A hercegnő és az igazság
szerző: Krúdy Gyula
1
Ha Járebnét, a híres pesti jósnőt és kártyavetőnőt kerestük a Kalap utcában: legelőször is szemügyre vett a cinkostárs külsejű házmesterné, aki kis kalapot máslival, madártollal viselt állandóan a fején, amilyen női kalapokkal már csak a régi katonai temetőkben találkozunk, amint makacskodva elhelyezkednek egy-egy régi hadfi sírján, aki persze mozdulni sem tud a különös nyomás ellen.
Ugyanakkor kitekintett valamely udvari ajtón a régi házban lévő vendéglő tulajdonosa is: egy bronteszképű ember, aki mindig olyan szagot terjesztett maga körül, mintha akkor bújt volna ki egy régi söröshordóból. Igen: állottsör szaga volt ennek az embernek, amint ott állott udvari kis cégtáblája alatt, amely a falra volt szögezve, mint valami ügyvédi tábla: Vendéglő a hollóhoz - mondta a cégtábla. De hát az állottsörnek is megvannak a maga ínyencei, mint minden furcsaságnak a világon.
Aztán kanyargós, keskeny lépcsőre vezettek minket, hogy önkéntelenül arra gondoltunk, hogy mily furfangossággal kell innen leszállítani a koporsót, ha valakinek kedve volt ebbe belefeküdni. A lépcsőről egy szabónőműhelybe jutottunk, ahol négy leány, egy öregebb, életuntabb felügyelete alatt, idáig valami felett nagyban kacarászott, bizonyosan az elmúlt vasárnapi délutánon, de jöttünkre nyomban elkomolyodtak, és a kezükben tartott különböző ruhaneműekre fordították minden figyelmüket, hogy még az orrukat sem lehetett többé meglátni nagy elfoglaltságukban. A leányok olyan hévvel dolgoztak, mintha itt varrták volna az egész város összes fehérneműit, és ha el nem készülnek munkájukkal, másnap a városban a gyermekek, az asszonyok és férfiak mind ing nélkül maradnak.
Ismét Járebné nevét említettük, mire a varrónők vezetője, ama búskomor, hervatag kisasszony bizonyos rezignációval emelkedett fel helyéről, a varróasztalkától, mintha titokban azt remélte volna idáig, hogy voltaképpen őt keressük, és tucatszámra rendelünk nála ingeket és egyebeket, amelyekre az embernek szüksége lehet.
- Majd megnézem - mondá bizonytalankodva, mintha még mindig abban reménykedett volna, hogy csak tréfálkozunk vele, amikor Járebné után tudakozódunk, és a hölgy, Heléna hercegnő, akinek kíséretében volt szerencsém ez idő tájt elfoglaltságot találni: végeredményben megenyhül a sok finom fehérnemű láttára, és mustrálgatni kezdi majd a gyönyörű ingeket, amelyek oly csodálatosan fehérek voltak, mintha az égből szálltak volna a hópelyhekkel, amelyek ezen a novemberi délutánon először látogatták meg a várost. De Heléna hercegnő meg sem mozdította fátyolát, amely hervadt virágszínű volt, hogy a hercegnő gyönyörű arcvonásait senki sem sejthette ebben a szobában, ahol voltaképpen olyan fülledt szag volt, mint azokban a szobákban, ahol magukra hagyatott nők álmodozni szoktak. A varrótű oly nesztelenül végezte teendőjét, mint a szellő. Az ollócska csak csippentett, mintha egy madár szólalt volna meg kalitkájában. A varrónők lábán papucs volt, mintha estéig amúgy sem szándékoznának a házat elhagyni. És a fehérneműek kezükben úgy világítottak az őszi délutánban, mint távoli hajók vitorlái a kék tengeren. De Heléna megingathatatlan komolysággal ült le egy székre, és néma mozdulatlansággal várakozott a varrónők vezetőjének visszatérésére.
Az elpirult fekete hölgy oly váratlanul jelent meg, mintha valamely faliszekrényből lépett volna elő.
- Méltóztassanak türelemmel lenni. X. őrgrófnő vendége most Járebnénak, aztán egy hollandiai asszonyság következik, aki már harmadszor utazott Pestre, hogy az asszonysággal beszélhessen. Utána nyomban uraságok következnek.
Heléna hercegnő kedvetlen mozdulatot tett, de egyetlen szót sem felelt, mert hercegnőmnek szokása volt takarékoskodni a szavakkal. A rozsdaszín fátyol azonban hevesen megmozdult, mintha egyszer-kétszer gyorsabb lélegzetet vett volna. A hercegnő helyet foglalt a varróműhelyben.
2
Különösen múlik, múladozik az idő az ilyen furcsa várakozások alatt. Nem mondható, hogy a legkellemesebb gondolatok jutnak eszünkbe. Szeretnénk visszafordulni, de már nem lehet. És különben is Heléna hercegnő minden dolgában nagyon elhatározott volt. Sohase bánt meg semmit, amit tett. Modern nő volt. Freud professzor tanításai nyomán nézte a világot. Ma november 16-a van...
- Meg kell várnom a jósnőt - mondta nekem a hercegnő, miután egy konyhaszéken elhelyezkedett.
Járebné ezután nem sokat váratott magára.
Egy nagy ruhásszekrényből kinyúlt egy öregasszony keze, amely inteni látszott, és mi a ruhásszekrénybe léptünk. Innen egy kis szobán keresztül egy nagyobb szobába mentünk, nyilván a varróműhely szomszédságába.
- Minek ez a sok hókuszpókusz? - szólt fátyola alatt megvetőleg Heléna hercegnőm. - Ma november 16-a van, amúgy is meg fogom tudni az igazat.
