A hózivatar
Lovak száguldanak a halmokon
Gázolva a magas havat....
Az Isten háza im az oldalon
Mint látható, magán marad.
----------------------------------
Egyszer csak itt terem a hóvihar;
Csomókban szórj' a pelyheket;
Süvöltöz a holló szárnyaival
Lebegve a szánka felett:
Jós károgása nagy veszélyt jelent !
Kifáradtak már a lovak,
Szemök a borús messzeségbe bent,
Sörényök a légben kavarg....
Zsukovszky
1811. év végén, a ránk annyira nevezetes időszakban, a jó Gávrila Gávrilovics R*** Nenárodoban levő birtokán élt. Vendégszeretetéről és jószivüségéről volt hires a környéken; minden pillanatban tódultak hozzá a szomszédok, hogy jól egyenek-igyanak, feleségével, Petrovna Párászkovjával öt kopekbe bostont játszanak, s némelyek még azért is, hogy jól megnézzék a leányukat, Gávrilov Márját, a karcsú, sáppadt arzu, tizenhét éves leánykát. Őt a gazdag menyasszonyok közé sorozták s sokan szerették volna maguk vagy fiaik számára.
Gávrilov Márja franczia regényekből nyerte neveltetését, következőleg szerelmes volt. Szerelmének tárgya egy szegény hadnagyocska volt, ki történetesen szabadságidejét élvezte a faluban. Magától értetődik, hogy a fiatal ember hasonló szenvedélyt táplált lelkében s hogy kedvesének szülei észrevevén a kölcsönös vonzódést, megtiltották leányuknak, hogy többé reá gondolni merjen, őt magát pedig hidegebben fogadták a bukott tisztviselőnél is.
Szerelmeseink levelezésben álltak s naponként találkoztak a jegenyeerdőben vagy a régi kápolnában. Itt esküdtek egymásnak örökös hűséget, boszankodtak a sorsra s előadták különféle terveiket. Levelezés és megbeszélés utján a következő megállapodáshoz, mely nagyon is természetes, jutottak: hogy ha már nem tudunk ellenni egymás nélkül és a kegyetlen szülők akarata ellenezi boldogságunkat, vajjon nem nélkülözhetnők-e azt? Magától értetődik, hogy ez a szerencsés gondolat először a fiatal ember agyában fogamzott meg, és Gávrilov Márja romantikus képzelmének nagyon megtetszett.
Beállt a tél s véget vetett a találkozásoknak ; de annál élénkebbé lön a levelezés. Nikolájevics Vladimir minden levélben kérte kedvesét, hogy bizza rá magát, esküdjenek össze titokban, rejtőzzenek el bizonyos ideig, azután boruljanak a szülök lábaihoz, kiket utóvégre is meghat a szerelmesek hősies állhatatossága és szerencsétlensége, és kétségen kívül azt fogják mondani: «Gyermekek! Öleljétek meg szüleiteket !»
Gávrilov Márja sokáig habozott: igen sok tervet főzött ki és semmisített meg. Végtére beleegyezett; a kijelölt napon nem volt szabad vacsorálnia, hanem főfájás ürügye alatt szobájába kellett vonulnia. Szobaleánya be volt avatva titkukba; mindkettőjöknek a hátsó ajtón kellett elmenniök a kertbe, a kert végében fölkeresni a befogott szánt, felülni s egyenesen a Nenárodovától öt versztnyire fekvő Zsádrino falu templomába hajtatni, hol Vladimir már várni fog reájok.
A meghatározott napot megelőző éjjel Gávrilov Márja nem hunyta be szemét; rakosgatott, rendezte a fehérneműt s a ruhát, hosszú levelet irt egy érzékeny kisasszonyhoz, jó barátnéjához, egy másikat — szüleinek. Igazán megható szavakkal búcsúzott tőlök, tettét szenvedélye legyőzhetetlen erejével okadatolta s azon végezte, hogy élete legboldogabb perczének fogja tartani azt, melyben megengedtetik neki, hogy kedves szüleinek lábaihoz borulhasson. Oly pecsétet tett e két levélre, mely két égő szivet s azoknak megfelelő felírást tartalmaza s azután hajnal felé ruhástul együtt vetette magát ágyára; de rettenes küzdése majd minden pillanatban felriasztotta álmából. Majd ugy tetszék neki, hogy ép akkor, midőn szánkára akart ülni, hogy esküvőre menjen, atyja megállította őt, fájdalmat okozó gyorsasággal vonszolta a havon és sötét, feneketlen gödörbe dobta... s ő ott zuhant a mélységbe és szive megszűnt dobogni. Majd meg azt látta, hogy Vladimir sápadtan, véresen fekszik a földön, s haldoklása közben szivet szaggató hangon kéri, hogy siessenek s esküdjenek össze... s különféle el nem gondolható, el nem mondható látomások gyötörték.
