A has ezeregyéjszakája
szerző: Krúdy Gyula
Póki, amikor már minden foglalkozásból kikopott, amelyet úriember űzhet a Felső-Tisza mentén: volt árbecslő és biztosítási szakértő, volt bolond úriemberek mellett felvigyázó, amely bolond úriemberek minden éjszaka fel akarták gyújtani az ágyukat, és volt házasságközvetítő, amikor minden kötél szakadt, csak olyan özvegyasszonyok maradtak meg a világon, akik az első urukat halálra verték - Póki étvágytalan, magaunt, semmire sem jó úriemberek gyógyításával foglalkozott: így került Jómódba, Ulrik nevű ismerősünkhöz, akinek megmentéséről még nem mondottak le a rokonai. - Majd meglátják, hogy egy hét múlva avas szalonnát és fekete cselédkenyeret fogok véle etetni, s azt mondja, hogy annál jobbat sose evett életében. Van olyan párfőmje a szalonnának, amelyet késő öregségéig sem unhat meg az ember. Azok a legboldogabb emberek, akik bakon vagy nyeregben ülve falatoznak fehér, puha, kövér szalonnát a bicskájukkal, a jobb mellényzsebükben van a hagyma, amelyet előbb a bal mellényzsebükbe dugnak be sózás végett, aztán egyetlen harapásra kapják be a hagymafejet; közben jó darab kenyérszeleteket vagdalnak a kezükben tartott cipóból. Bezzeg, nem közönséges élmény, ha ilyenkor vendégfogadó vagy csárda mutatkozik az országút mentén, a kulacsot újra meg lehet tölteni. De csak vékony, fehér, egyéves borral, mert utasembernek nem tanácsos másféle bort inni. Útközben könnyű verekedésbe keveredni. - Így, Póki. Császárszakállas, a pipafüsttől sárgult bajszú, igen nyugodt, szinte megjegyzés nélküli, hatvanesztendős úriember volt, akit a flegmája miatt pénzért lehetett volna mutogatni, el is nevezték vidékünkön "Flegmannak", amikor a tiszaeszlári pör járta, és mindenkinek zsidós neveket volt szokás osztogatni. Száznegyven centiméter volt a katonamérték alatt a boszniai okkupációkor, de olyan nagy feje volt, mint Sivorszkinak Zemplén vármegyében, akivel néha egy kalapot viseltek, amíg nem akadt pénzmag egy újabb kalap megrendelésére. Most Póki viselte a kalapot, mert Sivorszki Zemplénben egy öreg bárót őrzött, akinek "tériszonya" volt, és ugyanezért minden éjszaka ki akart ugrani az ablakon, mindaddig, amíg Sivorszki egy gyertyával kivilágított, rúdra helyezett üres koponyát nem kezdett emelgetni az ablak alatt. Ehhez pedig nem volt szüksége a kalapjára. "Flegman" ugyanezért éjjel-nappal kalapot viselt a fején - ki tudja, meddig tart a dicsőségből? -, minden mutatványához, bűvészkedéséhez, előadásához felhasználta Sivorszki terjedelmes keménykalapját. Főtt tojásokat, galambokat, virágcsokrokat, bádogtallérokat, szerelmes leveleket, sürgönyöket, női arcképeket, selyem zsebkendőket, égő szivarokat, kártyacsomagokat, házinyulakat varázsolt elő a kalapjából, de máskor csak egyszerűen megemelte kalapját, s így szólt:
- Köszöntem Ferenc Józsefnek Ischlben, és ő azt kérdezte: mostanában hány "lakatosok" vannak Privigyén, ahol a felségnek egykor a vasúti stáción bemutattak. "Két lakatos van Privigyén" - feleltem. (Póki előadása közben kalapjával különböző mutatványokat végzett.) Mire őfelsége valamely olyan megjegyzést mondott a kíséretében lévő Paar grófnak, hogy a magyarok még mindig úgy hazudnak, mint harminc esztendő előtt, amikor utoljára Privigyén járt. És én bolond fejemmel (Póki kalapjával a fejére ütött), csak kétesztendei gondolkodás után jöttem rá, hogy őfelsége voltaképpen a privigyei lakosok száma iránt érdeklődött. Azt hiszem, hogy ezért a másvilágon egyszer deresre húznak.
