A lap feldolgozottságának foka

A hattyú

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A hattyú
szerző: Charles Baudelaire, fordító: Tóth Árpád

                                         Victor Hugónak

                         1.

Andromaché, ma rád gondolok! ─ A kis árva
Folyóra, hol sötét tükörben ragyogott
Özvegyi bánatod roppant királyisága
S a csalfa Simois könnyedtől csobogott─,

Ma termékenyítő iszapjától lett sáros
Emlékem, járva épp az új Carousselen.
─ A vén Párizs oda!─ (hajh, változik a város,
És olyan gyorsan, ahogy a halandók szíve sem!)

Csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort,
Oszloptörzsek s fejek dirib -darab diszét,
Giz-gazt, kőtömböket, amikre zölden ráforrt
A hínár, limlomot, zavart fényt szerteszét.

Itt valamikor egy állatsereglet állott;
S láttam egyszer én,egy reggel, amikor
Hűs, fakó ég alatt ébred a Munka, s pállott
Gőzökkel a szemét a csöndes légbe forr,

Egy hattyút: ketrecét otthagyta, és sután a
Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt,
Húzódott a rögön a hószín toll utána,
S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt

Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban,
Zengtek szívében az otthoni dús tavak:
"Óh, víz, zokogsz-e még, villám, zuhansz-e zordan?" ─
Gyakorta látom őt, bús mítoszt, furcsa, vak

Balvégzet madarát, ki mint Ovídiusban
Az ember, nézi a gúnyos, zordkék eget,
S görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan
Vádakkal illeti a rossz isteneket!

               2.

Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban
Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősullyal omlanak.

Itt is, a Louvre előtt, a régi kép igáz ma:
Nagy hattyúm kél elém , az őrült gesztusok,
Félszegen is dicső száműzetése gyásza,
Az örök, szörnyű vágy! ─ és rád is gondolok,

Andromaché, kiért hős férje karja holtán
Vad Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye,
S ki sírtál az üres sír mellett elomolván,
Helenos asszonya , s jaj, Hektor özvegye!

S gondolok a sovány, hektikás néger lányra,
Ki itt sárban lohol, s elrévülő szeme
Kókuszligetre vár s dús, messzi Áfrikára:
A köd roppant falán hátha átintene ─,

S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett
Üdvre, soha! soha! kit könnyek kortya vár,
S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!
Kis árvákra, kiket les a virághalál!

Lelkem így bujdosik, és a vadonba verve
Sok vén Emlék telin búgó kürtje rian:
Szigetekre vetett matrózok vad keserve...
Foglyok... vert seregek!... és jaj, még annyian!