Végre szokottnál halványabb színben kelt föl s főfájása sem volt többé tettetett. Atyja és anyja észrevették nyugtalanságát; szerető gondoskodásuk s szünni nem akaró kérdezősködések: Mi bajod, Masa? nem vagy-e beteg, Masa? majd megrepeszték szivét.
Beállt az este. Az a gondolat, hogy utoljára tölti a napot családja körében, szivszorongást okozott neki. Nagyon érzékeny lelkű volt, titokban elbúcsúzott minden személytől, minden tárgytól s mindattól, mi csak körülte feküdt.
Felhozták a vacsorát s szive nagyot dobbant. Remegő hangon mondta, hogy nem akar vacsorálni s elbúcsúzott atyjától, anyjától, kik megcsókolák öt s szokásuk szerint megáldották, mialatt majdnem zokogásba tört ki.
A szobalány biztatta s bátorította. Minden készen volt. Masának fél óra alatt örökre kellé elhagyni a szülői házat, kis szobáját, a nyugodt leányéletet... Kinn dühöngött a hózivatar; a szél bömbölt, az ablaktáblák inogtak s recsegtek, mindez fenyegetés és rossz előjel színében tűnt fel neki. Azonban a szobában mindenki elcsöndesedett, s álomba merült. Masa shawlba burkolózott, magára ölté a meleg capot-ot, kezébe vévé a dobozt s kiment a hátsó ajtón. A szobaleány két csomaggal követte öt. Lementek a kertbe. A zivatar nem szűnt; szemközt fujt a szél, mintha marasztalná a fiatal bűnöst. A megfázott lovak nem akartak helyben maradni; Vladimir kocsisa előttük állt s tartotta a buzgólkodókat. Felsegítette a kisasszonyt, a szobalányt, elhelyezte a csomagokat s a dobozt, megragadta a gyeplőt s a lovak repültek. Tereska kocsis gondoskodásának s tapasztalatainak ajánlván a kisasszonyt, térjünk be fiatal szerelmesünkhöz.
Vladimir egész nap járt-kelt. Reggel volt a zsádrinói lelkésznél, kit alig tudott rábeszélni; azután a szomszéd birtokosokhoz ment tanukat keresendő. Az első, a kihez betért, Drávin volt, egy negyvenéves nyugalmazott lovashadnagy, s ez készseggel beleegyezett. Ez a kaland, mondotta ő, emlékezetébe hozza a régi időt s a huszárcsinyeket. Rábeszélte Vladimirt, hogy maradjon ebédre nála s biztosította, hogy a másik két tanu fölkeresése nem kerül fáradságba. S csakugyan mindjárt ebéd után eljött Schmidt mérnök, sarkantyús csiszmáju, bajuszos férfi, s a kerületi parancsnok fia, egy tizenhat éves ifjú, ki nem rég felcsapott vala uhlánusnak. Ezek nemcsak elfogadták Vladimir ajánlatát, söt megesküdtek, hogy érette kiontatják véröket is. Vladimir elragadtatásában megölelte őket s haza ment, hogy az előkészületeket megtegye.
Már rég alkonyodott. A nagyreményű Tereskát Nenárodovába indította trojkájával s kimerítő utasításokat ada neki, maga számára pedig befogatott egy lovat a kis szánba s egymaga indult Zsádrinóba, hova két óra alatt meg kell érkeznie Gávrilov Márjának is. Az ut ismeretes volt előtte s befutására alig kívántatott húsz percz.
