A lap feldolgozottságának foka

A halk éjszakában egyedül ballagok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A halk éjszakában egyedül ballagok
szerző: Mihail Jurjevics Lermontov, fordító: Thaly Kálmán

A halk éjszakában egyedül ballagok,
Messze fehérlik az út a homályon át,
Beszélnek egymással sugárzó csillagok, –
Hallgatva lesi az erdő az Úr szavát.

Túl a sziklalejtőn az ég kék tengere
Végtelenre terjül, s aranyfényben ragyog;
Keblem olyan nyomott, s szívem olyan tele...
Valamit remélek, avagy tán fájlalok?

Nem! – Remény csilláma engem már nem csábít,
A múlt emléke sem fáj többé szívemnek,
Lelkem-testem örök álmot, nyugtot áhít –
Szabadság, s felejtés – tégedet kereslek!

De nem hideg álmot, minőt a sír adhat,
S nem oly szabadságot, minőt nyújt a halál.
Nyugalmat szeretnék, de élő nyugalmat,
Melyben léget szívó keblem halkan zihál.

Nyugodni szeretnék örökzöld cserfának
Sátoros árnyában, míg életem kihal;
Reám szép ábrándos szemek mosolygnának,
S álomba ringatna édes szerelmi dal.

(1841)