A halál órája
szerző: Kosztolányi Dezső
Két gyilkos portréja
Éjfél után egy órakor kísérteties a tárgyalóterem. Már fel van dúlva. A szájak, amelyek egész nap mohón falták az oxigént, új és új tűzre vágyakoznak és fűtik a termet, mint háromszáz apró, melegítő test. Aki először jön ide, ebbe az áporodott levegőbe, hogy hallja az ítélet kihirdetését, az úgy érzi magát, mint a józan részegek közt. Itt egész nap munka folyt, és csörgött a verejték, a szájak az izgalom borát habzsolták, s ez a láz nekünk még idegen, akik most toppanunk be e sápadt arcú és piros fülű emberek közé, s azok, akik végigharcolták a tárgyalást, az újonnan érkezőknek nem is szívesen szorítanak helyet, hogy ily olcsón jussunk hozzá, a por idegborzongató finiséhez. Kihirdetik az esküdtek verdiktjét. Doktor Baloghy György elnök végre megpihen. Érzi, hogy vége a nagy tárgyalásnak, és egy sóhaj repül ki a szájából. Neki befejeződik, azoknak pedig, akik előtte állanak, most kezdődik valami. Fel is tolja a pápaszemét a homlokára, öregesen és magyarosan. Már nincs szüksége rá. Azzal a két nagyítóüveggel csak a paragrafusokat és a lélek barázdáit nézte. Most puszta szemmel, üveg nélkül, az emberi szemével bámulja a két magánzót: Kóbori Rózát és Nick Gusztit, akiket talán most vesz észre először, emberi mivoltukban. Kóbori Rózsi tagadhatatlanul dekoratív folt a fekete ruhájában, a fekete vércseszemével és a fekete hajával. Bal ajka fölött feketedik egy lencse, mint egy perverz szépségflastrom. Fehér sálját, amely majdnem a földig lóg le, fázósan a nyaka köré csavarja. Mellette nagyon közel áll Nick Guszti. Szürke ruhája ki van vasalva, a gallérja tiszta, általában jobb modorú embernek látszik. Merész és feltűnő orra érdekessé teszi az arcát. Csak a szemei piszokszínűek, mint a régi üvegtörmelékek a szemét közt, csak a hátrafelé hegyesedő, degenerált feje sejteti, hogy mégse egész comme il faut úr. Most az elnök nézi őket, ismerkedik velük, mély érdeklődéssel. Vége az operációnak. Észre lehet venni azokat, kiket - a tudomány követelménye szerint - megoperált, a hideg objektumokat, mint a sebész, aki a műtét végeztével látja meg, hogy a megoperált beteg nő volt, a haja szőke és a szeme szürke.
Előttük hevernek a bűnjelek.
Ó, a bűnjelek különösen borzalmasak és vádlóak most, a halálos órában. Ezek a tárgyak a némaságukban iszonytatóbbak, mint azok az emberek, akik elkövették a gyilkosságot. Egymás hegyén-hátán állanak, az elnöki emelvény előtt, torz és őrült összevisszaságban. Azt hinné az ember, hogy a rablógyilkosságot most követték el itt egy órával ezelőtt, és a menekülő gyilkosok a padlóra ejtettek ezt-azt, egy inget, egy boát, egy sapkát. A zsebkendő fehér pakolópapirosban hever a földön. Középütt áll az utazókosár, amelyet a fagyos víz, a zajló folyam fürösztött. Nyoma sincs rajta a megviseltségnek. Nikkelcsatjai ragyognak. Akár egy elegáns szálló halljában állhatna. Akik nézik a kosarat, azt mondják, hogy nagyobbnak képzelték, és csodálkoznak azon, hogy ebbe a hitvány kis szalmakoporsóba belefért a maîtresse teste. A gyilkosság perspektívája mindig a végtelenbe növeszti a tárgyakat. Amikor a valóság józan fényében látjuk őket, csalatkozunk bennük. A korláton lóg a törülköző, amellyel a gyilkosok megfojtották az úrnőjüket. Egyszerű fehér törülköző, vörös csíkokkal. Még látszik rajta a gyűrődés, emberfölötti erőfeszítések ráncai, amelyekre ráfröccsent az áldozat nyála, és odatapadt az utolsó lehelete. A kosáron tárgyak összevisszasága. Ingek és kendők, egy ruha, rongyos szövetek, amelyeket mintha fogukkal téptek volna szét dühöngő vadállatok. Közepett egy nagy köteg levél, szerelmes levelek, ákombákom betűk halvány rózsaszín papíron. Mellettük áll egy vörös bőrtok. Az áldozat unokahúga odalép a tokhoz, kezébe veszi és kinyitja, úgyhogy látni az ékszer kék, bársonyos ágyát.