De alig ért Vladimir a mezőre, fölkerekedett a szél s olyan hózivatar támadt, hogy semmit sem láthatott. Pillanat alatt befújta az utat, a térség zavaros, sárgás tömegbe vegyült, melyen át csak ugy szakadtak a hópelyhek; az öszszeolvadt a földdel. Vladimir a mezőn találta magát s hiába erőködött, hogy feltalálja az utat: a ló vaktában lépegetett s majd valami árokra bukkant, majd meg gödörbe zuhant; a szán csak ugy libegett; Vladimir azon volt, hogy el ne téveszsze az irányt. Azonban ugy tetszik neki, hogy több mult el már fél óránál, s még a zsádrinói erdőhöz sem ért. Elmúlt még vagy tíz percz — az erdő csak nem mutatkozott.
Vladimir csak haladt a mezőn, mely át meg át volt szelve mély utakkal; a zivatar nem tágitott, az ég nem tisztult. A ló kezdett kiállani, ő róla pedig ömlött az izzadság, daczára annak, hogy kötésig gázolt a hóban.
Végre belátta, hogy nem jó irányban megy.
Vladimir megállott: gondolkozott, nézegetett maga körül, vizsgálódott, s arra a meggyőződésre jött, hogy jobbra kellett volna tartania. Jobbra tartott. A ló alig lépdegélt. Több mint egy órája, hogy utban van; nem lehet, hogy Zsádrino messze feküdjék. Ő tehát ment, mendegélt, de a mező csak nem akart véget érni. Csupa töltéseken meg árkokon vezetett útja; majd minden perczben besüppedt a szán, mindannyiszor kiemelte. Az idő haladt s Vladimir isten igazába nyugtalankodni kezdett.
Nem sokára oldalvást valami feketedni kezdett. Vladimir arra tartott. Közel jővén, megpillantott egy erdőt. Hál'istennek, gondolta magában, most már közel van. Az erdő szélén ment, remélvén, hogy rögtön rá akad az előtte oly ismert utra, vagy pedig megkerüli az erdőt: Zsádrino mindjárt mögötte fekszik. Csakhamar megtalálta az utat s belépett a zuzmarás fák sűrűjébe. A szél már nem kegyetlenkedett itt: az ut sima volt, a ló bátran ügetett s Vladimir is megnyugodott.
Azonban csak megy, és Zsádrinónak hire sincs; az erdőnek nincs vége. Vladimir borzadva vette észre, hogy ismeretlen erdőbe tévedett. Kétségbeesett. Megcsapkodta a lovat s a szegény pára szeretett volna ügetui, de csak hamar lassította lépteit s negyed óra múlva, daczára Vladimir minden erőködésének, csak lépésben ment.
Lassanként ritkulni kezdtek a fák s Vladimir kiért az erdőből, de Zsádrino nem volt látható. Már éjfél is lehetett.
Könyek hullottak szemeiből s csak ugy találomra ment tovább. Az idő elcsöndesedett, a felhők szétosztanak, előtte rónaság feküdt, melyet fehér szőnyeg takart, az eléggé világos volt. Nem messze megpillantott egy kis falut, mely négy vagy öt háznál alig állott többől. Vladimir behajtott. Az első háznál leugrott a szánból, az ablakhoz futott s dörömbözni kezdett. Néhány percz mulva a toló ablak kinyilt és egy öreg ember kidugta rajta ősz szakállát.
— Mi kell neked?
— Messze van ide Zsádrino ?
— Zsádrino van-e ide messze ?
— Igen, igen! Messze van-e?
— Nem valami messze; lesz vagy tiz verszt.
E válasz hallatára Vladimir hajához kapott s mozdulatlanul állott, mint a halálra itélt.
— Hát hová való vagy te ? — folytatta az öreg.
Vladimir nem bírt válaszolni.
— Tudnál-e nekem öreg, — mondá, — lovakat keríteni Zsádrinóba ?
— Nincsenek minálunk lovak, — válaszolt a paraszt.
— Nem kaphatnék legalább valami vezetőt ? Fizetek neki, mennyit csak kiván.
— Várj kissé, — mondotta az öreg s leereszté az ablakot: — kiküldöm a fiamat, ő elvezet téged.
Vladimir várakozott. Még nem telt bele egy percz, már újra kopogtatni kezdett. Az ablak kinyilt, a szakáll előtűnt.
— Mi kell neked ?
— Mit csinál a fiad ?
— Mindjárt kinn lesz, a csizmáját huzza. De te megfáztál, ugy-e? gyere be s melegedjél föl egy kissé.
