A holdsugár dala
Tudod, mi a nevem - A Holdsugár.
Tudod, honnan jövök? - Az égre nézz fel,
anyám ragyog, az éj hűs árnyú már,
fákon, vízen futok lágy szökkenéssel:
tanyám a hűs fű, a meleg fövény:
kúszom sötét falon, nyírfák tövén.
Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
nincs melegem sosem és sose fázom.
Pici vagyok, mindenhol ott van
fényem ragyogva, csendesen
ülők a néma ablakokban,
a titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc múlva ottan:
a vad, a puszta réteken,
a tétovázó szerelem
követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
lágy bú sajog a szíveken.
Poszáta és a csalogány
a szilfa s fenyves ágbogán
dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
hol reszketőn lapul a nyúl:
mind felkel erre rögtön:
merész ívekben ugrál
és oly picinyke, pöttöm
nyúlt árnyak lenn az útnál.
A szirten, a haraszton
a dámvadat riasztom
s a hegy tüzes ünőit,
mind felvigyáz, tűnődik,
rejt-e veszélyt az alkony,
nincs-e vadász, ravasz nyom:
s lesi, hogy a hatalmas
tüzes szerelmű szarvas -
nem hívja-e panaszlón.
Ha kél anyám,
s a hab dagad,
én hallgatag
bús-halavány
tüzet vetek
a partfalon.
A nedveket
elaltatom:
s ha sugaram
mélységeken inog,
az úttalan
fél s azt hiszi, gyilok.
De fényiben
sok elpihen,
s kit marnak a kínok,
tüzén enyhülni fog.
Tudod, mi a nevem? A Holdsugár.
Ugye tudod, miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvös árnyú már,
örökre elveszhetsz a sanda vízben,
éjjel veszélyes az erdő a fövény,
megbotlasz a sötét nyírfák tövén,
én az ösvényt ragyogva mutatom,
ezért bolyongok künn az utakon.