A hercegnő
| A hercegnő szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Sárváry Elek |
Az N-i kolostor úgynevezett „Vörös" nagykapuján remek négyfogatú kocsi robogott be az udvarra. A szerzetesek és a noviciusok, akik a kolostor vendéglátó épülete körül tartózkodtak, már messziről felismerték jó ismerősüket, Vera Gavrilovna hercegnőt.
Libériás öreg ugrott le a bakról és segített a hercegnőnek kiszállni a kocsiból. A hercegnő fellebbentette sötét fátylát és fogadta a szerzetesatyák áldását, azután kedvesen bólintott a noviciusoknak és a vendégszoba felé tartott.
– Ugye unatkoztak hercegnőjük nélkül? – szólt a poggyászát vivő szerzetesekhez. – Egy hónapja nem voltam itt. Nos, most megérkeztem, nézzék meg jól hercegnőjüket. Hát az apát hol van? Istenem, égek a türelmetlenségtől. Nagyszerű, igazán nagyszerű ember az öreg! Büszkék lehetnek az apátjukra!
Mikor az apát belépett, a hercegnő elragadtatással kiáltott fel, s kezét összekulcsolva elébement, hogy áldását kérje.
– Nem, nem! Engedje megcsókolnom! – mondta s megragadva az apát kezét, sóváran háromszor megcsókolta. – Mennyire örvendek, szentatyám, hogy végre láthatom önt! Talán már el is feledkezett hercegnőjéről, pedig gondolatban mindig az önök kedves kolostorában éltem. Be jó is itt! Ebben az istenes életben, távol a rohanó világtól, valami egész különös báj van, szentatyám, amit egész lelkemmel átérzek, de képtelen vagyok szavakba önteni.
A hercegnő elpirult és szemébe könny szökött. Szüntelenül, felindulva beszélt; az öreg hetvenéves, félszeg, komoly apát csak hallgatott és csupán olykor-olykar szólalt meg szakadozottan és katonásan :
– Úgy van, hercegnő . . . igenis . . . értem . . .
– Hosszabb ideig kegyeskedik nálunk maradni? – kérdezte aztán.
– Ma önöknél töltöm az éjszakát és holnap Klavgyija Nyikolajevnához utazom. Régen nem láttuk egymást. Holnapután pedig visszatérek és három-négy napot ismét önöknél töltök. Szeretném itt megpihentetni a lelkemet.
A hercegnő szívesen tartózkodott az N-i kolostorban. Az utóbbi időben megszerette ezt a helyet és csaknem minden nyáron eljött ide két-három napra, sőt néha egy hétre is. A félénk noviciusok, a csend, az alacsony szobák, a ciprus illata, az egyszerű falatok, az olcsó ablakfüggönyök – mindezek meghatották, megnyerték tetszését és nemes gondolatokat ébresztettek lelkében. Elegendő volt e szobákban félórát töltenie és úgy tűnt neki, hogy ő is félénk és szerény lett s lelke megtelik ciprusillattal. A múlt valahová a messzeségbe süllyedt és a hercegnő úgy érezte, hogy huszonkilenc éves kora ellenére nagyon hasonlít az öreg apáthoz, hogy ő sem gazdagságra, földi nagyságra és szerelemre született, hanem a csendes, világtól elrejtett életre, amely komor és borongó, mint ezek a szobák.
Előfordul, hogy az imájába merült böjtölő sötét cellájába egyszerre csak bevetődik a napsugár, vagy egy madárka ül a cella ablakára és dalát kezdi csicseregni, a szigorú böjtölő akaratlanul elmosolyodik és bűnbánattal teli lelkéből, akár kis csermely a kő alól, csendes, ártatlan örömforrás fakad. A hercegnőnek úgy tűnt, hogy ő is ilyen derűs vigaszt hozott magával, mint a fényes napsugár, vagy csicsergő madárka. Az egyszerű fekete ruhába öltözött, csinos fiatalasszony nyájas, víg mosolyával, szelíd tekintetével, hangjával, tréfáival, s általában egész fellépésével az egyszerű emberekben minden bizonnyal a meghatottság és öröm érzését keltette fel. Mindenki, aki csak rátekintett, azt gondolhatta: az isten angyalt küldött nekünk.