- Ez volt a nagy diadém tokja - sopánkodik halkan.
A nagy diadém, a nagy mogul, a halott királynő kincse, amely előtt sápadtan áll a dinasztia egy tagja.
Nick Guszti az ítélet kihirdetése előtt odalépett a védőjéhez, és ezt mondta:
- Nagyságos uram, én a tanúkról akarok beszélni...
Az ügyvéd mosolyogva magyarázta, hogy ezt a különös speechet nem tarthatja meg, nem bizonyíthatja be, amit szeretne, hogy a tanúk egytől egyig akasztófavirágok és szemenszedett gazemberek. Guszti nem is beszélt, egy szót sem, csak közelebb húzódott a jegyeséhez, ösztönszerűen. Mind a kettőnek összeszorult a torka. Soha életemben nem hallottam oly fakó, élettelen hangokat, mint az övéket, az ítélet kihirdetése előtt. Akik megfojtották az áldozatukat, magukat büntetve, úgy érezték, hogy megfulladnak a várakozás izgalmában. Nemcsak a láthatatlan hurkot sejtették a nyakuk körül. A megfojtás és a fulladás volt a komplexumuk, amely által vétkeztek. Nem a szívük vert hangosabban, a torkuk bénult meg, a hangjuk tagadta meg a szolgálatot. Önmagukat fojtogatták. Az elnök piros és egészséges arcához hasonlítva halottaknak tetszettek. Kóbor Rózsi arca olyan lett, mint a narancssárga posztó, sárga és feketébe játszó, mint egy hervadt napraforgó tányérja.
Ott maradtam az ítélet kihirdetése után, s néztem őket, amint leültek a padra, súlyosan, az életük terhével.
Nick Guszti keményen tartotta a nyakát. Nézett, s - láttam - sehová se nézett, semmit se látott a teremből, a két lobogó gázlángból, a király szobrából, a jelenlevőkből. A jövendőjére bámult, amit mi nem láttunk. Azokra a kosarakra, amiket fon a rab keze, a papírzacskókra, amiket majd leragaszt, az asztalokra, amiket összeenyvez boldog családok számára. Egy szó se buggyant ki férfias szájából. A lekötő indulat után a feloldó indulat játszott vele, és mélyeket sóhajtott, boldogan és nyugodtan. Elvesztette az egyik életét, de visszakapta legalább a másik életét, amely majd egy új társadalomban, a rabtársadalomban őrlődik le, csöndesen, láthatatlanul.
Kóbor Rózsi dermedt és merev gesztusai is felszabadulnak. Megsimítja a haját, idegesen babrál a szája fölött feketéllő lencsével. Még nem ébredt föl benne az ember, de a nőstény már felébredt. Első gondolata egy nőé. Kéri a ruháját, az ékszereit, a fülbevalóját, és végtelenül elszomorodik azon, hogy nem kapja vissza. Tragédiája - úgy látszik - csak az, hogy többé nem öltözködhetik. A másik gondolata már emberi. Vánkost kér - az álom szimbólumát -, aludni akar.
Utolsó gondolata: a vánkos és az álom.