A lap feldolgozottságának foka

A hivatalnok halála

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A hivatalnok halála
szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Zsatkovics Kálmán

     Egy szép este, a nem kevésbé szép Cservakov Dimitrijevics Iván végrehajtó ott ült a második széksorban és látcsövén nézte a „Corneville-i harangok"-at. Nézte, és a boldogság tetőfokán érezte magát. De hirtelen... Az elbeszélésekben gyakran fordul elő ez a „de hirtelen". Az íróknak igazuk van: az élet telve van váratlan dolgokkal! De hirtelen az arca összeráncolódott, a szeme beesett, a lélegzete elállott... elvette a szemétól a látcsövet, lehajolt és... hapszi! Amint látják, tüsszentett. Tüsszenteni senkinek sehol sincs megtiltva. Tüsszentenek a parasztok is, a rendőrfőnök is, és némelykor a titkos tanácsosok is... Mindenki prüszköl. Cservakov egy cseppet sem jött zavarba, megtörülte magát a zsebkendőjével és, mint udvarias ember, körülnézett : nem okozott-e valakinek kellemetlenséget a maga prüszkölésével? De erre már zavarba kellett jönni. Észrevette, hogy az az öreg úr, aki előtte ült az első széksorban, mormogott valamit, és gondosan törülgette a fején a kopaszságot és nyakát a kesztyűjével. Az öreg emberben Cservakov felismerte Brizzsalov nyugalmazott tábornokot, ki a közlekedési minisztériumban szolgált. „Én őt befrecskendeztem! – gondolta magában Cservakov. – Nem az én főnököm, idegen, de mégsem járja. Bocsánatot kell kérni."
     Cservakov egyet köhintett, előretolta felsőtestét, és odasúgta a tábornok fülébe:
     – Bocsásson meg méltóságod, én befrecskendeztem... én váratlanul...
     – Semmi, semmi...
     – Az istenért, bocsásson meg. Hisz én... én nem akartam!
     – Ah, üljön le, kérem! Ne háborgasson! – Cservakov zavarba jött, bután elmosolyogta magát, és elkezdett nézni a színpadra. Nézte, de a boldogságot többé már nem érezte. Szünet alatt odament Brizzsalovhoz, egy ideig mellette járkált, és legyőzve félénkségét, azt mormogta:
     – Én befrecskendeztem méltóságodat... Bocsánat... Hisz én nemhogy...
     – Ah, elég legyen... Én már elfeledtem, ön meg még folyton erről! – mondta a tábornok, és türelmetlenül megrántotta alsó ajkát.
     Elfeledte, de szemében ott a düh, gondolta magában Cservakov, gyanúsan tekintve a tábornokra. Beszélni sem akar. Meg kellene neki magyaráznom, hogy én teljességgel nem akartam, hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt fogja gondolni, hogy rá akartam köpni... Ha most nem fogja ezt gondolni, hát majd később fogja gondolni.
     Amint hazajött, Cservakov elbeszélte a feleségének, milyen illetlenséget követett él. A felesége, szerinte, nagyon könnyedén vette a dolgot: eleinte megijedt, de később, mikor megtudta, hogy Brizzsalov „idegen", megnyugodott.
     – De azért mégis menj el hozzá, kérj bocsánatot – mondta a felesége. – Azt fogja hinni, hogy nem tudod magad illendően viselni az emberek közt.
     – Az igaz. Én mentegetőztem, de ő valahogy úgy különösen... Egy rendes szót sem szólott. És nem is volt időm beszélgetni.
     Másnap Cservakov felvette az új egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz magyarázattal szolgálni. Bemenve a tábornok elfogadó szobájába, sok kérvényezőt talált ott, a kérvényezők közt ott látta magát a tábornokot is, aki már megkezdte volt a fogadtatást. Végezve egy pár kérvényezővel, a tábornok ránézett Cservakovra is.
     – Tegnap az Arkadiában, ha visszaemlékszik méltóságod – kezdte a jelentését a végrehajtó. – Tüsszentettem, és… akaratlanul befrecskendeztem... Bocsá...
     – Milyen ostobaság... Az Isten tudja, mi baja! Ön mit kíván? – fordult oda a tábornok a következő kérvényezőhöz.
     Nem akar velem beszélni! – gondolta magában Cservakov elsápadva –, látszik, hogy haragszik... Nem, ezt nem lehet abban hagyni, Megmagyarázom neki...
     Amikor a tábornok befejezte a beszélgetést az utolsó kérvényezővel, és elindult a belső lakosztály felé, Cservakov utánament, és azt mormogta:
     – Méltóságod! Ha én háborgatni merészkedem méltóságodat, ezt éppenséggel, mondhatni, a megbánás érzelmétől vezettetve teszem! Nem akarva, méltóztatik kegyesen maga tudni.
     A tábornok siralmas arcot vágott és kezével intett.
     – Hisz ön, uracskám, egyszerűen gúnyolódik – mondta eltűnve az ajtó megett.
     – Miféle csúfolódás ez? – gondolta magában Cservakov – itt teljességgel nincs semmiféle gúnyolódás! Tábornok, és nem bírja megérteni! Ha így áll a dolog, nem fogok többé mentegetőzni ez előtt a bohóc előtt! Az ördög vigyel el. Írok neki, de nem jövök hozzá! Biz'Isten, nem jövök!
     Így gondolkozott Cservakov, hazafelé menve. Levelet nem írt a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogy sem tudta megfogalmazni ezt a levelet... El kellett menni másnap magának megmagyarázni a dolgot.
     – Én tegnap háborgattam méltóságódat – kezdte mormogni, amikor a tábornok kérdőleg ránézett –, nem azért, hogy gúnyolódjam, mint kegyeskedett mondani. Azért kértem bocsánatot, hogy tüsszentve befrecskendeztem... de gúnyolódni eszemben sem volt. Hogy mernék én gúnyolódni? Ha mi gúnyolódni fogunk, akkor természetesen semmiféle tisztelet nem lesz... a személyiségek iránt...
     – Mars ki! – kiáltotta el magát hirtelen a tábornok elkékülve és reszketve.
     – Mi az? – kérdezte suttogva Cservakov ájuldozva a rémülettől.
     – Mars ki!! – ismételte meg a tábornok, a lábával dobbantva.
     Cservakov gyomrában valami megszakadt. Mit sem látva, mit sem hallva, tapogatózva kinyitotta az ajtót, kiment az utcára és tovatántorgott... Hazajövet le nem vetve az egyenruhát, lefeküdt a díványra, és... meghalt.

(1883)