A hű Ekkárt
| A hű Ekkárt szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Jaj, csak hazaérnénk! Volnánk csak odébb!
Jön, jön a kegyetlen, az éjjeli nép,
A boszorkás erdei nénik.
Ha itt lel a rémhad, elállja a kört,
S mit messziről hoztunk, megissza a sört
S kezünkben üres lesz a korsó.
Így szól a fiúcska, a lányka szepeg,
De hirtelen ott jön egy nyájas öreg:
Csitt! Csöndesen, én kicsikéim!
A tünde vadászhad oly szomja-gyötört,
S ha inni hagyjátok kedvökre a sört,
A jót jóval fizetik meg.
S úgy tesznek. Az éji had arra repes.
Oly szürke, gomolygó, kisérteties.
Mind csamcsog, oly szörnyeket isznak.
Csepp sör se' maradt meg. Csak korsaja kong.
Tovaront a kisértet s a merre bolyong,
Sí, zúg, bug a völgy meg a hegység.
Szomorún haza ballag szegényke gyerek,
De oldalukon van a kedves öreg:
Ne busúljatok ám, ti babácskák!
Oh, hogy' szid anyám! Hogy ver meg atyám!
Csöppet se! Dicső lesz! De tudjatok ám
Hallgatni, akár az egérke!
S ki tanácsot ilyent ad és rendeletet,
Ugyanaz, ki gyerekkel úgy játszni szeret,
Pajtástok, a hű, öreg Ekkárt.
A dajka mesélt már felőle csodát,
De senki se látta. Ma íme tehát
Kezetekben a ritka bizonyság.
Hazaérve szüléinek mind a gyerek
Odanyujtja a korsót s előre remeg
A szidástól és a veréstől.
De zeng a dicséret: Pompás ez a sör!
S már tölti öt izbe kupáit a kör
És még se fogy - adja a korsó.
A nagy csoda eltart a virradatig,
És erre is, arra is kérdegetik:
Mi lelte, te gyermek, a kancsót?
Eleinte megállják a kis egerek ─
Mosolyg, dadog egy, majd a többi fecseg ─
S most rögtön kiszárad a kancsó.
Hát, lelkeim, azt mit egy jóakaró ─
Apa vagy tanitó mond vagy szolgabiró,
Jó lesz, megtartani pontig.
Ha nyűg is a kis lakat ajkatokon:
Fecsegni veszélyes, hallgatni haszon, ─
S így sohsem ürűl ki a kancsó.