Ebből a kis történetkéből is megítélhetjük, hogy mily konciliáns férfiú volt Póki, miért nem tiltakozott sohasem, ha "Flegman"-nak szólították, miért nézegetett az emberekre mindig szelíd megbocsátással, akik néhanapján megbántották, mint eltévelyedettekre, akik kénytelenek rövid időn belül megbánni igazságtalanságukat. Báránytekintettel nézett ugyanezért Csapó Gizellára, Ulrik úr gazdasszonyára, aki füle hallatára így szólott Ulrik úrhoz, jövendőbeli gazdájához:
- Tisztelt tekintetes úr. Én egy szegény leány vagyok, aki sokkal többet szenvedett a sorscsapásoktól, amelyeket megérdemelt. Hiszen ismeri élettörténetemet. Én voltam mindig a "szegény rokon" mindazoknál a házaknál, ahol megfordultam, ha az úr és úrnő veszekedésbe kezdtek, végül az én fejemen törték össze a teásfindzsákat; ha a harcsa nyers volt az ebédnél, én jártam sírni a kert végébe, ahol senki se látott; ha a kisasszony a gyógyszerésztől szerelmes levelet kapott, én voltam az oka; ha az úrnak gyomorégése volt a mértéktelen borivástól, ugyancsak én szenvedtem... De ha ez az ingyenélő, mosdatlan, zsíros Póki úr, aki már eddig is körülnézett a padláson, a pincében, a kamrában, a veremben, a ruhásszekrényben, a házi patikában, felhajtogatta a szobában a szőnyegeket, hogy nincs-e valami elrejtve alattuk, megkóstolt minden üveget, amelyben folyadékot látott, még a valódi pthrügyi tormánktól, a legerősebb pálinkánktól, a lélegzetölő paprikánktól, a holt embert riasztó, házi recept szerint készült tubákunktól se volt túlságosan elragadtatva; - aki a szemem láttára evett meg egy eleven galambot, mint egy vadember; - aki egy ültő helyében fogyasztott el egy malacsódart; - aki az ujjával keverte meg a forró paradicsomlevest, hogy a rizskása elég puhára főtt-e már benne; - aki már hajnalban olyan pálinka után sóhajtozik, amely pálinkát utoljára Boszniában ivott, amikor a bosnyák nők meg akarták mérgezni a magyar katonákat; - aki éjfélkor, a kísértetek órájában is felmegy a padlásra, mert napközben megütötte a kobakját egy felvágatlan disznósajtban; - aki már hajnalban válogatja az eleven és döglött rákokat a csalán között a kasban, a veremben; - aki nem nyugszik addig, amíg egy bedugaszolt hordót lát a pincében; - éjszaka, ha rájön az éhség: az egérfogóból kieszi a szalonnadarabkát; - aki a múltkor egy árjegyzéket evett meg, mert arra csokoládészeletek voltak festve; - aki 1848/49-i újságokat visz magával olvasmány céljából arra a helyre, ahová a király is gyalog jár; - aki a csillagjárást, a hold keltét, a nap nyugvását tanulmányozza ki előbb a kalendáriumból, amíg előáll indítványával, hogy mit kellene ebédre enni; - aki a napraforgómagokat ropogtatja, amely magokat télen a madaraknak szórtam; - aki a kövér szolgálókat megemelgeti, megméregeti, megtapogatja abból a szempontból, vajon milyen pecsenye lenne belőlük, ha az ő receptje szerint megsütnék őket...
