A hírlapíró és a halál
szerző: Krúdy Gyula
Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága abban a szobában, ahol a kaszinótagok a bizalmas konferenciákat, becsület-bíróságaikat, párbajtörvényszékeiket szokták tartani, miután ebben a szobában valaha, Albert velszi herceg tiszteletére rendezett mulatságon végül pezsgősüvegekkel mentek egymásnak az urak, a cigányok kezéből kirántották a hegedűket és fúvókat, hogy azokkal is ütlegeljék egymást. E sötét emlékezetű szobában többé nem duhajkodott senki, ellenben a szoba a becsület szolgálatára rendeltetett. Így alakulnak át a szobák életei, mint akárcsak az embereké, akik a szobákban tartózkodnak. Csak a nők tudnak olyan szemérmetlenek lenni, mint a szobák.
Széplaki sértő cikket írt lapjában a Kaszinóról: ezért kellett meghalnia. A Kaszinó tagjai közül az ítélet végrehajtására kijelölte P. E. G. szolgálaton kívüli huszárezredest, akit Magyarország legjobb céllövőjének ismernek. Ezzel a hírlapíró sorsa elintéztetett. Nyugodtan elajándékozhatta már életében földi javait, ha ugyan rendelkezett ilyesmikkel, többé nem leend szüksége reájuk.
Széplaki, mint az már a koholt családi szerencsétlenségek alkalmával szokás: első gondolata szerint előleget kért a lapjától. Az előleg békíti ki a hírlapírót az élettel és a halállal.
A hírlapíró megkapván előlegét: könnyed lépésekkel hagyta el a Bodzafa-utcát, ahol egy ellenséges íróasztal mellett küzdött éveken át rossz tollakkal, vízzel higított tintákkal, még ellenségesebb betűvetésekkel, amelyek éppen akkor nem akartak sehogy sem sikerülni, mikor Széplaki legjobb cikkeit akarta megírni. Széplaki az előleggel zsebében elhatározta, hogy úriember módjára fog meghalni. Nézzük most Széplakit, hogyan alakul át remélhető halála előtt úriemberré.
Mindenekelőtt méltó kalapot kellett szereznie, mert a hírlapíró kalapja, éjjeli életmódja miatt, (amikor a kalapot amúgy sem látja senki) már olyan állapotú kezdett lenni, mint azok a kalapok többnyire, amelyeket fizetség helyett szoktak a kávéházban felejteni. A vendég megszökött, a kalap vár, amíg beleöregedik. Nagyon ritka az olyan vendég, aki valaha is visszatért volna kalapjáért, amikor azzal az ürüggyel távozik, hogy csak "idemegy a szomszédba". Széplaki kalapjait, esernyőit, sétapálcáit mindig a kávéházban szerezte be, - ó, nem a hamiskodás útján, - hanem egyszerűen Olga révén, aki kasszirnő volt abban a kávéházban, ahol Széplaki éjszakánkint tanyázott. Nem szabad semmi rosszat feltételezni Olga és Széplaki barátságáról. A hírlapíró egyszerűen megállott a kávéházi pénztár mellett, - mint akár más virrasztó, aki életét a kávéházban töltötte. Állott és beszélgetett Olgának mindenféle olyan dolgokat, amelyeket a szerkesztőségben hallott. Ezekből az előadásokból Olga megismerhette akár az egész politikai vagy irodalmi világot. Olga ellenben sohasem árulta el, hogy valamely különösebben érdeklődik bárki iránt, akikről Széplaki hosszadalmas mesemondásokkal beszélt. S Olga ugyancsak nem lepődött meg akkor sem, amikor egyik-másik hírlapíróért (így Széplakiért is) elkerülhetetlen helyzetekben jótállást kellett vállalnia a császárszakállas főpincérnél kiszolgáltatandó rántották, sonkacsontok, ecetes és olajos párizsiak, szardiniák, tormás virslik, szalámigerezdek, vajaskenyerek, hagymás heringek, császárhúsok, füstölt kolbászok dolgában, már amilyen eledelekkel a pénztelen hírlapírók táplálkozni szoktak.