— Köszönöm; inkább mentől hamarább küld a fiadat.
Az ajtó nyikorgott; a legény kijött tölgyfabottal kezében s előre ment, hol mutogatva, hol meg keresgélve a hóréteggel behányt utat.
— Hány óra? — kérdé tőle Vladimir.
— Nem sokára megvirrad, — válaszolt a fiatal paraszt. Vladimir nem szólt többé egy szót sem.
Már a kakasok is kukorikoltak s világos is lett, mikor Zsádrinóba értek. A templom zárva. Vladimir kifizette a vezetőt s a pap udvarába hajtott. Trojkája nem volt az udvaron. Micsoda hir várakozott reá! ….
De térjünk vissza a jó nenárodovszkiakhoz s nézzük meg, mi történik nálok.
Hát semmi.
Az öregek fölébredtek s kimentek az ebédlőbe. Gávrilovics Gávrila háló sapkában, boien kurtkában, Petrov Párászkovja pedig vattás háló kabátban. Felhozták a szamovárt és Gávrilovics Gávrila elküldte a szobalányt, hogy megtudja Gávrilov Márjától, hogy szolgál az egészsége s hogy aludt. A leány visszajött s jelentette, hogy a kisasszony egy kissé rosszul aludt, de most már jobban van s mindjárt az ebédlőbe jő. És valóban az ajtó megnyilt s Gávrilov Márja édes papája s mamája üdvözlésére sietett.
— Hogy van a fejed ? — kérdé Gávrilovics Gávrila.
— Jobban apácska, — válaszolá Mása.
— Te hihetőleg a kemenczénél szerezted a főfájást Mása, — mondotta Petrov Párászkovja.
— Meglehet mamám, — volt Mása válasza.
A nap minden baj nélkül mult el, de éjjel Mása megbetegedett. Elküldtek a városba orvosért. Ez kijött este felé s a beteget hagymázban találta. Rettenetes forróságban szenvedett úgyannyira, hogy a szegény két hétig állott a sir szélén.
A házban semmit sem tudtak a tervezett szökésről. A leveleket, melyeket Mása előtte való éjjel írt, elégette; szobaleánya nem szólt egy kukkot sem, mert félt az uraság haragjától. A pap, a nyugalmazott lovas hadnagy, a nagy bajuszu mérnök s a piczi uhlánus szerények voltak s nem hiába. Tereska kocsis még berugott állapotában sem ejtett ki a száján holmi szükségtelent. Erről az oldalról hát a titok jobban volt megőrizve, mint a félig ép összeesküvő részéről.
Gávrilov Márja rettenetes fájdalmában elbeszélte titkát. Azonban szavai annyira nem egyeztek meg a dolgok állásával, hogy anyja, a ki nem mozdult ágyától, csak azt vehette ki belőlük, hogy leánya halálos szerelmes Nikolajevics Vladimirba s hogy minden bizonynyal a szerelem okozta a betegséget. Tanakodott férjével, némely szomszédokkal s végre egyhangúlag odanyilatkoztak, hogy ez már igy van rendelve Gávrilov Márja számára, hogy sorsát senki el nem kerülheti, hogy a szegénység nem bün, hogy az ember nem a gazdagsággal, hanem emberekkel él stb. efféle. Az erkölcsi leczkék csodálatosan hasznosak olyankor, midőn igazolásunkra vajmi keveset tudunk felhozni.
Időközben a kisasszony lábadozni kezdett. Vladimirt rég látták Gávrilovics Gávrila házánál. Ő félt a szokott fogadtatástól. Eltökélték, hogy utána küldenek, s egyuttal tudtára adják a váratlan szerencsét: az összekeléshez való beleegyezést.
De mily nagy vala bámulatuk a nenárodovói birtokosoknak, midőn válaszul szives meghívásukra félig őrült gondolatokat tartalmazó levelet kaptak! Vladimir ugyanis kijelentette, hogy többé házukba soha sem teszi be a lábát és kérte őket, hogy feledjék a szerencsétlent, kinek egyedüli reménye a halál. Néhány nap múlva megtudták, hogy Vladimir seregéhez tért vissza. Ez történt 1812-ben.
