali seregét, amely lóháton utazott a meredekek felett. Helyén volt ott a szíve lónak, lovasnak egyformán.
De a sereg előtt szaladt száz fejszés ember, aki az utat csinálta. A sziklákat félrehengerítette, a zúgó patakokra hidat vert, és ledöntötte az útban álló nagy fákat.
Úgy jött át Rákóczi hadaival a Kárpátokon. Zászlói a szabadság közeledését hirdették, és lenn a völgyben, hol összegyülekezett hívei várták a visszatérő fejedelmet, felharsant a szent szabadság dala. A szabadság így vonult át az örök hóval fedett Kárpát-hegységen. Még a vén meredek hegyek is bizonyosan szívesen eresztették haza Rákóczit.
Sok, sok esztendő múlt el. Rákóczi óta a holicsi utat nem járta senki. Ugyan kinek lett volna kedve a meredek, sasok járta utat választani, amely oly meredeken emelkedett felfelé a hegyek között, mintha egyenesen az égbe vinne! Akinek dolga is volt arrafelé, a kényelmesebb utat választotta a völgyben.
De nem lehetett ám mindenkinek a völgyben járni.
Havas, hideg novemberi nap van. A sasok is elbújtak sziklafészkükben, a tél szürke felhői pedig szinte rákönyökölnek a hegyormokra megpihenni. A holicsi utat befújta a hó. Még zerge sem járt rajta napok óta.
Egyszerre csak recsegő trombitaszó harsan fel a hegyek között. A fehér homlokú vén hegyóriások szinte csodálkozva néznek össze. Ugyan ki jár itt, ahol még a madár sem jár?
Odalenn, a hegyoldalban, a szédítő mélységben egy század huszár kapaszkodik felfelé. Annak a huszárszázadnak trombitása kürtölt unalmában.
Mert bizony unalmas a huszárok útja! Már negyednapja mennek az ember nem lakta hegyvidéken, és mindig előttük vannak a hegyek, még mindig fölfelé mennek, nem lefelé, Magyarország felé. Hej, pedig hogy szeretnének már otthon lenni! Szükség van otthon az ő kardjukra, mert kiütött a szabadságharc. A magyar huszárokat külföldön érte a hír. Nem sokáig gondolkoztak. "Hí a haza!" - mondták, és elindultak hazafelé. Ahol nem engedték őket, ott szöktek, vagy a kardjukkal vágtak utat hazafelé. Rákóczi holicsi útját a huszároknak építették. Itt nem üldözi őket senki, meg aztán biztosan hazaérnek. Hisz sok, sok esztendővel ezelőtt már erre jártak a szabadság katonái.
A magyarokat egy vén strázsamester vezeti. Ő most a kapitányuk, hadnagyuk, parancsolójuk. A fülére van az öreg bajusza csavarva, de most fagyos az is, mint egy bokor. A lovak szőre csillog a fagytól. Hideg van.
- Majd meleg lesz otthon - vigasztalja a strázsamester a huszárokat.
- Otthon! - sóhajtanak a legények. Talán már sohase lesznek otthon.
Délután aztán fölértek a hegység nyergére. Tiszta, napfényes téli nap volt. Az égen nem volt felhő. A huszárok leszálltak lovukról. A távolban ellapultak a hegyek.
- Arra van Magyarország! Itthon vagyunk - szólt a huszárok parancsnoka.
- Imára! - parancsolta.
Egy század huszár állt mereven, tisztelegve a hegytetőn, az édes haza felé...
Aztán lovukra pattantak. A paripák vígan, vígan lépegettek lefelé a mély úton. Egy huszár rágyújtott a dalra:
Kossuth Lajos azt üzente...
A század énekelve vonult hazafelé, Magyarország felé.