A hajókifúrás nem elégtétel
| A hajókifúrás nem elégtétel szerző: Tömörkény István |
Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.
A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és nagy a hallgatagság.
- Hát tudja - szól a korcsmáros - olyan érzelmössen nem tud sönki se dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki - hát a lakatosságba épen ilyen ez a mestör.
A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap megszökött az udvarról. Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek, kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból szelíden kiosonván, eltávozik.
- Baj, - mond a vendég.
Hosszabb szünet után felel rá a gazda:
- Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert haza ment bizonyosan.
- Haza hát, - mondta a vendég.
A gazda kiverte a pipát.
- Tizenkét pöngő, - szólt - fucscs.
...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem, mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint őszinte és jó állathoz illik.
A szobában ezúttal csak maga volt a gazda. Szótlanul járt-kelt a papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a csendesség, mígnem egyszer felém fordult:
- Maga tegnap délután is itt volt...
- Itt.
- Hajhaj - mondta a csontos, barna ember - azúta baj történt.
- Tudom. A malac.
- Dehogy az - felel. - Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt, hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.
- El?
- El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött. Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!
- Hát mi történt vele?
Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:
- Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?
- Nem.
A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan tette. Azután visszajött:
- Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja mindön, de nem elégtétel.
Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.
- Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.
Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.
- Látja - mondta a gazda - csak ez a portéka is, amit most ez az embör visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.
Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.
- Hát látja - mondta megint - ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez valóságos orgyilkosság.
Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.
- Nézze - kezdte - ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja, hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot? - Hát látja ez is orgyilkosság. Ez nem elégtétel.
A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor folytatni kezdte:
- Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra, - látom vékony a botja, bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim, - oszt én a sütétbe utána mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert szömtül szömbe köll állni.
Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:
- Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok, tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...
- Nono.
Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.
- Hanem - adta föl ismét a szót keserű mosolygással - éjszaka odaférkőzni az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.
A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:
- Ez nem elégtétel...