Sokáig nem merték erről értesíteni a lábadozó Mását. Ő soha sem emlegette Vladimirt. Néhány hónap múlva, midőn azok sorában találkozott nevével, a kik kitüntették magokat és Borodinónál súlyosan megsebesültek, elájult és szülei attól féltek, hogy betegsége visszatér. De hála Istennek, az ájulásnak nem voltak komolyabb következményei.
Más oldalról érte őt a csapás : Gávrilovics Gávrila meghalálozék s őt hagyta összes birtokainak örököséül. Azonban ez öröklés nem vigasztalta meg s hiven osztozkodék a szegény Petrov Párászkovja fájdalmában és megesküdött, hogy őt soha el nem hagyja. Együtt hagyták el Nenárodovot, mely csak balsorsukra emlékeztetett s az X*** birtokra vonultak.
A házasulandók itt is körül rajongták a kedves fiatal leányt; de ez senkinek sem nyújtott reményt. Némelykor azt tanácsolta neki anyja, hogy válaszszon magának valami barátot ; Gávrilov Márja ilyenkor fejét csóválta és elgondolkozott. Vladimir nem volt többé az élők sorában, egy nappal előbb meghalt Moszkvában, mielőtt a francziák oda bevonultak volna. Mint látszék, Mása kegyeletben tartotta az ö emlékét; legalább igen ügyelt arra, a mi reá emlékezteté : a könyvekre, melyeket olvasott vala, a rajzokra, jegyzetekre és versekre, melyeket ő hozzá irt vala. A szomszédok értesülvén ezekről, csodálták állhatatosságát és kíváncsian várták a hőst, a ki méltónak fog találtatni arra, hogy utóvégre is győzedelmeskedjék e valódi Artemis fájdalmas hűségén.
E közben a hadjárat dicsőségen véget ért. Csapataink hazatértek. A nép üdvözlésökre sietett. A zene győzedelmes darabokat játszott: Vive Henri Quatre, tiroli keringőket és áriákat Jokonde-tól. A tisztek, kik mint ifjak mentek a hadjáratba, megférfiasodván a harcztéren, keresztekkel feldiszítve tértek vissza. A közkatonák vigan beszélgettek egymás közt s beszédjükbe német és franczia szókat kevertek.
Feledhetetlen idők! Dicsőség és lelkesedés napjai! Mily hangosan dobogott az orosz sziv a haza említésénél! Mily édesek voltak a viszontlátás könyei! Mennyire összhangzóan egyesitettük a népbüszkeség érzetét, s az uralkodóhoz való szeretetünket! S ő rá nézve is — mily pillanat volt ez!
A nők, az orosz nők páratlanak voltak. Szokott hidegségök eltűnt vala. Elragadtatásuk igazán részegítő volt, midőn találkozván a győzőkkel, azt kiabálták: Hurrá!
És a levegőbe dobták a fejkötőket.
Ki az, ki az akkori tisztek közül be nem ismeri, hogy orosz nőnek köszöni a legszebb, a legdrágább jutalmat?...
E fényes napokban Gávrilov Márja az X*** kerületben lakott és nem látta azt, mint ünneplik mindenütt a hadsereg visszatértét. De a kerületekben s a falvakban az általános öröm, meglehet, hogy még erősebb volt. Ha ily helyeken megjelent a tiszt, diadalmenettel fogadták s a frakkos szerelmesnek ugyancsak rosszul ment dolga, ha tiszt lőn versenytársa.
Már mondottuk, hogy daczára minden hidegségének Gávrilov Márja csak ugy körül volt véve udvarlókkal, mint azelőtt, de valamennyinek tágítani kellett, midőn Burmin nevű sebesült huszárezredes jelent meg kastélyában, érdekesen halvány arczával, mint azt az ottani hölgyek mondták.
Ő körülbelül huszonhat éves lehetett. Szabadságidejét jött élvezni birtokára, mely szomszédos vala Gávrilov Márja falujával. Gávrilov Márja nagyon kitüntette őt. Jelenlétében oszladozott szokott komolysága. Nem mondhatnám, hogy kaczérkodott volna vele; de a költő, látván magatartását, azt mondhatná:
Se amor non é, che dunche ? ...
