A lap feldolgozottságának foka

A hűtelen (Karinthy Frigyes)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A hűtelen
szerző: Karinthy Frigyes

                                                  I.

       Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.

Ünnepélyes áhítat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiákerbe ült, hátradőlt az ülésen, és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz - végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot - mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték - és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között, és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyíltan megmondta neki, hogy az ő kívánságának enged - mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült - a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gumikesztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gumikesztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvűen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

- Na, egyedül vagyunk, János - tréfálkozott az orvos -, Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?

- Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egypár kíváncsi.

- Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk odalent?

- Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik... Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer...

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elöl az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.

- Itt... ha jól emlékszem... az a megégett...

- Mindjárt megnézem.

János megfogta a fogót, és kihúzta a ládát a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behunyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

- Igen, ez az. Tolja be, János.

A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.

- Igen - beszélt tovább János -, ez a hat fülke, mind tele van.

- Hát a szegény földönlakók?

- Erre tessék.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szoba nagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.

- Itt la, mind az öt.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember, és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötöt: a fejek egy vonalban simulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymás után, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelöl egy tizenkét-tizenhárom éves kisfiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához simulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül, és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg, és szakértelemmel vizsgálja.

- Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.

És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be térdben.

- Jól van. Hát ezzel a bácsival mit történt?

A kisfiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély lyuk.

- Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, ebbe az intézetbe hozzák, és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi... még az utcát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.


                                                  II.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskóta alakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

- Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

- Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a kesztyűt, és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a kesztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kíváncsi, ijedt kisfiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A száj összeszorítva.

- Margit - mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét, és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

- Hát most mit csináljak veled? - mondta aztán hangosan. - Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

- Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált... Az az ostoba fickó... hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén... az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom... az meg annyit se ért meg, hogy délutánig... csak éppen délutánig...

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszítette a bordákat. Az izmok síkosan váltak el egymástól.

- Látod? A szép melled... te elbizakodott, te ostoba... látod? ide nézz!... Ilyen belül... Ezt sajnáltad tőlem... Nézd... a szép fehér nyakad... mert kíváncsi voltál rá... nézd...

Végighasította a nyakat.

- Nézd, te gyáva... te ostoba, ostoba asszony...

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gumikesztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

- Nézd... nézd... ez az igazi meztelenséged... nem az a másik... az a hazug... amire vágytam... A halállal akartál fölénybe kerülni... fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált... és akit az élet egyszerű misztikuma tudott csak elbűvölni... az életé, amit nem ismertem... az élet rejtelmes, örök titka... Te ostoba asszony... A halálban akartad nekem adni magad... de nem kellesz... undorodom tőled... elmúlt a varázs... kiábrándultam...

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.