A lap feldolgozottságának foka

A herepfedény

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Öt póknak hány lábárólA herepfedény
szerző: Móra Ferenc
Levél a keresztlányomnak →
Megjelent a Nádihegedű című kötetben (1927), később – az eredeti szöveget modernizálva, részben módosítva – beválogatták a szerző több elbeszélés-gyűjteményébe, így például a Tápéi furfangosok (1962) vagy Az ember feje nem füge (1981) című válogatásokba is.
Az alábbi szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

A herepfedényről mindenki tudja, hogy... Nem, ez így nem jó lesz. Mi az ördögnek mondjam el a herepfedényről, amit úgyis mindenki tud róla? Inkább azt mondom el, amit tán még azok se tudnak, akik a herepfedényből élnek. Legalább egyszer már olyant is írok, amiből tanulni lehet.

Mikor én kis deák voltam, minden tanárom szeretett és mind jövendölgetett rólam valami szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költő lesz belőlem, mert szép nagy fejem van és abban sok ész elfér, Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem van és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki képviselőt nézett ki belőlem – akkor még nagyon tiszteletreméltó pálya volt az, – Trungel tisztelendő úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius és menjek el Kínába vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban, de az édesapám nagyon megmérgesedett.

– Mit? – ütött a szűcsasztalra a bőrtörő gamóval. – Hát nem láttad tavaly Ürge Ignácot, a kínai jezsovitát?

– Dehogynem láttam, – mosolyodott el édesanyám. – Szép nagy derék ember volt, látszott rajta, hogy Kínában jól megy dolguk a vértanuknak. Éppen azért nem bánnám, ha a gyerek is erre a pályára adná magát.

– Olyan nincs, – mondta ki a döntést apám. – Az én fiamnak ne fonják copfba a haját.

– No hallja! – nevetett szegény szülém – lehet még olyan copf-divat minálunk is.

De nemcsak édesanyámnak volt látnoki lelke, hanem apámnak is.

– No hát én mégis csak azt mondom – felelt, – hogy a gyerek nem mén Kínába. Utóvégre itthon is lehet vértanú, ha ahhoz lesz neki kedve.

A jövendőmet azért mégis csak Kunz tanár úr találta el legjobban.

– Sohase lesz belőled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád, – ez volt a szentenciája rólam.

Kunz tanár úr az ábrázoló-geometriát tanította és e minőségében szerezte azt a tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos ember volt és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sőt énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.

– Ej, – gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta, – neked is jobb lett volna nem születni, te Isten szegénykéje.

Az édesapám is mindig így szokta húsvét előtt azt a kis bárányt megsimogatni, amelyikről tudta, hogy nem lesz belőle birka.

– Te, Ferkóka, – fogta egyszer két rajz-tanáros puha keze közé a fejemet, – láttál-e már te herepfedényt?

Szőkebajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.

– I... igen, – vágtam ki elszántan.

– Nagyszerű! – nevette el magát. – Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik?

Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta a kék bársony kalapját és kiment, de még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már herepfedényt.

Trigonometriából érettségiztem és a trigonometriába semmivel se voltam szerelmesebb, mint a geometriába. Illetékes körök ugyan már fedeztek fel bennem némi fantáziát, de az egész más irányba szolgált, mint a sinus-tétel.

– Rajzoljon föl egy mértani idomot – kezdte az inkvizíciót Mihálovits tanár úr.

Némi habozás után felrajzoltam egy idomot, amelyet talpával felfelé fordított csizmának épugy lehetett nézni, mint üstökös csillagnak.

– A legritkább mértani idomok közé tartozik, – mondta halálos gúnnyal Mihálovits tanár úr. – Meg tudná mondani, miféle idom ez?

Éreztem, hogy éjszaka ereszkedik az agyamra. De azt is éreztem, hogy hirtelen belehasít egy fénysugár. Mit? A legritkább idomok közé tartozik?

– Herepfedény, – susogtam bátortalanul.

– Mi-i? – merészkedett rám döbbenten a tanár úr.

– Hangosan, fiam, hangosan! – biztatott harsányan a főigazgató. – Amit tud az ember, azt ne szégyelje. Már pedig ezt csak tudja az ilyen jeles deák, mint maga?

– Herepfedény! – csattant a hangom akkorát, hogy a professzor mathezeosz összerezzent bele.

Az is lehet, hogy nem a hangtól rezzent össze. De már mindegy volt, mert a főigazgató beletapsolt a tenyerébe.

– Bravó, hát persze, hogy herepfedény. Ebből elég is lesz, tanár úr, ex ungue leonem! Maga pedig jegyezze meg, édes fiam, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk s az életben hangosan kell beszélni.


*


Közigazgatási riporter voltam s a közgyűlés az iskolák államosítását tárgyalta. A nem államosítók vezére nagy tudományú papember volt, aki nagyszerűen tudott bánni a mezei hadakkal. Szédület volt hallgatni, mikor fölsorakoztatta azokat a német és spanyol auktorokat, akik kimutatták, hogy az államosítók az ördöggel cimborálnak. Szerepelt azok közt még Páduai Szent Antal is, már pedig azzal rendes ember nem húz ujjat, mert az keríti meg az elveszett tehenet.

Szemmel látható volt, hogy itt az államnak kitelt a becsülete, ha szavazásra kerül a sor. Hiábavaló volt még az is, hogy egy államosító öreg fiskális belekurjantott a főtisztelendő beszédjébe.

– Hja, könnyű a papoknak I

– Mért volna könnyű? – kérdezte a szónok.

