A halász
A víz suhog, a víz csobog
Halász űl mentiben -
Horgát veti és követi
Hűs szívvel, csendesen.
S míg a horog ireg-forog,
A habok oszlanak,
S víz mélyibűl elémerűl
Egy nedves nőalak.
És szólt neki, danolt neki:
Mért hívod földi csel
Ármányival szülöttimet
Gyilkos napfényre fel?
Ah, tudnád a halacska lenn
Mily édesen vigad,
Leszállanál készségesen
S így gyógyulnál magad.
Nem fürdik nap, hold kedvekint
Hűs tenger mélyiben?
S nem szebb-e, hogyha föltekint
Reszketve nedvesen?
Nem néz itt a mennyboltozat
Mint kék zománcz feléd?
S képmásod itt nem hívogat,
Harmatban folyni szét?
A víz zuhog, a víz csobog,
Nyaldossa lábait,
Dagad szive, mint kit hive
Szerelmes hangja hítt.
Az szólt, danolt ─ ő lehajolt,
Nem tudta maga sem,
Az viszi őt, vagy ő a nőt ─?
Többé nem látta szem.