És nem csodálkozott Olga akkor sem, amidőn Széplaki nyurgán, sápadtan, kalapját hóna alá szorítva, egy vértanu komolyságával közölte vele, hogy balsorsa többé elkerülhetetlen, meg kell halnia fiatalon, reményteljesen, anélkül, hogy befejezhette volna azt a nagy művet, amelyről régi vágású hírlapíró módjára nagy bajban állandóan ábrándozott, amelytől sorsának jobbrafordulását reménylette, amely műbe azonban még bele sem fogott, bár azt híresztelte, hogy hajnalonkint a művön dolgozik. Megállott Széplaki borotválatlanul, szilvaszínű szájjal és fátyolozott tekintettel Olga trónusa mellett. Valami csodát várt Olgától, mint ahogy a fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik. Olga azonban igen közönyös maradt nagy kendője, köpenyege, kalapja társaságában, amely tárgyak ott függtek kezeügyében, ha netalán részeg vendégek elől kellene menekülnie. Pedig máskor, apró-cseprő dolgokban, a szükséges cigaretták vagy kapupénzek megszerzésében milyen hallatlan barátságot tudott mutatni ez a nő! Mégis, midőn átgondolta a helyzetet, Sz. T. halálos helyzetét, nem titkolt el egy fanyar mosolyt, amellyel szinte a saját sorsa felett is keserves ítéletet mondott.
- Valahogyan csak meg kell halni, - mond.
- De ilyen lyukas kalapban! - méltatlankodott a halálraítélt.
Olga délvidéki nő volt, gyorsan változtak kedélyhangulatai, most is csakhamar felülkerekedett benne természetes jósága, amint Széplaki kalapját szemügyre vette. "Valóban kiszolgált! Már vasaltatni se lehet", - mond nőies figyelemmel kezelvén a kalapot. Aztán elhagyván trónusát, egy kis kamrához ment, ahol bizonyos tárgyakat tartogattak a kávéházi népek.
Olga a kamrából egy zöld vadászkalappal és egy úgynevezett botesernyővel tért vissza. Előbb a kalapot porolta le. Kecskeköröm és zergeszakáll volt a kalap mellett.
- Egy vendégünk hagyta itt, aki azt igérte, hogy a kávéházból egyenesen a Dunának megy. Pórbálja meg Titusz.
Széplaki fejére helyezte a kalapot és darab ideig nézegette magát a kávéházi tükörben. Minden oldalról megnézte magát. Tetszett neki a kalap, de ezt csak nem árulhatta el Olgának, ugyanezért így beszélt:
- Sajátságos, hogy ebben a kalapban egyszerre az a vidéki városka jutott eszembe, amely városkában darabideig gyerekeskedtem. Ilyen kalapban jöttek rendszerint párosával azok a zöldnadrágos emberek, akiknek a derekán mindenféle drótok, kések csörögtek, akiknek a láttára, szagára veszettül kezdtek ugatni a kutyák, mert megérezték ezeken az embereken az állatvért.
- A miskájerek! - kiáltott fel Olga és most már némi humorral nézett ő is a kalapra, mert vidéki nő létére ismerte azokat a vándorlegényeket, akik az állatokat nemüktől szokták megfosztani. - Biztosítom, Titusz, hogy egyetlen kollégájának sincs ilyen kalapja. Kiütéseket kapnak irigységükben az arcukra, mikor magát ebben a kalapban meglátják. Már az Egyetértés szerkesztője is kérte, de nem adtam oda. Valami tehetséges, új, fiatal költőt akartam vele megkoronázni, de mostanában nincsenek tehetséges költők.
Széplaki nem vette le fejéről a vadászkalapot, mert azt hitte, hogy gentry-embernek látszik benne. Csak álldogált elég vidámsággal, mintha ebben a percben az a szívnyomás is elmúlott volna róla, amely nyomást már órák óta érzett, hogy szinte megfulladt tőle.
Olga most a boternyőt nyujtotta feléje.
- Mondja, Titusz, volt valaha ilyen esernyője, amely egyuttal sétapálca is valami ceitungsreibernek Budapesten?
Széplaki valóban elálmélkodott a különös sétapálcán, amelyből változó idő esetén esernyőt lehetett előhúzni. Mindjárt kipróbálta az esernyőt és kalapja fölé tartotta.
- Öreg közgazdák szoktak ilyen esernyőket emlékbe kapni a huszonötéves jubileumukon...
- Meghiszem azt - felelte Olga.
- Vagy pedig azok a polgári férjek, akik a hosszú házaséletük alatt már annyi mindenféle apró ajándékban részesültek a feleségük részéről a névnapokon, születésnapokon, évfordulókon, hogy már mindenük van, még dohányzófelszerelésük is. Az én mellényzsebem persze tele van dohányporral.
Titusz nem beszélt minden felindulás nélkül, amikor a ritkaságot kezében forgatta. Bár borult volt az arca, de szemében valami reménység kezdett csillogni, mert eszébe jutott az az eshetőség is, hogy véletlenül élve marad a párbaj után és még viheti valamire a nagy zöldkalap és a botesernyő birtokában.
