A halál nyája
| A halál nyája szerző: Kosztolányi Dezső |
Talán meg is történt az, amiről most írunk. Ma délelőtt azonban kivettük az óránkat. Néztük az idő előrehaladását. Az orosz parlamenter pontos időt mondott: holnap délelőtt. Holnap délelőtt majd az osztrák-magyar front elé korbácsoljuk azt az ezerötszáz zsidó családot, amelyet összefogdostunk, a mit sem tudó kisfiúkat, az őrjöngő leányokat és a beteg aggastyánokat, hogy a ti testvéri fegyveretek lője őket szitává. A pontosság ─ úgy érezzük ─ hozzátartozik a közlés lélektanához. Mert szentségtelenül modern az ötlet. Csak az orfeumok agg, reszkető rouéi gondolnak ki ilyeneket, azok, akik a kéjt vérrel szeretik fűszerezni, a fogatlan, kopasz, gyáva szerelmesek, a borzalom tébolyultjai, akik az új idők minden kényelmét arra használják, hogy csiklandóssá varázsolják a szenvedést és a halált. Lassan múltak a másodpercek is, amíg arra gondoltunk, hogy ez megtörténhetett. Óra, állj meg: ez a mostani háború legborzalmasabb órája.
Az oroszok eddig is kényelmessé tették lövészárkaikat. Betonfalakkal látták el, nyirokfogó szalmát hintettek beléjük, deszkázott padlón kopogtak a muszka katonák csizmái. Mit az eddigi kényelem! Minden fedezéknél jobb a puha, forró emberi hús. A cár katonái nem a fatönkök mögé bújnak, de emberi törzsek, gondolkozó fejek és lüktető szívek mögé. Eleven fedezék, vérző fedezék, síró fedezék, te leszel, a jámbor, ártatlan zsidócsorda. Eddig az orosz fegyverek kitűnően értettek a zsidóirtáshoz. De az orosz fegyverek már elfáradtak belé. A puskák csöve csüggedten hanyatlik alá. Kényelmesebb nem gyilkolni, csak gyilkoltatni. Háború volt eddig a cár birodalmában. Most, hogy a háború kirobbant a szent birodalom határaiból, hasznát akarja látni az orosz hadvezetőség, és egy ocsmány hadicsellel, a mi katonáinkkal, akarja elvégeztetni a pogrom hóhérmunkáját. Olvastunk már hasonlókról. A dekadens római császárok rothadó koponyájában sok hasonló tréfa érett meg. Oroszlánok torkába küldtek mártírokat, hogy a hegyes foguk az isten liszt-jévé őrölje őket. Valaha az ágyúcsövekre kötözték a mezítelen nőket. Velük akarták irgalomra bírni az ellenséget. Ilyesmiről, ilyen szilaj és sötét tömeggyilkoltatásról azonban még nem hallottunk. Ezen rajta van az újkor bélyege. Hideg és éles, perverz, mint az antik őrület, de nem egyéni, egyszerre ezreket küld a halálba, és egy csapással végezteti ki őket, gyári halállal. Okmány is van róla. A hadvezetőségünk tartja kezében. Egykor majd lepecsételten a múzeumok üvege alá kerül. Sápadtan hajol rá egyik kései utód, a jövő század boldogabb embere, és nézi, mint ahogy a kínzókamrák harapófogóit, spanyolcsizmáit nézzük, hitetlenül. Mi pedig nem merjük többé megbélyegezni egyetlen kort sem, nem merjük leírni többé, hogy sötét ókor, sötét középkor, csak azt írjuk majd, hogy sötét újkor.
Még nem tudjuk, hogy mi történt az áldozatokkal, még nem tudjuk, hogy a butaság abban a másodpercben, amely a tervet elválasztja a tettől, nem gondolta-e meg magát? Tájékozatlanságban élünk. A távíró, a telefon még nem ad feleletet. Egykor visszafojtott lélegzettel lestük a hírt, mi történt azzal a két-három szerencsétlennel, akit az összeomló bánya maga alá temetett. Vízióink voltak a szenvedésükről. Másnap reggel az ágyunkban mohó ujjal lapoztuk föl az újságot. Most a halál egész nyájat hajt maga előtt. Nem gondolunk arra, hogy kik-mik, csak arra gondolunk, hogy nincs fegyver a kezükben, és ártatlanok, hogy embertestvéreink. Bárkik is lennének, övék lenne minden szánalmunk és szeretetünk. Még akkor is, ha orosz leányok, védtelen, gyámoltalan orosz asszonyok, gyermekek és aggastyánok állanának azon a ponton. Ők a háború igazi mártírjai. Leányok, kis galambok, és tízéves kisfiúk, farkasoktól hajtott síró, szegény báránykák, a halál oltárán.
Nero, dekadens költő, artifex, beteg művész, gyújtogató és gyilkos, buja szerelmes, jöjj ide, ebbe a csúnya, bélpoklos világba. Itt talán megtanulsz sírni is.