Különben Burmin igen kedves fiatal ember volt. Olyan fővel volt megáldva, mely tetszik a nőknek: udvarias és figyelmes, minden igény nélkül és hozzá kedélyes társalgó. Társalgása Gávrilov Márjával nyilt és őszinte volt; de bármit mondott vagy tett volna is ez, lelke s tekintete mindenben követték őt. Burmin csendes és szerény természetűnek látszott, de a fáma azt mondta róla, hogy valamikor igen nagy udvarló volt és ez nem is ártott neki, Gávrilov Márja véleménye szerint, ki, mint a fiatal hölgyek átalában, élvezettel mentegette a csintalanságokat, melyek a jellem merészségét és tüzességét képezik.
Azonban mindenekfölött... daczára őszinteségének, érdekes halványságának, felkötött kezének, a fiatal huszár hallgatása mindenekfölött leginkább felkölté kiváncsiságát és képzeletét. Be kellett vallani, hogy nagyon is tetszik a huszárnak; hihetőleg ő is éleslátása és tapasztalatainál fogva beláthatta, hogy őt megkülönbözteti ; mi lehet hát annak az oka, hogy még eddig nem láthatta őt lábainál, s nem hallhatta vallomását ?
Mi tartóztatta őt? A félelem-e, mely elválhatatlan az igaz szerelemtől, a gőg vagy tán egy ravasz udvarló kaczérkodása ? Mindez talány volt előtte. Jól megfontolván a dolgot, ugy találta, hogy ennek oka egyedül a bátortalanságban keresendő s azért eltökélte magában, hogy fokozott figyelmetessége, sőt a körülményekhez mérten nyájassága által is felbátoritja őt.
Egészen váratlan megoldást tervezett s türelmetlenül leste a regényes vallomás pillanatát. A titok, bármily természetü is, mindig kellemetlen az asszonyok előtt. Hadi tettei meghozták a kivánt sikert: Burmin annyira gondolkozóvá lőn s fekete szemeit oly tűzzel függeszté Gávrilov Márjára, hogy a döntő pillanat, mint látszék, közeledett. A szomszédok mint valami bevégzett tényről beszéltek a lakodalomról s a jó Petrov Párászkovja örült, hogy leánya végre is magához méltó férjet talált.
Az öreg asszony egyszer magánosan ült a vendégszobában és a grande-patience-vel foglalatoskodék, midőn Burmin a szobába lépett és Gávrilov Márja után tudakozódott.
— A kertben van, — mondá az öreg, — menjen hozzá, s én itt fogom önöket várni.
Burmin elment, az öreg asszony pedig keresztet vetett magára s azt gondolta: «talán a dolog ma mégis véget ér!»
Burmin a tó partján fűzfa alatt ülve találta Gávrilov Márját, ki regényt olvasott, s fehér ruhába volt öltözve, mint a regény hősnőjéhez illik. Az első kérdések után Gávrilov Márja szándékosan nem tette élénkké a párbeszédet, s ez által növelte a kölcsönös zavart, melytől csak haladéktalan és határozott vallomás által lehetett megszabadulni.
S ugy is történt: Burmin érezvén helyzetének válságosságát, kijelenté, hogy régóta keresi az alkalmat, hogy kitárja előtte szivét s pár percznyi figyelmet kért. Gávrilov Márja bezárta a könyvet s beleegyezése jeléül lesütötte szemeit.
— Én szeretem önt, — szólt Burmin, — szenvedélyesen szeretem... Gávrilov Márja elpirult s még inkább lehajtotta fejét.
— Gondatlanul cselekedtem, midőn engedtem a kedves megszokásnak, a megszokásnak, hogy önt naponkint láthatom...
Gávrilov Marjának eszébe jutott St. Preux első levele.
— Most már késő ellenkezni sorsommal; az önre, az ön kedves, senkiéhez nem hasonlítható arczára való visszaemlékezés lesz e naptól fogva életem kínja és gyönyörüsége; de előbb nehéz kötelesség fekszik előttem, fölfedni egy rettenetes titkot és azután megalkotni a bennünket elhárithatatlanul elválasztó gátat...
— Ez mindig létezett, — szakitá félbe élénken Gávrilov Márja, — én soha sem lehettem volna az ön neje ...
— Tudom, — válaszolt ez halkan, — tudom, hogy ön egykoron szeretett, de a halál, s az azóta elmúlt három esztendő... Oh jó, angyali Gávrilov Márja! meg ne foszszon az utolsó vigasztól is: az a gondolat, hogy ön boldogítana engem, hogyha...