Azt hiszem, a jósnők mind egyformák: Járebné is csak valamely ócska sláfrokban ült, amelyről mindig az jut eszébe az embernek, hogy valahol káposztát főznek. Mit mondhat egy alacsonyrendű asszony hercegnőmnek? Ezen az alapon a mosónőjét is megkérdezhette volna. Járebné nyilván bábaasszony volt azelőtt, és bizonyos fölényességét ezen a pályán sajátította el.
- Az úr idebent maradhat? - kérdezte hercegnőmet.
- Az úr előtt nincs titkom - felelt Heléna, és lassan leült a jósnővel szembe.
- Kártyából beszéljek? - kérdezte a jósnő, mialatt vizsgálódó pillantásokat vetett hercegnőmre. Egy pakli kártya már elő is került. Az asszonyság megcsapdosta, megemelte a kártyát. Mialatt mindvégig hercegnőmre nézett.
- Magának valami orvosságra van szüksége - mondta hirtelen, mintha kártyái szóltak volna hozzá.
- Igen, orvosság kell a halál ellen, mert úgy érzem, hogy nemsokára meghalok.
- Miért?
- Nem tudom. De minden este csodálkozom, hogy még élek. És minden reggel nem merek voltaképpen felébredni, mert azt hiszem, hogy ha felnyitom a szemem: a koporsóban találom magamat.
A jósnő megvakarta az orrát. És mond:
- Ez nehéz eset. Mert a halállal még mi sem bírunk el, pedig mi jól ismerjük őkegyelmét. Tehát még szeretne élni?
- Nem - felelte hercegnőm.
- Meghalni?
- Nem - mond Heléna. - Álomba akarok menni. Se élni, se halni. Csak mindig álmodni.
- Hm - szólt a jósnő. - Ez nehéz eset. Mert mi ismerjük az álmokat, de parancsolni még mi sem tudunk nekik. Aki álmodik: nem él. Aki álmodik: nem hal meg. Szóval arra a szigetre akar menekülni az élet és a halál elől, ahol mindenki álmodik?
- Oda - felelt hercegnőm. - Álmomban látni akarom az igazságot, de úgy, hogy az ne fájjon, ne érezzek se kínt, se gyötrelmet, se boldogságot, se boldogtalanságot. Márvány legyek, aki csak néz.
- És ezt az urat? - mutatott rám a jósnő.
- Majd, ha felébredtem. Úgy akarok elaludni, hogy bizonyosan tudjam, hogy őt látni fogom, amikor felébredek.
A vénasszony megint az orrához nyúlt:
- Ez nehéz dolog. Mert álomból nem lehet vigyázni senkire. Álomból nem lehet megfogni, tartani, szívhez szorítani senkit. Álmunkban senki se jöhet utánunk. Egyedül kell az álomba belépni, mint akár a koporsóba.
Heléna hercegnő nem felelt, pedig bizonyára felelhetett volna, ha akar, mert sokkal okosabb volt, mint a jósnő.
Az asszonyság pedig kártyáit nézte. Rakosgatta, hívogatta őket, mint már ez a jósnők szokása.
3
Elmentünk a jósnőtől, anélkül hogy megtudtunk volna valamit. Egy másik kijáraton egy másik utcába értünk ki a tekervényes házból, hogy jó darab időbe került, amíg fogatunkat megtalálhattuk, amelyet amúgy is egy mellékutcában hagytunk. Senkinek se kell megtudni, hogy Heléna hercegnő jósnőhöz jár.
- Lehetetlen, hogy ma, november 16-án meg ne tudjam az igazságot - mond még mindig kétkedve hercegnőm. Tisztelettel foglaltam mellette helyet, mert őszintén megvallva, én még november 16-án sem voltam kíváncsi az igazságra. Én csak a hercegnő lovagja voltam, és ő gondolkozott helyettem, ami nekem nagyon kedvemre volt, mert gondolkozni se nagyon szerettem.
Míg kocsikáztunk néhány percig a rugalmas batáron: Heléna hercegnő aléltan dőlt hátra a kocsi párnáin, mintha eszméletét vesztette volna. Én nagyon zavarba jöttem, mert minden élesztési kísérlet hiábavalónak bizonyult. Hiába vontam le kesztyűit a legnemesebb kezeknek, hogy azokat csókjaimmal élesztgessem. Sőt a homlokon való simogatások is céltalanok voltak. Eközben a kocsi a megállapított program szerint elérkezett a régi tabáni temetőhöz, ahol a világ elől elrejtve, néhanapján sétálgatni szoktunk, mintha valami régi polgár sírját keresnénk. A zárt hintó megállott, a kocsis várakozott, a hercegnő még mindig nem mozdult. Lehet, hogy meg is halt.
Ez nagyon kellemetlen eset volt, mert hogyan számoljak el a hercegi palotában egy holt hercegnővel? Egyébként is idegen voltam a városban, félnem kellett különböző vizsgálatoktól, de még St. Hermandad embereitől is. Csendesen kiszállottam a batárból, és annak ajtaját betéve magam után, egyedül vágtam neki a temetőnek. Elhatároztam, hogy a temetőn át megszököm a városból a holt hercegnő elől. És javában gyorsítottam lépteimet az alkonyatban, a régi sírok között, amikor falevelek csörrentek meg hátam mögött, és a hercegnő hangját hallottam:
- Ma november 16-a van. Megtudtam az igazságot - kiáltotta a hercegnő legnagyobb női kétségbeeséssel. De én már többé nem mertem visszafordulni. Igyekeztem minél távolabb lenni a várostól, ahol a hercegnők az igazságot keresik. - De hát mit is tehettem volna egyebet?