A hazáról (Lermontov)
Szeretem én hazám, de mégsem
Oly együgyűn, mint sok talán;
Nincsen nekem örvendezésem
Az ő véres diadalán,
És tudva múltját – bár akarnám :
Nem vidulok nyugodt hatalmán.
De szeretem – az Isten tudja
Mért? – e föld hideg tájait
Erdőivel, – s vizét, ha zúgva
Kiönt és mindent elborít.
Szeretek – ülvén egy szekérre
Járni vad, erdős útakot,
S egy faluba kiérni végre,
Hol éjjeli szállást kapok.
Szeretem a tarlót, ha lángol,
A pusztán háló szekeret,
És a mint áll merengve, távol,
Két nyirfa a halom felett.
Örömmel nézgélem továbbat
A tele csűrt itt és amott,
A szalmával fedett fa-házat,
A czifra rámás ablakot.
Ünnep nap-estén meg elállnék
A falu szélén hajnalig,
Nézem: hogy tánczol a vidám nép
S mily pityókos a jó muzsik.
(1841)