A hitetlenek
| A hitetlenek szerző: Thury Zoltán |
Abban a nagy idegen városban, a hol pár esztendeig én is meghuzódtam a százezrek között, volt valaha egy nagy templom. A katholikusok építették fel vagy ötszáz esztendővel ezelőtt s akkor bizonyára több volt a hivő lélek, mint ma, mert akkorára csinálták, hogy ha kell, valami nagy sátoros ünnepre, férjen meg benne az egész város. Legalább is száz öreg asszony biztosíthatta azzal lelki üdvösségét, hogy szombaton söpörgetett benne s végig porolta a sok hosszu nehéz padot. Azután háborus idők jöttek. Összeveszekedtek a papok azon, hogy ki vezesse be a nyájat az igazak hitébe, mindenféle pátensekért zaklatták a császárokat, királyokat, a kiknek pedig szorgosabb dolguk is akadt volna, mint az ilyes patvarkodás és egy szép napon levették a nagy templom tornyáról a keresztet s feltüztek helyette egy fényes gombot, miután annak rendje és módja szerint vérbe fullasztottak a szent köveken pár száz olyan embert, a ki elég naiv volt arra, hogy le ne tagadja a vallását. No de visszakapták nemsokára a kölcsönt a hódítók. A Mindenható nevében közülök kétannyinak locscsant szét az agyveleje a templom lépcsőin, a mikor a maguk Istene számára akarták megvédeni az óriás szürke bolthajtásokat. A visszatérő katholikusok elbántak velük derekasan s a püspök vezetése alatt bevonultak ujra a kereszttel. A templomot aztán ujra felszentelték s kiütötték egy pár ablakát, hogy szellőzzék, mert hiába mosták fel a padlójáról a vért, mégis érzett a szaga. Ezzel azonban még nem lett mindennek vége. Tovább tartott a háboruság, mig egyszer aztán az álladalom megunta a dolgot s kimondta a szentencziát:
- Ha nem fértek meg békességben, az enyém a templom.
Másnap a drabantok nem kérdezték meg senkitől, hogy milyen a vallása, hanem kiverték a templomból az egész publikumot. A nehéz tölgyfakapura rátették a lakatot s azóta csend van. A törött ablakokon át fecskék költöztek a hüvös, homályos bolthajtások alá, ezrével megfértek benne és az ócska templom őszire egész uj feketefrakkos nemzedéket bocsátott ki magából, hogy ujra visszafogadja őket tavaszszal. Lenn csend volt, porlott minden, megrepedeztek a kövek, a padokról lepattogzott a sok czifra faragás s hideg, kriptás szél sivított végig a szürkeségben, ha a dohos, penészszagu levegő nyugtalankodni kezdett. Fenn a fecskék feje fölött még mindig kalimpált egy nagy, kicsorbult káváju harang. Egyszer az megunta a hosszu hallgatást és leszakadt, magával rántva egy darab tornyot. Ez felrázta a a várost. Olyat dobbant a harang alatt a föld, hogy megrengett bele az utcza, az idomtalan, csonka torony pedig, mint egy örökös szemrehányás, tátott szájjal kiabált le az utczára.
Akkor tákoltak össze az egyik sarokban jó magas deszkakerítéssel elkerítve a nagy hajótól egy kis kápolnát. Összeszedtek bele négy padot az épebbek közül, egy kis oltárt kopott aranyos keretbe foglalt piaczi szent képpel, felgyujtottak néhány gyertyát jobbról és balról is s délutánonkint fölnyitottak egy kis, már réges-régen berozsdásodott oldalajtót s ezen át lehetett bejutni a templomfiókba. Ezzel megbékült a közvélemény. A nagy hajót pedig telerakták ládával, zsákkal. Üres ládákból hosszú korlátot állítottak össze a nagy kapuval szemben, olyformán, mint a hogy a vásárról-vásárra kocsizó gyolcsos tót állítja össze a pudliját, a két végére betettek egy-egy festetlen asztalt s ide költözött a vámház.