- Mondom, tisztelt tekintetes úr, ha ez a Póki úr, akit most a házához vett: megnézeget a jövőben is minden sarokba dobott női alsószoknyát, vajon nincs-e benne egy darab füstölt hús elrejtve, amelyet a házból ki akarnak lopni? Aki egyéb teendő híján megtapogatja a tyúkokat a tojások irányában? Aki hitetlenkedve csóválja azon a fejét, hogy a beteg disznót az állatorvos parancsára ástuk el, és a helyek iránt érdeklődik, ahol a disznókat elföldeltük. Mert szappanfőzéshez a döglött sertés is jó. Aki egy deci tejfelt is sokall a paszulyleveshez, mert véleménye szerint az igazában borecettel jó. Aki reggel számon kéri azt a heringmaradékot, amit este meghagyott magának borivás utánra. Aki a vak koldustól is ellopná a rézkrajcárt, hogy titokban az uborkásüvegbe eressze. Aki a fejét rázza, amikor a patikaorvosságokat látja az igen tisztelt tekintetes úr éjjeliszekrényén. És nyomban kijelenti, hogy ezeket az orvosságokat ő is használni fogja, hogy ne vesszenek kárba. Az elhasznált piócákat a maguk befőttesüvegében máris a szobájába vitte. Aki csodálkozik, ha este lámpát gyújtunk, mert az ember a sötétben is megtalálja a száját. Aki megeszegeti az ebéd végén a kenyérmorzsákat az abroszról, aki összeöntögeti a maradék bort a poharakból, hogy ebéd után lerészegedhessen, fagyottan eszi meg a töltött káposztát a szobájában, mert véleménye szerint ilyen csekélységért nem érdemes tüzet gyújtani, aki nyomban sírva fakad minden asztali köszöntőnél, mert jól tudja, hogy ilyenkor a bornemisszák is meghúzzák a poharat, aki minden használt fehérneműt abból a szempontból bírál, vajon nem árt-e a vászonnak a gyakori mosás, aki a hurkavégben alkalmazott gyufaszálból farag magának fogpiszkálót, mert azért már amúgy se kár... Aki azt mondogatja a cselédasszonyoknak, hogyan motozta meg a cigánymenyecskéket, amíg az elveszett ötforintosat egy már mezítelenre vetkeztetett nőnél megtalálta. Aki körömjeleket tesz a különböző flaskókra, hogy azokból csak ő ihasson. Aki az elhasznált papír szivarszipkákat is mindennap megolvassa a maguk dobozában, aki egy elgurult inggombért csendőrt hozatott a házhoz...
- Kínai ezüstből volt az inggomb - mond most Ulrik úr, a homlokára emelvén a szemöldökét.
- Hát akkor én a legnagyobb sajnálatomra nem maradhatok meg ennél a háznál, ahol hitem szerint, tisztelt tekintetes úr ápolásával foglalkozva, beteg éjszakáin virrasztva, esténként a fájós lábait dörzsölgetve, reggelenként teáját kavargatva, a készpénzével takarékoskodva, együtt sajnálkozván az eliramlott életen, együtt olvasgatván a beteg szív dobbanásait, együtt leskelődvén a gyomra elváltozásaira a nap különböző óráiban, a belek alattomos működésére, a kedvek elszontyolodására, a hangulatok megsavanyodására, a gyomorszáj irtózatos fájdalmaira, az éjszakai verejtékezésekre, a gonosz indulatú álmokra (mert ha igen tisztelt tekintetes úr rosszat álmodott: ugyancsak rosszat álmodtam én is a szomszéd szobában), a hajnalcsillag, az első szellő, a pitymallati derengés jöttével tapasztalható javulásokra, az első madárhangra, amely rendszerint valamely változást hoz, az első tavaszi sóskára, amely örömére szolgál a legelkeseredettebb gyomornak is, a friss tormás virslire, amelyet szalvétába burkolva hozatunk a nagyvendéglőből, mégpedig sóspereccel, amikor a nagyvendéglőben először csapolnak tavaszi vasárnapon, az első cseresznye ízére és ősz felé a cseresznyepálinkára; - mondom, azt hittem, mikor ebbe a házba beléptem, hogy itt érem meg az első paradicsom és az első káposztafej ízét, amihez gyenge malacpecsenyét lehet sütni, mégpedig olyanformán, hogy különböző eljárással elvesszük a malac szopós, nyálkás mellékízét, és bőrének aranyszínét zsíröntözéssel növeljük, és olyan vigyázattal sütjük, hogy gyenge bordáit még a rossz zápfogak is örömmel ropogtatják, a combocskák csontjaival sokáig lehet elmulatgatni, a hozzáértő kéz megtalálja a csontok mellett azokat a részecskéket, amelyekért érdemes volt egy hosszú életet, egy hosszú betegséget, még hosszabb gyötrődéseket elviselni, mert az ember a szakácskönyvből amúgy sem tanul meg semmit, mindent magának kell megtapasztalni, amíg rájön az igazi ízekre.