És érezte, hogy mindenki akaratlanul is erre gondol, s még kedvesebben mosolygott és arra törekedett, hogy a kis madárkához hasonlítson.
Miután megteázott és kipihente magát, sétára indult. A nap már leáldozott. A kolostor virágoskertjében az imént megöntözött rezeda illatozott. A templomból halk férfiének hallatszott, mely innen messziről igen kellemesnek és bánatosnak tűnt. A szerzetesek éppen az esti ájtatosságot végezték. A homályos ablakokból, amelyeken csak a mécsesek szelíd lángocskái vibráltak, az árnyakból, s a templom tornácán a szentkép előtt üldögélő öreg szerzetes alakjából olyan békés nyugalom áradt, hogy a hercegnőnek sírhatnékja támadt. . .
A kert kapuja mögött, a fal és a nyírfák között húzódó úton, ahol padok álltak, már teljesen beesteledett. Az ég mind feketébb, feketébb lett. A hercegnő végigsétált az úton, azután leült egy padra s elgondolkozott.
Arról gondolkozott, hogy milyen jó volna örökre e kolostorban letelepedni; olyan csendes és békés itt az élet, mint ez a nyári est; mily jó lenne teljesen megfeledkezni a hálátlan, kicsapongó hercegről, óriási birtokáról, a hitelezőkről, akik naponta háborgatják, szerencsétlenségéről, Dasa komornájáról, aki ma reggel is olyan szemtelen arcot vágott . . . Jó lenne egész életén át ezen a padon ülni és a nyírfák ágain keresztül bámulni, hogyan terülnek el a hegy lábánál az esti ködfoszlányok, mint szállnak fekete fellegek gyanánt éji szállásukra az erdő felett a fekete varjak. Két novicius, az egyik tarka ló hátán, a másik gyalog, éjjeli legelőre hajtják a lovakat, s közben csintalankodnak, akár a kisgyerekek; fiatal hangjuk messzire cseng a mozdulatlan levegőben, tisztán érteni minden szavukat. Milyen jó itt üddögélni és hallgatni a néma csendben fel-felzúgó szél hangját, amely megsuhogtatja a nyírfák koronáját, majd az avar között ugrándozó békák neszezését s a toronyóra ütéseit . . .
A hercegnő mellett egy tarisznyás öregasszony haladt el. Jó lenne megállítani – gondolta magában a hercegnő – és valami kedveset, nyájasat mondani neki. . . De az öregasszony egyszer sem tekintett hátra és a saroknál befordult.
Kis idő múlva egy magas, őszszakállú, szalmakalapos férfi tűnt fel az úton. Mikor a hercegnőhöz ért, megemelte kalapját és meghajolt. Kopasz fejéről és merész sasorráról felismerte Mihail Ivanovics doktort, aki öt esztendővel ezelőtt Dubovkán mint orvos működött nála. Eszébe jutott, valaki mesélte neki, hogy a doktor felesége a múlt évben meghalt és ezért szerette volna neki részvétét kifejezni és megvigasztalni őt.
– Doktor, ön talán már meg sem ismer engem? – kezdte barátságos mosollyal a hercegnő.
– Hogyne ismerném meg, hercegnő – válaszolt az orvos s ismét megemelte a kalapját.
– No, jól van, azt hittem már megfeledkezett hercegnőjéről. Az emberek csak az ellenségeikre emlékeznek, barátaikat meg elfelejtik. Maga is imádkozni jött ide?
– Minden szombaton itt kell éjszakáznom. A kolostor orvosa vagyok.
