A haj
Ó, gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!
A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,
egész tűnő világ, mely messzi múl busan,
piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!
s mint mások szellemét a ringó zene vonja,
enyém, én édesem, párfőmödön suhan.
S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
s kábúlt bőrükre az örök, hő nyár csorog, -
erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:
egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,
s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván
a szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.
Részeg főm e setét haj-óceánba rejtem,
melyben bezárva él a másik óceán,
s míg hintázó habok becézik úri lelkem,
termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!
Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,
átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
tömör, hő illatok kábítanak keverve:
ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.
Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
s te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,
melyből mohón nyelem az emlékek borát!