Mig a kerítésen tul délutánonkint öreg asszonyok mormogták az imádságot, a nagy hajóban egymásra dobálták a sok holmit, kiabáltak a vámtisztek, lökdöstek a publikumot a szolgák s olyan csődület volt néha a sok paksaméta körül, hogy fenn, a hol már a szines, boltozatos ablakok is elvégződtek, ijjedten rebbentek össze a fecskék. Estefelé ideát is felgyujtottak egy-két gyertyát. Ezek olyan karikát világítottak maguk köré, mint a milyent akkor lát az ember, ha fáj a szeme. A mi azonkivül sötéten maradt az óriás csarnokban, az csupa homály. Mikor a szolgáknak egy-egy lusta napon jó kedvük támadt, pálinkát hoztak, körül ültek egy kávés ládát s jó kis mulatságot csaptak. Ilyenkor énekeltek is és a hangjuk a miatyánkkal egyszerre kavarogta be fenn a szürkeséget.
Ilyenkor esett meg egyszer az, hogy a kápolnából átbiczegett hozzájuk egy öreg asszony. Sápadtan, remegve állott meg előttük. Alig állott a lábán szegény, valami botforma mankóval támogatta magát, hogy el ne essék. Szegény feje szederjes lett a nagy haragban s ha nem fél attól, hogy elesik, meg is ütött volna valakit a botjával. Beszélni akart, de nem tudott, mig egy kicsit meg nem pihent. Leült egy pamutos zsákra és lihegett.
A szolgák előbb azt hitték, hogy valami dolga van itt az öregnek. Az egyik fölállott a kávés láda mellől és a czéduláját kérte. Az öreg csak intett, hogy menjen el, mikor nem értette meg, izgatottabb lett. Hagyjon neki békét.
- Verje meg az Isten a holmitokat, nem kell.
- Hát mi kell, anyám? Keres valakit?
- Titeket kereslek, gazemberek. Odaát a mi Urunk Jézus Krisztus keresztre van feszítve...
A legény hátranézett a társaihoz, nem értette meg mindjárt, hogy mit akar az öreg. A többiek nevettek s még egy felállott közülök, hogy ő neki is legyen valami része a beszélgetésben.
- Régen föl van már feszítve, anyókám...
Az öreg asszony mérges pillantást akart vetni rá és fölemelte a botját, de aztán elfordult, mert érezte, hogy nem tud olyan dühösen nézni, a hogy akarna. Inkább szorongott szegény. Megcsappant a vitézi kedve és sóhajtott. Egy csomó jókedvü arcz vigyorgott reá. Közben bejött valami szállítási vállalattól két ember. Ugy látszik, hogy mindennap megfordulnak itt, mert bizalmas ismerős formán köszöntöttek be s felültek a korlátra, a mig az irásaikat megvizsgálták.
Az egyik szolga mindjárt elmondta nekik is a dolgot, hunyorgatva a szemével, hogy majd azok is értsék meg a tréfát.
- Az öreg itt ni, azt mondja, hogy odaát keresztre van feszítve a Jézus.
Az egyik vendég előbb megnézte az öreg asszonyt s aztán visszafordult a többihez, tágra nyitva a szemét és eltátva a száját a nagy ujságra.
- Aztán él-e még? - kérdezte nagyon komolyan, de gyönyörködve a hatásban. A többiek egyszerre teleszájjal kezdtek el kaczagni.
- A hát, hogy él-e? - kérdezték és egyenesen az öreg asszonytól kérdezősködtek.
A szegény öreg már majdnem sirva fakadt s arra haragudott leginkább, a ki ezt a nagy vigsagot okozta.
- Téged is megver még az Isten, meg titeket is mind.
Felszedelőzködött, menni akart. Még várt, hogy hátha valaki visszahivja. Mikor már senkise törődött vele, hirtelen visszafordult és rátámadt arra a legényre, a kit legközelebb talált.
- Pedig még fiatal vagy, Istenfélő ember válhatnék belőled. Imádkozhatnál még sokat.
A legény elfordult tőle és nevetett. A szegény asszony csüggedten állott meg mögötte s keresett valaki mást, a ki meghallgassa.
Odaát a deszkafal mögött egy fiatalos, csengő hang énekelni kezdett, valami fiatal pap jött el misézni.
Az öreg asszony térdre esett a ládák közt s mintha az egész lelkét beletenné, buzgón, elfeledve maga körül mindent, imádkozni kezdett.
A legények egy pillanatra megállottak s mereven bámultak reá.
Mikor már sokáig tartott a csend, az egyik vállat vont s a kezébe vette a vésőt, hogy fölfeszítsen egy ládát a szállító czég embereinek. Mig dolgozott, komoran odavágta:
- Csinálja ugy mindenki a dolgát, a hogy tudja.