– Hogy van? – kérdezte a hercegnő felsóhajtva. – Hallottam, hogy a felesége meghalt. Milyen szerencsétlenség!
– Bizony, hercegnő, ez nagy szerencsétlenség számomra.
– Mit tegyünk! Alázatos türelemmel kell elviselnünk a szerencsétlenséget. Isten akarata nélkül egy hajunk szála sem görbülhet meg.
– Úgy van, hercegnő.
A hercegnő kedves, szelíd mosolyára és sóhajára az orvos hűvösen, kimérten válaszolgatta: „Úgy van, hercegnő”. Arckifejezése is rideg, szigorú volt.
„Mit kellene még mondani neki?” – gondolta magában a hercegnő.
– Milyen rég nem láttuk egymást! Öt éve! Ó, azóta mennyi víz folyt le a tengerbe, mennyi változás történt, még elgondolni is borzasztó. Hiszen tudja, hogy férjhez mentem, hogy grófnőből hercegnő lettem. És már el is váltam férjemtől.
– Igen, hallottam.
– Isten sok megpróbáltatást mért rám! Valószínűleg azt is hallotta, hogy csaknem tönkrementem. Szerencsétlen férjem adósságai arra kényszeríthettek, hogy eladjuk Dubovkát, Kirjakovót és Szofjinót. Csak Baranova és Mihalcevo maradt meg nekem. Borzasztó rágondolnom is: a sok változás, a sok szerencsétlenség és az a rengeteg hiba, ami történt!
– Úgy van, hercegnő, az a rengeteg hiba.
A hercegnő kissé zavarba jött. Ismerte hibáit. Ámde azok mind oly bizalmas természetűek voltak, hogy csak ő maga tudhatta, csak ő beszélhetett róluk. Nem türtőztethette magát és megkérdezte:
– Ön miféle hibákra gondol?
– Említette őket, hercegnő, tehát jól tudja . . . Miért beszéljek ezekről? – felelt az orvos elmosolyodva.
– De, de, csak beszéljen, doktor. Nagyon hálás leszek. Kérem, ne teketóriázzék velem, szeretem az igazságot hallani.
– Hercegnő, nem vagyok bírája.
– Nem bírám? Mit jelentsen ez, mire gondol? Halljuk!
– Ha kívánja, hát nem bánom! Csak azt sajnálom, hogy nem tudok jól beszélni és nem mindig értenek meg.
Az orvos elgondolkozott és így kezdte:
– Rengeteg a hiba, de a legkárosabb, véleményem szerint az a szellem, amely. . . amely valamennyi birtokán uralkodott. Látja, nem tudom magam jól kifejezni. A legnagyobb hibája, legnagyobb tévedése az, hogy az embereket megveti, és az az ellenszenv, amellyel az emberekkel szemben viseltetik, s amely mindenen érezhető. Erre a gyűlöletre építette fel egész életét. Ön undorodik az emberi hangtól, arctól, lépéstől. . . egyszóval mindentől, ami az emberrel kapcsolatos. Minden ajtónál és lépcsőnél jóllakott, goromba és lusta libériás lakájok őrködnek, hogy távol tartsák a háztól a rosszul öltözött embereket; előszobájában magas támlájú székek állnak, hogy a bálok és fogadások idején a lakájok be ne piszkolják hajukkal a falak tapétáit; a szobák parkettáit szőnyegek borítják, hogy az emberi lépteket ne lehessen hallani. Minden belépőt előre figyelmeztetnek, hogy minél halkabban, minél kevesebbet beszéljen és hogy ne mondjon semmi olyat, ami kellemetlenül érintené az ön képzeletét és idegzetét. A szobájában nem nyújtanak kezet és nem kínálják meg hellyel az embereket, éppúgy, ahogy most sem nyújtott nekem kezet és nem kínált meg hellyel . . .