"Mégis csak derék asszony ez az Olga", - mondogatta magában Titusz, amikor a Ferenci-kávéházból kilépett és eszeágában sem volt a bodzafautcai szerkesztőség felé irányítani lépteit, habár itt meglehetős feltűnőséget kelthetne új felszerelésével, de viszont kitenné magát annak az eshetőségnek, hogy az epebajos szerkesztő éppen halála előestéjén rábízná a kőnyomatos híreinek a feldolgozását. Inkább meghalni, mint ezen az estén kőnyomatost látni! Inkább veszítse el állását, mint ezen az estén, az új kalap és a botesernyő birtokában dolgozni, mint nyomorult rabszolgának! Saját magát degradálná, ha még ilyenkor is a rosszszagú szerkesztőségben üldögélne, hogy ott nyüzsögve, hemzsegve munkát kérjen, munkát találjon, hogy mindenáron hasznavehetővé tegye magát! Oktondi hírlapíróknak szokásuk ez, akik még mit sem próbáltak az életben, - még csak pisztolypárbajuk sem volt. Itt valahol a környékben, a lágymányosi Dunaparton, ahol amúgy is elhúzna a golyó a Dunába, még ha megtöltenék is a pisztolyokat, - mint a régi párbajsegédek mondogatták.
A Barátok terén tízet ütött a toronyóra, amikor Széplaki valamely ellenállhatatlan, belső kényszernél fogva a Nemzeti Kaszinó felé vette útját, ahol a párbajbíróság a halálos ítéletet kimondotta.
Előbb csak a Hatvani-utca túlsó oldaláról merészelte szemügyre venni a lovagvárszerű, egyemeletes épületet, amelynek kitárt kapuján át behajtottak a kocsik és döngve állottak meg a hintókerekek a piros-bársony szőnyeggel bevont lépcső előtt. Aztán behajtottak a kocsik az udvarba, miután uraságaik kiszállottak belőlük, a meggypiros huszár becsapta a hintó ajtaját, a boltozat alatt függő nagy lámpás megingott és a kocsik az udvaron álló szökőkutat megkerülve, kihajtottak a szép-utcai kapun. A Kaszinó ablakai homályosak és zártak, mintha itt nem volna szüksége senkinek levegőre, - pedig langyos, koraőszi éj volt, amikor csillagporral van tele a levegő.
Tituszunk egy kapu alatt meghúzódva, önfelejtkezett tekintettel nézte a komoly épületet, ahol nem számít semmit az élet és a halál, mintha élni és meghalni is másképpen tudnának azok az úriemberek, akik e zárt házat látogatják! Mi történne például, ha Széplakink átlépdelne a kocsiuton és a meggypiros huszárnál P. E. G: szkv. hhezrd, után tudakozódna, hogy beszéljen is végre azzal az úrral, aki holnap őt agyon fogja lőni? A huszár tán szóba se állana vele, vagy ráförmedne, ha felismerné, mert hiszen az ilyen régi kaszinószolgák tudják a párbajszabályokat is. Az ellenfeleknek nem szabad érintkezniök egymással a párbaj előtt, mondják a szabályok és Széplaki csúf megaláztatásnak tenné ki magát. Régi rossz kalapjában tán ezt meg is tette volna, de a "Miskájer-kalap", amint már magában kalapját nevezgette, bizonyos önérzetet öntött beléje. Inkább elment a leshelyről és a Kerepesi-útnál a Hatvani-utca kaszinói oldalára kerülve: közönyös sétáló módjára tért vissza, egyetlen pillantást sem vetett a lovagvárra, mialatt annak tárt kapuja előtt elhaladt, csak botesernyőjét ringatta karján, miután annak görbe fogantyúja volt, amelynél fogva azt csuklójára lehetett akasztani. Ringott és néha térden csapta a botesernyő Széplakit, mintha bátorítaná. Ilyen botesernyő birtokában valóban nem lehet odáig lesüllyedni, hogy egy hitvány életért kegyelmet kérjen az ember. És Titusz, mintha csakugyan arra volna dolga: befordult az elegáns Szép-utcába, hogy tekintélyre tegyen szert a meggypiros kaszinói portás előtt, aki véleménye szerint gúnyos, megvető tekintettel nézeget utána a kapuból, mintha csak ez a szemtelen szolga eltalálta volna, hogy a hírlapíró miért sétálgat a Kaszinó környékén... Titusz befordult a Szép-utcába, elment a homályos ablakok előtt, amelyek mögött nyilván most vacsoránál ülnek az urak és az ezredest úgy bámulják, mint valami ritka tengeri rákot.
