Ugrás a tartalomhoz

A holdhoz (Vörösmarty Mihály)

A Wikiforrásból
A holdhoz
szerző: Vörösmarty Mihály
1836.

Jó hold, ki békén szenveded
Kéretni sápadt képedet,
Kihez boldog, boldogtalan
Sohajtva járúl úntalan,
Hallgass meg egyszer engem is,
Nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
Ezt így szemedbe mondanom;
Vagy jobban szólva, még soha
Rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
Holott fejérlik ama ház,
Tekints be kisded ablakán,
Megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik,
A gyöngyöm! s rám emlékezik;
Vagy mint ím szinte magam is,
Még asztalnál űl a hamis,
És csintalansággal tele
Kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! ha majd benézsz,
Ajkán, mely édes, mint a méz,
Nevemben egy szűz csókot hagyj
     - Egy csókot - adni nem oly nagy -
S mondd, hogy, ha már úgyis szeret,
Szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
S engem mulatna vég ne'kűl;
S ha már szeretni fog talán,
Mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
Ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
Mig el nem hagy lélekzetem,
S hogy, ah! ha szíve meg nem szán,
Még szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
Nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
S hűségi eske puszta szó. -
Mosolygasz? csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
Jó hold komám, csendes jó éjszakát!