– Kérem, tessék, ha úgy tetszik! – mondta a hercegnő, és mosolyogva kezét nyújtotta. – Valóban, ily semmiségért hogyan haragudhatik meg? . . .
– Hát én talán haragszom? – nevetett az orvos, de aztán ismét indulatba jött, levette kalapját, ide-oda lóbálta és hevesen folytatta: – Őszintén szólva, már régen vártam az alkalmat, hogy mindent elmondjak önnek. . . vagyis meg akarom mondani, hogy ön, akárcsak Napóleon, felülről néz minden emberre, mint az ágyútöltelékre. Csakhogy Napóleont legalább valamiféle eszme vezette, önnek azonban a megvetésén kívül nincs semmi egyebe!
– Hogy én megvetem az embereket? – a hercegnő csodálkozva elmosolyodott és vállát vonogatta. – Én?
– Igen! Mondjak talán tényeket? Nos, nem bánom! Mihalcevóban az ön három egykori szakácsa alamizsnából él. Az ön konyháján, tűzhely lángjától vakult meg mind a három. Ahány egészséges, erős és szép szál ember csak akadt sok tízezernyi gyeszjatyináján, azt mind hajdúnak, lakájnak, kocsisnak fogták be, ön meg a talpnyalói. . . Mindezek a kétlábú állatok szolgaságra nevelődtek, eldurvultak, arcuk nem istenek képmása többé, egyszóval. . . A fiatal medikusokat, gazdászokat, tanárokat, s általában az értelmiségieket elszakítják foglalkozásuktól, a becsületes munkától és egy darab kenyérért arra kényszerítik őket, hogy részt vegyenek mindenféle komédiában, amitől szégyenben ég minden rendes ember arca. Három évet se szolgálnak önnél, s máris képmutatóvá válnak, besúgókká . . . Hát helyes ez? Az ön lengyel intézői, ezek az aljas kémek, mindezek a Kázmérok és Kajetánok reggeltől estig összevissza futkosnak tízezer gyeszjatyinás birtokán és az ön kedvéért azon fáradoznak, hogy egy rókáról három bőrt nyúzzanak le. Bocsásson meg, ha netán kissé összefüggéstelenül beszélek, de ez mit sem változtat a helyzeten! Az egyszerű népet ön nem veszi emberszámba, de hiszen azokat a hercegeket, grófokat és püspököket is, akik önhöz járnak, csak dísznek tekinti, nem élő embereknek! De legfőképpen . . . ami engem mindennél jobban felháborít, az az, hogy ön többmilliós vagyonával semmit, de semmit sem tesz az emberekért.
A hercegnő meghökkenve, riadtan és sértődötten ült a padon, s nem tudta, mit feleljen, miképpen viselje magát. Eddig még soha senki sem beszélt vele ilyen hangon. Az orvos ellenséges, éles hangjától és suta, hebegő beszédétől zúgni kezdett a füle meg a feje, majd pedig úgy érezte, mintha a kalapjával hadonászó orvos valósággal fejbevágná őt.
– Hazugság! – szólalt meg halkan s könyörgő hangon a hercegnő. – Sok jót tettem az emberekkel. Ezt maga is jól tudja!
– Elég! Elég! – kiáltott fel az orvos. – Csak nem gondolja komolyan, hogy az ön jótékonykodása hasznos és komoly, s nem puszta komédia! Ó, mindez elejétől végig játék volt, játék a felebaráti szeretettel, átlátszó játék s ezt még a gyermekek és az ostoba vénasszonyok is észrevették! Vegyük csak például – hogy is nevezzem azt az elaggott nők számára létesített menhelyet, ahová engem holmi főorvosfélének nevezett ki, önmagát pedig díszgondnoknőnek tette meg. Ó, uram istenem, mily nagyszerű alapítvány! Házat építtetett parkettás padlózattal, a tetőn szélkakassal, összeszedett a falvakból egy tucatnyi vénasszonyt, akiket hollandi vászonlepedős és flanelltakarós ágyban altat és kandisz-cukorral etet.
