A hóvirág diadala
szerző: Móra László
Hóval födött haraszt alatt.
Fölpattan sok apró lakat,
Elhagyja a menedéket
A csodára váró élet.
Csiraházát szétrepesztve
Világra tör, mint az eszme
S telve vággyal, akarattal,
Kibújik két levélkarral
S boldog, büszke önmagára,
Mert a fát még holtnak látja.
A két zöld kar nyúlik egyre
Gyűzelömről győzelemre.
Egyszercsak nagy diadallal
— Nem törődve hóval, faggyal, —
Patyolatszín virágkelyhét
Kibontja, hogy kedve teljék
Az Istennek, a világnak,
A koldúsnak, a királynak,
Mézre vágyó éhes méhnek,
Muzsikáló zsémbes szélnek.
Szép hóvirág, — fehér csengő —
Már csilingel: ébredj erdő!
Kis fák, nagy fák, néma bokrok,
Ébredjetek, jó hírt mondok!
Nincs mit félni hótól, fagytól.
Üzenet jött a tavasztól:
Elindult már napszekéren,
Csak pár nap, hogy ideérjen!
Tűz-ölében rejtett szikrák...
Az újhódás lángját szítják...
És a dermedt rügyek, bimbók,
Kankalinok, mügék, pimpók
Megrázkódnak. S egyik hajnal
Felruházza diadallal
Valamennyit s nászra csalja,
Megpezsdül az erdő alja:
Szellő lebben, méhek szállnak,
Udvarolnak a virágnak...
S míg a Nap a szikrát szórja:
Győztes lesz a nászuk csókja.
Igy vezet az élet útja
A tavaszhoz újra, újra...