— Hallgasson, az Isten szerelmére kérem, hallgasson. Ön kínt okoz nekem.
— Igen, én tudom, én érzem, hogy ön az enyém volna, de — én szerencsétlen teremtés... nős vagyok!
Gávrilov Márja bámulva nézett rá. — Nős vagyok, — folytatá Burmin, — nős vagyok már negyedik éve, s azt sem tudom, ki a feleségem, hol van s meglátom-e valaha!
— Mit beszél! — kiáltott Gávrilov Márja. — Mily sajátságos dolog! Folytassa csak; utóbb elmondom... no folytassa már, legyen oly jó, folytassa.
— 1812-ik év kezdetén, — így kezdé Burmin, — Vilynóba siettem, hol ezredünk feküdt. Egyszer késő este értem az állomásra s gyorsan akartam befogatni, de hirtelen hóförgeteg támadt, és a főnök s a postakocsisok tanácsolták, hogy várjam be a végét. Megfogadtam szavukat; de megfoghatatlan nyugtalanság vőn rajtam erőt, mintha csak valaki menésre ösztönzött volna. Ez alatt a zivatar nem szűnt; nem állhatám tovább, befogattam, s jóllehet a zivatar dühöngött, útnak eredtem. A postakocsisnak kedve kerekedett a folyón utazni, a minek három versztnyivel kellett volna megrövidíteni utunkat. A folyó partjai be voltak fújva; a kocsis elhajtott a helynél, a hol ki kellett volna szállnunk az útra, ennélfogva egyszer csak ismeretlen környéken találtuk magunkat. A zivatar nem szűnt: én világosságot láttam s arra hajtattam. Egy faluba érkeztünk s a templomból eredt e világosság. A templom nyitva volt, a kerítés mögött néhány szán állott; a pitvarban emberek jártak.
— Ide ! ide! — kiáltott néhány hang.
— Ugyan kérlek, hol késtél el annyira ? — mondotta valaki nekem, — a menyasszony ájulásban van; a pap nem tudja, mit csináljon ; már vissza akartunk menni. Ugorj hát ki a szánból.
Szótlanul kiugrottam s beléptem a két vagy három gyertyától gyengén megvilágositott templomba. A menyasszony a templom sötét zugában ült egy lóczáu, egy leány dörzsölte halántékát.
— Hál' Istennek, — mondotta emez, — csakhogy valahára eljött. Majd halálra kinozta a kisasszonyt.
Az öreg pap e kérdéssel jött hozzám: — Parancsolja, hogy megkezdjem ?
— Kezdje meg, kezdje meg, atyuskám, — válaszolám szórakozottan.
— A leánykát fölemelték s igazán csinosnak találtam... Oh az a meggondolatlan könnyelmüség ... melléje álltam az oltár előtt ; a pap végezte a magáét; a három férfi és a szobalány tartogatták a menyasszonyt s csakis vele bajlódtak. Minket összeeskettek.
«Csókoljátok meg egymást!» mondák nekünk.
Feleségem felém fordult halvány arczával. Én meg akartam őt csókolni... Ö felkiáltott: «Ah, nem ő! nem ő!» s eszméletlenül hanyatlott alá. A tanuk rám meresztették ijedt szemeiket. Én megfordultam, minden baj nélkül kiértem a templomból, beültem a szánkába s kiáltám: «hajts!»
— Istenem! — kiáltott Gávrilov Márja, — hát ön nem is tudja, mi történt szegény feleségével ?
— Nem tudom, — válaszolá Burmin, — nem tudom, hogy híják a falut, a hol megesküdtem vele; arra sem emlékszem, mely állomásról jutottam oda. Akkor tájban, annyira kevés fontosságot tulajdonítottam gonosz csínyemnek, hogy eltávozván a templomtól elaludtam s csak másnap reggel ébredtem fel, a harmadik állomáson. A szolga, ki akkor velem volt, meghalt, így hát nincs reménységem, hogy feltaláljam azt, a kivel oly kegyetlen tréfát üztem volt s a ki most oly nagyon meg van boszulva.
— Istenem, Istenem ! — mondotta Gávrilov Márja, megragadva kezét, — hát ön volt az! S ön nem ismer engem !
Burmin elsáppadt... s lábaihoz vetette magát.