Az orvos kajánul felkacagott, majd gyorsan, hebegve folytatta:
– Ez is csak komédia volt! A menhely alkalmazottai elzárják a lepedőket és a takarókat, hogy az öregasszonyok be ne piszkítsák – hadd aludjanak, hogy az ördög vigye el őket, a földön. Az öregek még leülni sem mernek az ágy szélére, félnek felvenni kabátjukat, vagy végigmenni a sima parketten. Itt minden csak parádé, eldugják előlük, ami megilleti őket, mint a tolvajok elől szokás és ezek a szegény öregek csak titokban, isten kegyelméből esznek és öltözködnek. Éjjel-nappal imádkoznak, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak börtönükből és azoknak a jóllakott gazembereknek lélekmentő prédikációitól, akikre ön a felügyeletet bízta. S a felsőbb hivatalnokok mit csinálnak? Ez egyszerűen bámulatos! Hetenként egyszer-kétszer este hetvenhét futár érkezik lóhalálban a menhelyre és jelenti, hogy holnap a hercegnő – már mint ön – meglátogatja a dicső alapítványt. Ez azt jelenti, hogy másnap ott kell hagynom a betegeket, díszbe vágni magam és indulni a parádéra. Nos gyerünk! Az anyókákat ilyenkor tiszta, új ruhába öltöztetik, sorba állnak és várják a magas látogatót. Körülöttük sündörög az a nyugdíjas garnizoni patkány, a felügyelő – arcán édeskés, álnok mosoly. Az öregasszonyok ásítoznak, össze-összenéznek, de zúgolódni nem mernek. Várunk. Megjelenik az intézőhelyettes, félóra múlva maga az intéző, aztán a jószágigazgató, majd még valaki – vég nélkül jönnek! Az arcuk titokzatos, ünnepélyes. Várunk, várunk, s egyik lábunkról a másikra állunk, az óránkat nézzük, s mindezt síri csendben, mert valamennyien megvetjük egymást ebben az ácsorgásban. Elmúlik egy óra, kettő, végre a messzeségben feltűnik a fogata és . . . és . . .
Az orvos felnevetett, majd vékony hangon folytatta:
– Ön kiszáll a kocsiból, mire az anyókák rázendítenek: „Hála legyen néked, Istenünk Sionban, nyelv el nem mondhatja . . .” Nem rossz!
Az orvos most basszushangon nevetni kezdett és legyintett, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a nevetéstől egy szót sem tud kimondani. Erősen összeszorított fogakkal, élesen nevetett úgy, ahogyan az ellenséges indulatú emberek szoktak nevetni. Hangján és arcán, s villogó, kissé kihívó tekintetén érződött, hogy mélységesen megveti a hercegnőt, a menhelyét meg a vénasszonyokat.
Mindabban, amit itt olyan esetlenül és gorombán elmondott, nem volt semmi, de semmi nevetséges vagy örvendetes, s ő mégis elégedetten, vidáman hahotázott.
– És az iskola? – folytatta tovább, s a nagy nevetéstől alig jutott levegőhöz. – Emlékszik, mennyire ragaszkodott hozzá, hogy parasztgyerekeket tanítson? Bizonyára nagyon jól taníthatott, mert a fiúk hamarosan szétszéledtek, úgy, hogy verni és pénzelni kellett őket, hogy eljárjanak önhöz. És arra emlékszik-e, hogy szerette volna saját kezűleg etetni a csecsemőket, míg az anyjuk a mezőn dolgozik? Végigjárta a falut és sírt, mikor az anyák nem vették igénybe szívességét és magukkal vitték gyermekeiket. Azután a sztaroszta megparancsolta az anyáknak, hogy sorban hagyják otthon a csecsemőiket az ön szórakoztatására. Érdekes! Az ön jótéteményeitől mindenki úgy menekült, mint egér a macskától! És miért? Ez igen egyszerű! Nem azért, mert népünk tudatlan és hálátlan, amint ön mindig mondogatta, hanem azért, mert az ön ötleteiben – bocsásson meg a kifejezésemért – nem volt egy parányi szeretet, egy parányi könyörületesség sem. Csak egy vágya volt, hogy élő bábukkal szórakozhasson és semmi egyéb . . . Aki nem tudja megkülönböztetni az embereket az ölebektől, az ne foglalkozzék jótékonysággal. Biztosítom önt, hogy az emberek és az ölebek között – nagy a különbség!