- Eleget mondtál, Gizella lányom, "Flegman"-nak menni kell innen, nem kerestethetjük a csendőrrel az elveszett étvágyat, mint az elgurult inggombot - felelt Ulrik úr, mint valamely szultán.
De estefelé... Megérkezett "Flegman", aki rendszerint azokat a késő délutáni, a vecsernye utáni órákat választotta Ulrik úr gyógyítására, amikor egy úriembernek amúgy sincs más teendője, mint az élete örömtelenségén szincerizálgatni. Vecsernye után, amikor az ördög kimerészkedik a bokorból, és ajánlatokat kezd tenni az esti órák eltöltése irányában.
- No, volt-e valami bélgörcs vagy efféle vendég a nap folyamán? - kérdezte kedélyeskedve, mint valamely öreg háziorvos, de kezében csontfejű pálca helyett szalámidarab (mégpedig a vége, amelyen ólompecsét hintázott), a penecilusával igen választékos szeleteket vagdalt a szalámiból, de talán kívánatosabbak voltak azok a kenyérdarabkák, amelyeket ugyancsak késével vagdosott. Mogyoró nagyságú vöröshagymákat roppantott az eledelhez, mint közönségesen szokta.
Ulrik gyűlölködve nézte a kis termetű úriembert, aki a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy pontos az uzsonnaidejével, és vecsernye után befalatozik, mégpedig csámcsogva és a világon semmire se gondolva, mint az étel változatos ízeire. - Hm, volt bélgörcs? - Egy nagyobbra nőtt hagymát vetett a zápfogára - vagy nem volt bélgörcs? - Ulrik, aki a karosszékben ült egy vastag bottal játszadozva, hirtelen a térdére csapott "Flegmannak".
- Te disznó - mondta neki egész röviden.
"Flegman" bohócos grimaszt vágott az arcával, mintha a szaláminak volna baja. (A minap is azt híresztelte, hogy a kamrában lógó szalámirúdban egy emberi kisujj körmét fedezte fel, mert a szalámiba tudvalevőleg mindent belevágnak, ami a szalámitolvajokat megriasztja.) De mindenesetre hátrább húzódott, és bothossznyi távolságból kérdezte:
- Talán megint arra gondol, hogy bármennyi jót tesz embertársaival: végeredményben egyedül kell meghalnia, senki se megy magával a túlvilágra? Hát már megnyugtattam erről, hogy nem fog egyedül meghalni, mert abban a másodpercben én is véget vetek az életemnek, nincs már nekem keresnivalóm Magyarországon, ha Ulrik urat nem tudom megmenteni a haláltól, nem tudom megszabadítani a betegségeitől. Érzem, hogy az utolsó kliensem Ulrik úr, akivel vagy együtt élek, vagy együtt halok.
- Nem akad még egy ilyen bolond? - kérdezte gyanakodó fészkelődéssel Ulrik úr.
- Őszintén megvallva: nem hiszem. Mert nem törődnek többé az egészségükkel Magyarországon az emberek, valamiképpen csökkent az élet értéke. Eh, minek tovább fizetni a doktorokat, a patikáriusokat, amikor úgyse tudnak segíteni a bajainkon? Minek fizetni az ügyvédeket, amikor az igazság sohasem derül ki? Minek új ruhát varratni a szabóval, amikor az ember lemondott arról, hogy újra megházasodjon? Minek borbélyt hívatni a szakállnyeséshez, amikor elvégzem én is? Minek kell általában kibújni a házból, amikor úgyis mérgelődés az élet? Ulrik úr, becsületszavamra meghalok magával, ha nem sikerül meggyógyítanom.
- És ha meggyógyít? - kérdezte Ulrik az ámbituson.
"Flegman" becsattantotta a bicskáját, körülhordozta tekintetét az alkonyi láthatáron, mintha máris azon gondolkozna, hogy mikor sötétedik be kellően, mit eszik vacsorára, mivel tölti az időt vacsora után.
- Ha meggyógyítom: körülutazzuk Magyarországot.
"Flegman" okosan felelt, mert valamiképpen kiszimatolta, hogy ez volna Ulriknak a legfőbb ambíciója, mielőtt beadná a kulcsot.
