A hiúság
| A hiúság szerző: Krúdy Gyula |
Budeusz Anna tudott egy nótát, amelyet húros hangszer pengetése mellett énekelt, és az a nóta olyan szomorú volt, hogy napestig lehetett hallgatni, anélkül hogy a hallgató vagy az éneklő megunta volna. Ott tanulta a Szaniszló király udvarában egy hadnagytól, aki ezt a nótát az ablak alatt énekelte. Addig hallgatta Budeusz Anna a nótát, amíg megtanulta... Akkor aztán már nem is tehetett egyebet, mint amit tett: Kornádi Péterhez, Krisztus takácsához folyamodott, hogy elszöktesse a hóhér pallosa elől. Eltörött az aranypecsét az övén. - Gábriel Veronika (az özvegyasszony) mindenféle lengyeles ételeket tudott főzni, amelyekre hatalmasan lehetett inni. A Giskra-vár kamaráját, pincéjét bőségesen ellátta Krisztus takácsa. Volt ott kecsketömlőben olyan bor is, amit a királyi pincéből loptak. De kis, erősen megvasalt hordócskákban a legnemesebb pálinkák is helyet foglaltak, amelyet hosszú szakállú barátok főztek a Dunajec kolostoraiban. - A lublói zálog, Katherina leányasszony, nem értett semmi különösebb dologhoz, csak a fekete medvebőrön tudott heverészni egész nap. Ám olyan pompásan hevert a medvén, hogy aki őt lustálkodni látta, maga is kedvet kapott a semmittevéshez, pihenéshez. A haja kócos volt, a körmét a fehér fogaival rágta, de a szeme úgy ragyogott, mint a hiúzé a Kárpát rengetegében, ha nyári délután álmát zörgés zavarja.
Tizedik napja mulatott már a Giskra-várban a sánta Párka szenátor és a névtelen zsoldos katona. A leányasszonyok a kedvükben jártak, ellátták őket minden jóval, hiszen a jóérzésüktől függött, hogy mikor lészen vége a gyöngyéletnek. És azután a lőcsei hóhér következik.
A névtelen zsoldos katona az esztendős koplalás után sehogy sem tudott jóllakni a Giskra-vár javaiból. Reggeltől estig evett és ivott, majd a leányasszonyokkal enyelgett. Az arca, mely megérkezésekor rozsdabarna volt, mint az őszi erdő, lassanként tüzespirossá változott, mint amilyen a hold, ha a hegyhátak mögött a szelet jósolja. A leányasszonyok gondoskodtak arról, hogy egy percre se józanodjon ki. Gábriel Veronika állandóan élesztette a tüzet a nyitott tűzhelyen, amely fölött kormos testű kondérban bort és pálinkát főzött. Az apjánál, a híres bélai borovicskafőzőnél megtanulta azoknak a pálinkáknak az elkészítését, amelyekhez a családi titokként őrzött receptek szolgáltak útmutatással. A zsoldos katona vérbe boruló szemmel, szinte önkívületben látta a körötte szorgoskodó leányasszony vöröslő aranyhaját, világító nyakát és vállát. És ha a kezét kinyújtotta az álomkép után - az álom valóra vált.
- Az ördög hitte volna, hogy valamikor még így is fordulhat a sorsom - dünnyögte, és mikor igen jól érezte magát, egy hosszú ostorral megkergette a leányasszonyokat, valamint a sánta szenátort. A szenátor a rossz lábával nehezen menekült a zsoldos ostora elől, a játék vége rendesen az volt, hogy Parka uram térdre vetette magát a katona előtt.
- Kegyelem, katona, néked adom mind a három zálogot, csak engedd, hogy elmehessek!
A zsoldos nevetve rakosgatta fel a bilincseket a szenátor kezére, lábára:
- Hogyne! Hogy majd a nyakamra hozzad a lőcsei drabantokat! Néked itt kell maradnod. Mert hiszen egyedül nem is ízlene az ital.
A szenátor, aki józan életű ember volt világéletében, megtanult inni, dorbézolni, és együtt énekelte a zsoldossal azokat a nótákat, amelyeket az hosszú vándorlásában mindenfelé összeszedett. Volt egy németalföldi nótája, amelyhez a házat is föl kellett volna gyújtani. (Legalább annak idején így énekelték a nótát a zsoldosok.) Ha ez a nóta jutott eszébe a katonának, akkor a leányasszonyok már szaladtak a nedves bivalybőrökért.
Így mulatott a névtelen zsoldos katona a Giskra-várban.