A hercegnő szíve hevesen vert, füle zúgott és még mindig úgy tűnt neki, hogy az orvos a kalapjával vagdossa a fejét. Az orvos hevesen, gyorsan és dadogva beszélt s szavait felesleges taglejtésekkel kísérte; a hercegnő csak azt értette meg mindebből, hogy goromba, neveletlen, gonosz és hálátlan ember szól hozzá, de hogy mit akar tőle és miről beszél – azt nem értette.
– Távozzék! – mondta síró hangon a hercegnő és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az orvos csapkodó kalapjával szemben. – Távozzék!
– És hogyan bánik ön az alkalmazottaival?! – folytatta felháborodva az orvos. – Nem tekinti őket embereknek, lenézően bánik velük, mint utolsó gazemberekkel. Például, engedje meg, hogy megkérdezzem, miért bocsátott el engem? Tíz évig szolgáltam atyjánál, azután önnél, becsülettel, nem ismerve sem ünnepnapot, sem szabadságot. Kiérdemeltem mindenki szeretetét százversztányi körzetben és egyszerre csak, egy szép napon kijelentették, hogy el vagyok bocsátva. Miért? Azt a mai napig sem tudom! Én, az orvostudomány doktora, nemesember, a moszkvai egyetem végzett hallgatója, családapa, olyan kis, jelentéktelen emberke vagyok, akit minden ok és magyarázat nélkül csak úgy egyszerűen el lehet zavarni? No, de miért is teketóriáznának velem? Később megtudtam, hogy feleségem, anélkül, hogy nekem szólt volna róla, titokban háromszor is járt önnél érdekemben, de ön egyszer sem fogadta. Azt beszélték, hogy sírt az ön előszobájában. Ezt pedig sohasem bocsátom meg neki, szegény megboldogultnak! Soha!
Az orvos elhallgatott, összeszorította fogait és feszülten gondolkozott, hogy még valami nagyon kellemetlen és bosszantó dolgot mondjon a hercegnőnek. Hirtelen eszébe jutott valami, és komor, rideg arca egyszerre felragyogott.