- ...Tudniillik nem lehet mindent egy helyben megtanulni - mondá most "Flegman", mintha valami régen megkezdett gondolatot folytatna. - Bármilyen okos az ember, nem lehet egy karosszékből körültekinteni a világot.
- Te disznó. Amikor idevettelek kenyérpusztítónak, mást mondtál. Azt állítottad, hogy az a legbolondabb ember, aki vasútra vagy gőzhajóra ül, hogy akkor is halálra van szánva, ha nem leskelődnék rá a laposguta.
- Most is ugyanezt mondom - felelt "Flegman" olyan gyanús engedékenységgel, mint ahogy a gyermekekkel és a bolondokkal szokás beszélni -, ki a fene ülne gőzvasútra, amikor az ember a saját szobájában körülutazhatja a világot, de csak akkor, ha egy megfelelő, tudós, tapasztalt férfiú a vezetője! Ki a csoda rázatná magát éjszaka a Felső-Tisza vidéki országutakon, hogy valamely kis állomást elérjen, ahol állítólag éjfélkor megáll a személyvonat? Példának okáért Miskolcra akarna menni innen, Jómódból a tekintetes úr - kiáltott fel az útimarsall, akinek igazi neve Póki volt -, mit csinálna akkor, ha én nem adnék tanácsot?
- Te disznó - felelt a beteg emberek fájdalmasságával, türelmetlenségével Ulrik úr. - A londoni csillagvizsgálóknak a tagja vagyok - fellow-ja, amit te nem értesz, amilyen fellow csak kétszáz van az egész földkerekségen, mert ez a rang se pénzzel, se protekcióval meg nem szerezhető, csak tudományos munkálkodással -, és te azt kérdezed tőlem, hogyan kellene nekem Miskolcra utaznom?
- Fogadjunk a kupa borba, hogy nem tudja - felelt azoknak az embereknek a vakmerőségével "Flegman", aki tudja, hogy nincs vesztenivalója.
Ulrik úr eltolta magától alkalmazottja kezét. "Flegman" érezte, hogy most áll legközelebb ahhoz a helyzethez, hogy egyetlen kézmozdulattal kiparancsoltatik a házból. De idejében zsebébe nyúlt, előrántott egy kis zsíros, piszkos, gyűrött könyvecskét, bizonyos vasúti menetrendet, amelyet állításai igazolása céljából mindig magával hordott.
- Tessék megnézni - szólt, és egy helyre mutatott a könyvecskében. - Itt egyes állomási nevek mellett pohár vagy keresztbe tett villa és kés látható. Nem tudom, hogy a londoni Csillagász-Egyletben mire magyarázzák ezeket a jelvényeket, van-e valami közük a bolygók járásához, a holdváltozásokhoz, de mi, egyszerű magyarok, tudjuk, hogy ezek a jelvények csak éppen korcsmákat jelentenek, amelyek az állomásokon találhatók. A pohárral jegyzettnél csak ital kapható, azért tanácsos tarisznyával indulni e táj felé. A villa és a kés jegyez friss pörköltet, de néha a kényelmesen elfogyasztható ebédet is.
(A kupa bort harmatozó edényben már régen felhúzták a pincéből, odaállították az ámbitusra, a hideg kőre, "Flegman" nagy csemcsegéssel, nyelvcsettintéssel, előzetes köhécseléssel, de még ásványvíz nélkül is megkóstolta, félig lenyelvén egy pohárka tartalmát, amelyet előbb a hunyó napsugárnál megnézett, oldalvást is, gyanakodva, hogy az előzetesen fogyasztott szalámi íze - a bor minőségére nézve - meg ne csalja, miután ítéletet kell mondani a borról.)
- Most pedig ereszkedjen le a tekintetes úr a karosszékéből, üljön erre a kis négylábú bársonyzsámolyra, amelyen királynők is tartogatják a lábukat, amikor a mesemondásokat hallgatják, mert a nők, még ha a legmagasabb rangúak is, nem tudhatják előre, hogy a következő percben mit csinálnak a lábukkal. A nők sokkal indulatosabbak, mint a férfiak, van olyan nő, aki rúgni szeret, van olyan, aki térdre, lábcsókra kényszeríti a férfiakat. A beteg férfi, amikor már alig győzi a szenvedéseit: elnőiesedik. Siránkozó, nyöszörgő rongy lesz a legerősebb férfiból. Nagyon ritka az olyan férfi, aki káromkodni tudjon halála percében. Azért csak guggoljon le a tekintetes úr a "sámerlira", mert innen nem eshetik nagyot.