Egy estén, amikor a zsoldos éppen elhelyezte volna a láncokat Parka szenátor kezén, odakívülről, a halottcsendességű kárpáti éjszakából (a hó másvilági némasággal zuhogott alá, mint a temetőben) felhangzott a farkasok üvöltése. A kiéhezett bestiák körülszaladgálták a hordóvárat, és alkalmasint szívesen segédkeztek volna a Krisztus takácsa kamarájának kipusztításában. A katona éppen vacsorához készülődött, és a kését fente a tűzhely kövén. A vacsora késedelmeskedett, a zsoldos dobogott sarkantyús csizmáival.
- Hej, asszonyok, lányok - kiáltotta -, talán megfelejtkeztetek rólam?
A lublói zálog, Katherina, szokás szerint a tűz előtt hevert a medvebőrön, és álmos szemét a katonára villantotta:
- Bácsi, ma nem vacsorázol, de holnap se.
- Megbolondultál?
Katherina a két fehér karjára támasztotta a fejét, és ásítván, megmutatta a fehér fogait:
- Az éléskamránkat valaki kiürítette. Csupán a sonkaszegek maradtak helyükön. Amíg Kornádi Péter ide nem vetődik, addig koplalunk.
A zsoldos csendesen kezdett káromkodni, és a derekáról lefelé oldozta a hosszú ostort.
- Veronika, Anna! - kiáltotta.
A két leányasszony minden tagjában remegve jött elő a folyosóról:
- Igaz, amit ez a leány mond? - kérdezte fenyegetőleg a katona.
Veronika elszántan előrelépett.
- Ha szíjat hasítasz a hátunkból, akkor sem tudunk egy falat ennivalóval sem szolgálni.
A katona megcsördítette az ostort, hanem a leányasszonyok most nem menekültek előle. Szisszenés nélkül tűrték az ostorcsapásokat, a vér kiserkedt fehér vállukból, de nem mozdultak. A katona végre megunta a dolgot, leeresztette az ostort. - Helyes. Tehát itt hagylak benneteket. Úgyis meguntalak már. Nagyon egyformák vagytok. A sánta Parka majd elvisz Lőcsére, a hóhér kezére. Utálatos fehérszemélyek vagytok.
A három asszony elpirulva hallgatta a zsoldos szavait.
- A szájatok sem szagos már, a vállatok sem fehér. Tűzre való vén banyák vagytok.
- Mi nem vagyunk vének - mondotta csendesen Veronika, aki legidősebb volt a leányasszonyok között.
A katona a földre köpött:
- Az ördögbe veletek. Legalább az orcátokat mostátok volna meg néhanapján... Aztán én nem is tudom, hogy mit esztek ti? Romlott húst talán, hogy olyan nehéz a leheleted, Veronika? Utállak benneteket. Egy álló esztendeig nem nyúlok asszonyhoz miattatok. Seprő kell nektek, nem férfi.
Gábriel Veronika előrelépett, és az öklével a katona arcába csapott. A zsoldos felordított és utánakapott. A medvebőrön fekvő Katherina kígyó módra elébe siklott, és a katona végigvágódott a földön. A három asszony rárohant, és sietve megkötözte. Később az erkélyhez vonszolták, és hosszabb erőlködés után az erkélyről kivetették az éjszakába az ordító zsoldost. A katona hangját csakhamar elnyomta a vár körül ólálkodó farkasok üvöltése.
Parka szenátor csendesen nézte végig a jelenetet. Amikor a katonával elkészültek, szigorúan szólt reá Budeusz Annára:
- Keresztleányom, szedd le bilincseimet.
Budeusz Anna szótlanul engedelmeskedett.
Midőn szabaddá lett a szenátor, sorban megérintette a leányasszonyok vállát:
- Gyermekeim, Lőcse város nevében foglyaimmá teszlek benneteket! Holnap indulunk Lőcsére.
A leányasszonyok, akik néhány perc előtt még dühös nőstényfarkasok módjára vetették magukat a zsoldos katonára, megjuhászodva hajtották le a fejüket a törvény képviselője előtt. A szepességi lányoknak akkoriban még olyan volt az erkölcsük, hogy tudtak engedelmeskedni.
- Leütik a fejünket? - kérdezte halottsápadtan Budeusz Anna.
- Gyermekeim - felelt szelíden és szomorúan az öreg szenátor -, én már öreg ember vagyok ugyan, de még szerettem volna soká élni. Higgyétek el nekem, hogy minden kedvem elmúlott további életemtől attól, amit itt láttam tíz napon át. Csodálkoznám, ha tovább tudnék élni.