– Vegyük még e kolostorhoz való viszonyát – szólalt meg gyorsan. – Ön soha senkit nem kímélt és minél szentebb a hely, annál nagyobb az esélye, hogy kijut neki a maga könyörületességéből és angyali szelídségéből . . . Miért jár hát ide? Mit akar a szerzetesektől, ha szabad kérdeznem? Mi önnek Hekuba és mi ön Hekubának? Ez megint csak olyan szórakozás, játék, az emberi személyiség meggyalázása és semmi egyéb. Hiszen ön a szerzetesek istenében nem hisz, önnek a szívében saját istene van, akihez a maga eszével jutott el a spiritiszta szeánszokon. Ön lenézi az egyházi szertartásokat, misékre, vecsernyére nem jár, délig alszik minden nap . . . Miért jár hát ide? . . . Idegen kolostorba jön saját istenével és még azt képzeli, hogy a kolostor azt nagy megtiszteltetésnek veszi! Hogyisne, még mit nem! Kérdezze csak meg a szerzeteseket, mibe kerül nekik az ön látogatása? Ma este tetszett ide megérkezni és tegnapelőtt már lovast küldtek ide a birtokról, aki hírül hozta, hogy ön ide készülődik. Tegnap egész nap az ön szobájának előkészítésével foglalkoztak és várták. Ma befutott az élcsapat – a pimasz komorna . . . folytonosan ide-oda futkos az udvaron, alkalmatlankodik kérdéseivel, rendelkezik . . . Nem szenvedhetem! Ma a szerzetesek egész nap résen voltak, hiszen jaj nekik, ha nem fogadják kellő ceremóniával! Mert akkor ön az érsekhez megy panaszkodni, azt mondja: „Engem, szentséged, a szerzetesek nem szeretnek. Nem tudom, mivel haragítottam meg őket. Igaz, nagy bűnös vagyok, de hát olyan szerencsétlen is!” Az egyik kolostor már megrovásban részesült ön miatt. Az apát elfoglalt tudós, nincs egy szabad perce sem, s ön meg azt kívánja, hogy minduntalan felkeresse önt. Semmiféle tekintettel nincs sem korára, sem méltóságára. S ha még legalább valami áldozatot hozna, nem volna olyan kellemetlen a dolog, de hiszen a szerzetesek öntől soha még száz rubelt se kaptak!
Amikor a hercegnőt zavarba hozták, nem értették meg, vagy megsértették, amikor nem tudta, hogy mit mondjon és mit tegyen, rendszerint sírva fakadt. Végül most is eltakarta arcát, s vékony, gyermeki hangon sírni kezdett. Az orvos hirtelen elhallgatott és ránézett. Arca elsötétedett és rideggé vált.
– Bocsásson meg, hercegnő – szólt tompa hangon. – Engedtem gonosz érzéseimnek és megfeledkeztem magamról. Nem volt szép tőlem.
Bátortalanul köhécselt, még a kalapját is elfelejtette fejére tenni és gyorsan eltávozott a hercegnőtől.
Az égen már kigyúltak a csillagok. S a hold is feljöhetett már, mert az égbolt világos, áttetsző volt. A kolostor fehér falai mentén hangtalanul röpködtek a denevérek.
Az óra háromnegyed kilencet ütött. A hercegnő felemelkedett és csendesen a kapu felé tartott. Sértve érezte magát és még mindig sírdogált; úgy rémlett neki, hogy a fák, a csillagok és a repdeső denevérek is sajnálják őt. Az óra is csak azért ütött oly dallamosan, hogy őt vigasztalja. Sírt és arra gondolt, mily jó lenne egész életére kolostorba vonulni; a csendes nyári estéken egyedül sétálhatna a fasorokban, megbántva, sértődötten, senkitől meg nem értve és csak egyedül isten és a csillagos ég lennének tanúi szenvedésének és könnyeinek. A templomban még mindig tartott a vecsernye. A hercegnő megállt és figyelemmel hallgatta az éneket, mely olyan szépen hangzott a csendes, sötét estén! Mily jól esett sírni, szenvedni e hangok édes zenéje közben!
Visszatért szobájába, megnézte kisírt arcát a tükörben és kipúderezte magát. Leült a vacsorához. A szerzetesek tudták, hogy szereti a sült kecsegét, az apró gombát, a malagabort és a közönséges mézeskalácsot, mely illatossá teszi a száját. Valahányszor eljött, mindig feltálalták kedvenc ételeit. Amíg a gombát ette s a malagát kortyolgatta, a hercegnő arról ábrándozott, hogy eljön majd az idő, amikor teljesen tönkreteszik és magára hagyják őt, s valamennyi alkalmazottja, intézői, hivatalnokai, komornái, akikért ő oly sokat tett, elpártolnak tőle és gorombán beszélnek róla, támadják, rágalmazzák, kicsúfolják – s akkor ő lemond majd hercegnői címérői, a pompáról, a társaságról és zárdába vonul, anélkül, hogy bárkinek egyetlen szó szemrehányást is tenne. Ellenkezőleg: imádkozni fog ellenségeiért és akkor majd megértik őt, eljönnek hozzá, hogy bocsánatot kérjenek, de akkor már késő lesz. . .