- Meg akarsz ölni, te gazember? - kiáltott fel Ulrik úr.
- Nem akarom megölni, hanem a mai nap folyamán éppen elegendőt ült már a karosszékben. A gyomra, veséje, tüdeje, mája, bele és az epéje úgy megszokhatta a mozdulatlanságot, mint egy sóbánya.
- Igaz, keserű íz jön fel a szájamba, mintha az egész világot meggyűlöltem volna, ha csak egyetlen mozdulatot teszek. Szeretnék visszavonni minden jó szót, amit életemben kiejtettem - felelt a beteg ember. - Szeretnék visszavonni minden jó cselekedetet, baráti poharat, még csak minden "jónapot"-ot is, amit valaha a doktoraimnak mondtam, amikor meglátogattak. Hiszen rendben volt, hogy a falusi körorvos néha éjszaka is meglátogatott. De hát kitől kaptam én honoráriumot azért, mert beteg voltam?
- Tapasztalatokban gazdagodott a tekintetes úr - felelt olyan bölcsen "Flegman", mint egy fürdőszolga. - És esetleg epekövekben, amelyek drágábbak, mint a gyémántok. És esetleg karbunkulusokban, amelyek miatt majd nemigen fog tudni üldögélni se, habár ezekről a mai napig még nem értesültem - azért csak csücsüljünk le a "sámerlira", bár a változás folytán nagyot kiált a tekintetes úrban a rekeszizom, és megkérdi, hogy nem volt-e elég a mozgásból délben, amikor Vízvári Mariska receptje szerint készült húslevest evett?...
- Megállj! - ordított fájdalmában a zsámolyra települő úriember, mert nyomban észrevette, hogy a ravasz zsámolynak kerekei vannak, amelyek nyomban fordulni kezdtek testének súlya alatt. - Megállj, a Ponciusát!
De "Flegman" nem állott meg, hanem a zsebéből cukorspárgát vett elő, amelyet ügyesen a zsámolyra akasztott, mint egy vadászkutya örvére, és húzni kezdte az ámbitus kövein a rejtélyes szerkezetet. Közben hátra-hátrafordult, és így beszélt Ulrik úrhoz:
- Királytelek, Rakamaz, Kótaj, Mátészalka, Nagykálló, Szerencs, Miskolc, Kassa, Poprádfelka, Oderberg, Moszkva, Szentpétervár, beszállni. Beszállni, tekintetes úr, mert nyomban indít a vonat. - Hogy el ne felejtsem: Kótajban lakik egy bizonyos Svarc, akit már különböző dolgok miatt többször elítélt a bíróság, mert ellenségei feljelentették. De ő az egyetlen ember, aki olyan pálinkát tud szerezni a Tiszántúl, amelytől a legbetegebb embernek is meg kell gyógyulni. A csodarabbik receptje szerint készült ez a pálinka, még a Bolygó zsidó idejéből maradt itt, három kérdésre kell felelni annak, akinek Svarc ad a pálinkájából.
- Gyerünk tovább. Én egyetlen kérdésre sem felelek, mert beteg vagyok. De az ikertestvérem, Ubul tud héberül, mert ő szegény ember, és ezen a nyelven beszéli meg üzleteit a máramarosi zsidókkal. De ő parasztpálinkát iszik reggel. Azért csak gyerünk tovább Kótajból, mert máris mozdulni érzem a gyomorsavaimat, mintha vitriolt ittam volna - szólt a zsámoly utazása közben Ulrik úr, és olyan pillantást vetett elhagyott karosszéke felé, mintha örökre búcsúzkodna tőle.
- Hát mit szól tekintetes úr Pátrohához? - kérdezte tapogatózva "Flegman", mintha a távolban Pátroha kékült volna.
