A halál pilulái
szerző: Kosztolányi Dezső
Komoly emberek, orvosok, egyre többet beszélnek a haditechnika új felfedezéséről, arról a golyóról, mely nemcsak ölni, de gyógyítani is akar. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot, mely letörli az első vért, fertőtlenítőszert, egy csipetnyit, mely rögtön meggátolja a fertőzetet. Azonkívül a sebessége egy részét rögtön felhasználja arra, hogy a sebet megpuhítsa és bekötözze. Szóval van benne egy icipici ápolónő is meg egy orvos is, akit nem lehet látni. Ezek a lőcsatornát rögtön felsúrolják, oly tisztára, mint a patyolat. Még talán bocsánatot is kérnek az udvariatlan kopogtatás miatt. Azt mondják, hogy pardon. Körülnéznek az átlyuggatott májban és vesében, aztán szerencsés jónapot kívánnak, mint közönségesen. A pofon után jön a csók, a júdási irgalom. Kétségtelen, ez a jótékony és csudatékony golyóbis még nagy fejlődés előtt áll. El vagyunk arra is készülve, hogy ötletes és bájos hölgyek, akik eddig is annyi komoly megértést tanúsítottak az emberiség szüksége és szenvedése iránt, még tökéletesítik a remek kis találmányt, s a golyóhoz egyéb hasznos cikkeket is mellékelnek, például az ellenséges katona gyémántkiadású zászlócskáját, egy iront, egy kis jegyzőkönyvet, egy cinfésűt, egy gyufaskatulyát és végül egy bajuszkefét is. Lesznek olyanok, akik felírásokat ajánlanak: Feltámadunk; Tévedés; Ne bántsuk egymást! stb. Az emberi elme és az emberi szív kifogyhatatlan az ötletből és a jóságból. Idővel talán egyenesen a gyógytárakban árulják ezeket a golyókat, a puska keserű labdacsait, a halál acélpiluláit.
Ne másszunk tovább a képzelet kalandos lajtorjáján, és ne gúnyoljuk tovább ezt a fából vaskarika találmányt, az újkor szomorú engesztelését. Be kell ugyan vallanunk, hogy a csúfondáros mosoly kissé jogosult, mert az ötletben oly sarkalatos ellenmondás leledzik, mely csiklandozza a szatírát és kihívja a bírálatot. Akinek az agyában megfogamzott, nincs tisztában azzal, hogy mit akar, afféle hontalan lélek lehet, aki a múlt és a jelen között tétovázik, és oly hazugságokból van összeszőve, mint a golyó, mely ölni is akar meg nem is, és egyszerre hatása alatt áll a krisztusi erkölcsnek, mely a lemondást vallja, meg az új erkölcsnek, mely az erőt hirdeti. Egyik mellett sem tud dönteni. Így aztán megegyezést próbál kötni a kettő közt, a szeretet és a harag, a csók és ütés, a gyávaság és bátorság közt, s összeházasítja a galambot a párduccal. Természetes, hogy a magzat, mely ebből a frigyből született, tökéletlen. Mert a jótevő, szamaritánus golyó legalábbis nem őszinte. Álszent, szemforgató nyavalyás, még akkor is keneteskedni próbál, mikor öldököl. Báránybőrbe van bújtatva, de belül csakolyan farkas, mint a többi. Mentsen meg az ég, hogy valaha elfogadja az emberiség, görbe, bujkáló ösvényen keresvén a világbékét, s ne orvosoktól próbáljon meggyógyulni, gyökeresen, de kuruzslóktól, ideig-óráig. Az, aki fölfelé licitál és egyre tökéletesebb gyilkoló szerszámokat, óriás mozsarakat, behemót ágyúkat gyárt, hogy lehetetlenné tegye az öldöklést, jobb szolgája a békének, mint az a lefelé licitáló se-hal-se-hús bölcs, aki azt mondja, hogy üsd agyon, de ne nagyon, és a halált az új élet, az antiszepszis, a modern tudás minden kényelmével és vívmányával fűszerezi. Ez csak meghosszabbítaná a szenvedések idejét. Határ csak ott fönt van, a halál gazdagságában, nem pedig itt lenn, a mesterkedő irgalom szegénységében.
Egykor talán feljegyzik a történelemben ezt a találmányt és a feltaláló nevét is, hogy jellemezzék korunkat, a mai emberiség tragikomikus erőfeszítését, mely görcsös viaskodással keresett-kutatott valamit, és nem találta meg. Soha ily szánandónak nem láttuk az embert. Az agyvelő minden villamosságát és a vér minden szikráját egyesíti, s hosszú tusák, ideges éjszakák után csak ennyit tud kisütni, egy acélgalacsint, mely kissé kíméletesebben öl, mint a többi, egy ártó és gyógyító, rontó és balzsamos golyót, a halál egy új piluláját. Csak valaha a középkorban láttunk ily egyetemes és meddő munkát az alkimistáknál, kik a bölcsek kövét hajszolták éjjel és nappal, sötét szobákban vörösen lobogó gyertyáknál, ércben, aranyban, porban, bűzös kotyvalékokban, tégelyek és görebek közepette. Nem találták meg a bölcsek kövét, de felfedezték a foszfort meg a puskaport. Az alkímia helyett a kémiát. Talán ez lesz a sorsa a világbéke szegény alkimistáinak is, akik most a tudomány minden eszközével felfegyverzetten, könyvekkel és logaritmustáblákkal a halált akarják megkorrigálni, de egy napon majd mosolyogva és boldogan rábukkannak az életre. Egyelőre csak puskát akarnak szerkeszteni, mely jóságos, golyót, mely alig üt sebet, csak éppen sivít, olyan fegyvert, mely nem ellensége, barátja az embernek. Csak dolgozzanak tovább a laboratóriumban. Mindig vargabetűt kellett tennie az embernek, hogy elérkezzen az igazsághoz, és hiábavaló fáradalma árán lássa be, hogy tévedett. Hiszen amit most az arcuk verejtékével kutatnak, a jótékony és csudatékony puska, a szelíd golyó már rég fel van fedezve. Az a bodzabélpuska az, testvéreim, szelíd alkimisták, mellyel mindannyian egyformán játszottunk valaha régen, gyermekkorunkban.