Vacsora után térdre ereszkedett a sarokban függő szentkép előtt és két fejezetet olvasott el az evangéliumból. Azután a szobaleány megvetette ágyát és lefeküdt. Elnyújtózkodott a fehér takaró alatt s oly édesen és mélyen lélegzett, ahogy sírás után szoktak a gyermekek, majd behunyta szemét és elszenderedett.
Reggel, amikor felébredt és az órájára pillantott, már féltíz volt. Az ágy melletti szőnyegen a napfény keskeny csíkja húzódott végig, amely kissé megvilágította a szobát. A fekete függöny mögött, az ablakon légy zümmögött.
– Reggel van! – gondolta magában a hercegnő és behunyta szemét. Kéjesen elnyújtózott és eszébe jutott tegnapi találkozása az orvossal s mindazok a gondolatok, amelyekkel tegnap elaludt. Azután eszébe jutott boldogtalansága, Pétervárott lakó férje, gazdatisztjei, az orvosok, a szomszédok és az ismerős hivatalnokok . . . Férfiismerőseinek hosszú sora vonult el képzeletében. Elmosolyodva gondolt arra is, hogy ha ezek az emberek a lelkébe pillanthatnának és meg tudnák érteni őt, úgy valamennyien a lába elé borulnának.
Negyedtizenkettőkor hívatta a komornát.
– Gyerünk, Dasa, öltözködöm – szólt bágyadtan. – Különben menjen először és szóljon, hogy fogjanak be. Klavgyija Nyikolajevnához kell mennem.
Kilépve a szobából, hogy kocsijába szálljon, hunyorgott a ragyogó napfényben és boldogan elmosolyodott. Csodálatosan szép idő volt! Hunyorgó szemével az őt kikísérő szerzetesekre pillantva, szívélyes fejbólintással szólt hozzájuk:
– Isten önökkel, barátaim! A holnaputáni viszontlátásra!
Kellemesen meglepődött, amikor a tornácon a szerzetesekkel együtt ott találta az orvost is. Az orvos arca sápadt és rideg volt.
– Hercegnő – szólt az orvos kalapját levéve és bűnbánóan mosolyogva – már régen várakozom itt önre. Az istenért, bocsásson meg . . . A rossz, bosszúvágyó érzés magával ragadott tegnap. Ostobaságokat beszéltem össze . . . egyszóval, bocsánatot kérek.
A hercegnő szívélyesen elmosolyodott és csókra nyújtotta kezét. Az orvos elpirult és megcsókolta.
Mint kis madárka, a hercegnő a kocsiba röppent és mindenfelé bólintgatott. Szíve megtelt vidámsággal, derűvel, melegséggel és maga is érezte, hogy mosolya rendkívül gyöngéd és szelíd. Mikor fogata kigördült a kapun és végigrobogott a poros úton, a parasztházak, a kertek, a fuvaroskocsik és a kolostorba igyekvő zarándokok hosszú sora mellett, a hercegnő még mindig hunyorgatott és szelíden mosolygott. Arra gondolt, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mint mindenhová magunkkal vinni a melegséget, a derűt, az örömet, a megbocsátást és szívélyesen mosolyogni ellenségeinkre. A szembejövő parasztok üdvözölték őt, a suhanó fogat kerekei alól porfelhők szálltak fel, melyeket a szél az útmentén elterülő aranysárga rozstáblák felé fújt. A hercegnőnek úgy tűnt, mintha teste nem a kocsi vánkosain, hanem a felhőkön ringana és mintha ő maga is könnyű, átlátszó felleghez hasonlítana . . .
– Mily boldog vagyok! – suttogta behunyt szemekkel. – Mily boldog!