– Azért, mert ők összetett kézzel keresik a kenyerüket!

Csak a szónok nevetett a tréfán a conscia mens recti nyugalmával, a nem államosítók ingerülten harsogták: »szavazzunk, szavazzunk!« 

– Doktor úr, – javasoltam az ügyvédnek, – kérdezze meg a főurat, mi az a herepfedény.

A szónok pártja zúgó tapsai közt leült, az ügyvéd felállt és azon kezdte:

– Tisztelt közgyűlés, mindenekelőtt azt kérdezem a főtisztelendő úrtól, tudja-e, mi az a herepfedény?

Erre a szóra hirtelen csönd támadt. Mindenki a főúrra nézett, aki fülét a tenyerébe tölcsérezve, előre hajolt.

– Megismétlem a kérdést, – dörögte az állam patrónusa. – Feleljen nekem őszintén a főtisztelendő úr, tudja, vagy nem tudja, mi az a herepfedény?

A főúr elsápadt, a szeme pillája megrebbent.

– Ezzel az úrral nem állok szóba, – fordult hátra a híveihez.

– Akkor rendben vagyunk, méltóságos főispán úr, – fordult az ügyvéd az elnöki szék felé. – Aki azt se tudja, mi az a herepfedény, azzal én igazán nem kezdhetek vitát.

A főispán baljóslatú morajlás közt rendelte el a szavazást. Akkora többség állt föl az államosítás mellett, hogy az ellenzék még ellenpróbát se kért.

Az elnök öt percre felfüggesztette az ülést. Szaladtam a telefonhoz. Csak futtában hallottam, ahogy az ügyvéd magyarázott a barátainak.

– Mégis hallatlan, hogy valaki iskolaügyhöz hozzá merjen szólni, aki azt se tudja, mi az a herepfedény.

– Hihetetlen, – csóválta a fejét az egész társaság.


*


Szerkesztő voltam és kétségbeesett harcokat vívtam a cenzúrával. Csak úgy becsületből, a siker minden reménye nélkül. A cenzorok rendkívül vitéz emberek voltak és a vörös plajbász mindig miszlikbe vágta a frontot az ólomszérűkön. Egyszer valami harctéri tudósítónk azt találta írni, hogy Mackensen kis lovon lovagol.

– Halt! – csapott le a vörösplajbász. – Ez sérthetné nagy szövetségesünk érzékenységét!

És kitörülte a kis szót. Másnap lapunk olvasói kissé csodálkozva olvasták, hogy »Mackensen lovon lovagol«, nem nádpálcán. De legalább Vilmos császár nem kötötte hátra a sarkunkat.

Mikor azt írtuk, hogy »egy részeg huszár rálőtt Tisza Istvánra a parlamentben«, a cenzor nemcsak kitörülte a részeg szót, de még tán bicskával is kivágta. És megüzente, hogy a magyar huszárról nem szabad azt írni, hogy részeg!

Erre kaptam magam és lenyomattam vezércikknek az egyszeregyet. No cenzor, erre mit mondasz már. Hát azt mondta rá, hogy »közvetlenül sérti a hadviselés érdekeit« és kegyetlenül törülte az egészet. Azt hitte a jámbor, hogy most már a kétszer kettő nem négy lesz.

Most már aztán én is megharagudtam és írtam egy vezércikket, amelyiknek az volt a cime: Herepfedény. Azon kezdődött, hogy »hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki olyan ostoba volt, hogy azt se tudta, mi az a herepfedény«. Hogy miképpen folytatódott, arról jobb nem is beszélni. Tudtam, hogy egy szó se jelenik meg belőle, de legalább a cenzor megtudja, mit gondolok én őróla. A cikk csakugyan alá szállá poklokra, de a címet, meg a két első sort keresztülengedte a vörösplajbászos férfiú, ő meg így adta tudtomra, hogy nem ő az az ostoba ember, aki még azt se tudja, mi az a herepfedény.

Tavaly tárcát kértek tőlem valami amerikai magyar almanachba. Már nem nagyon emlékszem, mit írtam, valami figurás gyerekdolog lehetett s mivel éppen akkor hallottam hírét, hogy Kunz tanár urat magához rendelte szolgálattételre a jó Isten – bizonyosan a Triangulns csillagba kvártélyozta be – halotti áldozatul azt a címet adtam a tárcának: Herepfedény. Biz én már ezt is elfelejtettem volna régen, ha valamelyik amerikai kollégám arra nem vetemedik, hogy lefordítja a tárcát angolra. Ezt persze elfelejtette nekem megírni, mint ahogy én is elfelejtettem szerkesztőkoromban Csehovot, vagy Gerolamo Rovettát értesíteni, hogy lapom tárcaírójává fogadtam. Ellenben azt írja most nekem G. I. King úr Cincinnatiból, hogy olvasta a Herepfedény-t, igen tetszett neki s mivel úgy vette ki a lapjából, hogy az valami játékszer, ha megadnám neki a részletes leírását, hajlandó lenne azt a játékgyárába bevezetni s érte illő percentet felajánlani, ami jelentősen növekedne akkor, ha az általa előállított herepfedénynek Hungaryban is piacot lehetne csinálni.

Hiszen ha én tudnám, hogy mi az a herepfedény! De azt hiszem, azt csak Kunz tanár úr tudta, ámbár abban se vagyok egészen bizonyos. Azt az egyet azonban megírom mister Kingnek, hogy Hungaryt hagyja békén, van annak annyi herepfedénye, hagy arról koldul!