Ugrás a tartalomhoz

A hadiárva

A Wikiforrásból
A hadiárva
szerző: Móra Ferenc
1917

Onnanhazul hajnalba már
Elmén az édesanyja,
Könnyével mosni a ruhát
És őt magára hagyja.
S mire a fecske szól: csivitt,
Ő, bár még álmos egy kicsit,
A házat összejárja,
S az udvart napfény teli meg,
Villognak a vén boltivek,
Midőn alattuk eltipeg
Szegény kis hadiárva.

Kis ingibe a jó szeder
Hullajt egy-két szem epret.
A kut körül morzsát talál,
Mit a veréb elejtett.
Ezt tapsikolva felszedi,
Hiszen királyi reggeli,
S mig elmajszolja szája,
A fa vendéglátón susog.
Verébke pajtásul csipog,
A kut is halkan nyikorog:
Ne félj, kis hadiárva!

A szeme: mint a lenvirág,
A szája: mint a rózsa,
Festő a szent oltár fölé
Angyalt festhetne róla.
Ki ránéz, annak szive fáj:
Ó mennyi kincs, ó mennyi báj
A kocsiut porába! -
S ha kérded tőle a nevét,
Kezét nevetve tárja szét,
S vállára szegve a fejét,
Azt mondja: hadiárva.

Az istenadta kis bogár
Mit tudhatná, hogy ez mi,
S hogy ez a két szó vállait
Minő keresztre szegzi!
A menyhez van ő közelébb,
Megértőn hogy nézhetne még
Életre és halálra?
Se útálat, se gyűlölet
Szivébe még nem férhetett,
Ő nem tud még mást, csak szeret -
Boldog kis hadiárva!

Azt tudja, jók az emberek,
Mert rá sokat nevetnek
És egy-két falatkát neki
Minden konyhába vetnek.
S mikor szépen köszön nekik,
Orcáját összecsipkedik,
S azt mondják: jaj, te drága!
Csak azt nem tudja sohase
Olyankor mért szalad tele
Könnyel a nénikék szeme -
Szegény kis hadiárva!

Ha kérdik tőle: hol apád?
Azt mondja: messze, messze,
Ő mostan a Halálba van,
De majd hazajön este!
Napjába százszor mondja el,
És megmutatja, hogyha kell,
Hogy borul a nyakába,
Mert aranymókust hoz neki,
A karajt bővebben szegi
És aki bántja, megveri -
Szegény kis hadiárva!

S amikor ágyat vetni már
Leszáll az est a földre,
A kis madárfiók kiül
Az utc'ajtó küszöbre.
Már alszanak veréb, fa, kút,
Már kezd szikrázni a tejút,
Hivőn néz fel reája:
Apjának ott kell jönni, hol
Az égi hid aláhajol
S már félig álmában dalol,
Bohó kis hadiárva!

Már félrebillen kis feje,
Mikorra megjön anyja,
Fáradt csókot lehelve rá,
Gyöngéden ölbe kapja
»Kis szivem, már aludni kell!«
Ő maszatos szép-kezivel
Keresztet vet magára.
A miatyánk-ba fogna, ám
Csak ennyit mond: az én apám...
S már a vetetlen nyoszolyán
Alszik a hadiárva.

De mint aranynyil, úgy suhan
Ez ima föl a mennybe,
Mosolygó angyal térdein
Teszi az Úr elejbe.
Az Isten elborult szemén
Átrezdül egy sugárnyi fény
És leragyog reája:
Testvérkétekhez szálljatok,
Játékos álomangyalok, -
S jól betakarja szárnyatok, -
Tudjátok: hadiárva!