- Sohasem voltam Pátrohán, de néhány cselédet fiatal koromban, amikor még magam vezettem a háztartásomat, onnan fogadtam. Jó, dolgos, nagy tenyerű, derék leányzók voltak. Senki nem tudta úgy dörzsölgetni a lábomat, mint Detkár Juliánna, aki görögkeleti születésű volt, és a bácsikája kántor volt, ugyanezért orosz egyházi énekeket zengedezett az ágyam mellett éjszakánként, amikor aludni nem tudtam. Igen szép, fehér bőrű, rétszagú leányzó volt, egészséges volt minden mozdulata. Egy csizmadia volt a kérője, de az esküvője előtt való napon meglátogatott, és bejelentette, hogy engem szeretett egész életében, és bocsássak meg neki. De sajnos, én már akkor tehetetlen, beteg ember voltam, csak a pincekulcsot tudtam a kezébe adni a fejem alól, megkértem, hozzon fel az öreg Mezőssy hegyaljai borából egy flaskóval, amelyre az van írva tintával: 1838, és úgy el van rejtve a pincében, mint a szerelem. Az apám kapta még az öreg Mezőssytől azzal az utasítással, hogy akkor igya meg, amikor halálát érzi közeledni. A lány elment a pincekulccsal, visszajött az üveggel, a zsebkésemben lévő finom, karcsú dugóhúzóval nyúlt hozzá, és két pohárkával töltött az üveg tartalmából. Megittuk a bort, és Detkár egész éjszaka titkolt könnyekkel, visszafojtott sírással, szent szerelemmel ült az ágyam szélén, százszor megfogadta, hogy minden körülmények között halála napjáig engem fog szeretni, minden besötétedéskor imádkozni fog értem, tudakozódik csodatevő orvosságok után, amelyekkel meggyógyíthatna, ha találkozik egy megfelelő javasasszonnyal, aki megint egészséget tudna nekem adni, azt féltékenység nélkül ideküldi, még ha olyan szép is, mint a pócsi Mária...
- Jó, jó - felelt most "Flegman", mintha valamely vonatot késne el, amelyhez igyekezett -, mit evett Detkár Juliánna azon a búcsúéjszakán?
A kiskocsiban ülő Ulrik úr elgondolkozott, mintha a saját gyomrába tekintene:
- Mit is evett? Egy üveg sombefőttet talált a szekrényben, és azt csendesen, meseszerű csendességgel megeszegette, hogy még a kanál koppanását se hallottam, a magok eltűnését félálomban dehogyis figyelhetem! Úgy majszolt, mint egy drága kis szellem, és minden órában megígérte, hogy amint az urától, a csizmadiától szabadságot kap, minden hónapban visszatér a házamhoz, hogy itt egy-két napig rendet csináljon. - Nagyon sajnálom itt hagyni, szegény, beteg ember - mondta reggel -, de nekem is van kötelességem. - Kértem, halassza el az esküvőt, hisz a csizmadiának mindegy már az az egy-két nap. - De nem mindegy nekem, mert én rendszerető leány vagyok - mondta Juliánna. Egy-két évig még havonta eljött, hogy körülnézzen a házamban, aztán otthon maradt a gyerekeinél.
- Tehát tovább utazhatunk - mondta most "Flegman", és kicsinykét meglódította a kocsit.
Ulrik azonban váratlanul tiltakozott.
- Ha szeretsz, barátom, maradjunk még egy darabig Pátrohán, hiszen amúgy is esteledik.
...Csapó Gizella, akiről már hallottunk ebben a történetben, a konyhaajtóban álldogálva, keresztet hányva, ég felé fordított arccal, az ördögűzés ellen imádkozva, szinte halálra váltan hallgatta "Flegman" és gazdája beszélgetését: parancsot kapott, hogy adja elő vacsorára az 1838-i jelzéssel ellátott butéliákat, valamint a sombefőtteket. A gazdasszony egy félórai keresgélés után halotthalványan jelentette Ulrik úrnak, hogy az említett borok és befőttek már évek előtt elfogytak.
Ulrik úr embertelen arccal hallgatta hűséges gazdasszonya szavait, s így felelt:
- Látom, hogy magamnak kell utánanézni a háztartásomnak - s egy üres, csorba poharat, amelyet már régebben gyűlölködve nézett, a vacsorázóasztalról a földre dobott.