Széplaki sétájában a sötét belvárosi utcácskákon át megint csak a Ferenciek terén lyukadt ki, mert évek megszokásai vitték erre a helyre. Ugyan elgondolta magában, hogy ő a legnagyobb szamár, aki most, miután már "az egész város" amúgy is tudta a másnapi halálos párbajt: nem megy valamely előkelő étterembe, hogy megmutogassa magát a világnak, miután amúgy is "mindenki" az ő esetéről beszél. Hogy bemutassa félelemtelenségét, elszántságát, bátorságát, amit annyival könnyebben is megtehetne, miután megfelelő kalapja és botesernyője van a kellő megjelenéshez. Hogy kiélvezze a közérdeklődés örömeit, amelyek bizonyára sokat érhetnek, mert hiszen annyian küzdenek ez örömökért szakadatlanul. Mikor kerül SZ. T. névtelen hírlapíró megint abba a helyzetbe, hogy az emberek mutogassanak utána, ime itt megy az a hírlapíró, aki a hivatása szolgálatában a haláltól sem fél... Mikor veszik észre megint azokban a körökben, ahol a párbajok imponálnak? Mikor válnak a gúnyos, megvető, kötekedő, komiszkodó emberi szemek megint tiszteletteljesekké körülötte, ha még ezen az estén sem, - az utolsó estén, amelyet előlegpénzzel a zsebében gondtalanul, nevetgélve lehetne eltölteni?
Széplaki látta magát képzeletében egy nagyon előkelő étterem kellős közepén, ahol a cigány mindig csak neki húzza és a szinházi öltözékes nők pihegve fordítják feléje fejecskéjüket, mert most ő a legérdekesebb férfi a városban, aki szembeszállni készül az oroszlánnal, - a bizonyos halállal. Miért? Becsületből.
- Megengedhetnél magadnak egy jobb vacsorát, - tanácsolta a könnyelmű vadászkalap. - Például egy böftököt egy olyan előkelő étteremben, ahol nem csak a böftök nevét írják helyes angol helyesírással, de ugyancsak értik a böftök helyes elkészítését is.
- A tükörtojással, - mond a botesernyő, amint Széplaki oldalán kopogott.
- Van pénzed és nem tudsz úriember lenni, - tette szemrehányásait a kalap, amint Széplaki tovább is megtartotta azt az irányt, amely az Athenaeum-épületben lévő kiskocsmába vezetett. - Sohasem lesz belőled úriember, ha még ezt az alkalmat is elmulasztod. A Hungáriába vagy a Bristolba kell menned, hogy észrevegyenek, te is a világon vagy és a becsület mezején készülsz meghalni. Ha nem szeretnéd a böftököt: akad mindig valamely olyan étel a menűkártyán, amelyet hajlongva tesz eléd a pincér. Valamely madár... vagy például nyúl, amely augusztus közepe óta élvezhető. Gerince savanyú levében babérlevél úszik és szerencséd lesz párbajodban, ha sörétszemet találsz húsában. Nem kell rákot enned, amely ilyenkor már igen olcsó portéka a piacokon; úgyse tudnál vele elbánni, mert kézügyesség kell a rák gusztusos fogyasztásához. De egyél például valamely frissen sültet, amelynek elkészültéig alázatos, bocsánatkérő pillantásokat vet feléd a pincér. Gondold el, hogy a szerkesztődnek volna olyan párbaja, amelyet napok óta beharangoznak az ujságok! Micsoda sikereket aratna le jóelőre őkelme! Neked még csak annyi eszed sincs, hogy egy kíváncsi előkelő hölggyel megismerkedjél.
Széplaki már-már engedett az unszolásnak, amely folytonosan hangzott a botesernyő kopogásában, a kalap zergetollának zizegésében: légy társadalmi úriember, legalább egy napig, mielőtt meghalnál!
Útja ekkor egy éjjeli kofa standja mellett vezette el, aki lámpás mellett árult kiskocsiról mindenféle gyümölcsöket. A legdrágábbak voltak ez időtájt a szőlők és a diók, mert még igen újak voltak ők, hogy nappali emberek sajnálták értük a pénzt, de a könnyelmű éjszaki emberek megörvendeztek láttukra. Széplaki, hogy megengedjen magának valamely extravagánciát ezen a különös napon, egy papirzacskóba szőlőt és diót méretett és alkuvás nélkül fizetett.
- Nem születtem úrnak, habár majd olyanformán kell meghalnom holnap, mint egy úrnak, - gondolta magában boldogtalanul Széplaki, amint a staniclival hóna alatt belépdelt a kis éjjeli kocsmába, amely voltaképpen éjjel dolgozó betűszedők és más éjjeli emberek kedvéért volt nyitva, akikről feltehető a józanság, hogy csak táplálkozás szempontjából veszik igénybe a vendéglőt, nem pedig mulatozás kedvéért. Kersántznak hívták a kocsmárost és a kávéházi életet élő hírlapírók csak ritkán látogathatták, mert a Kersántznál való tartózkodás drágább volt a feketekávés, kapucineres kávéházi életnél; itt enni meg inni kellett annak, aki át akarta virrasztani az éjszakát. Kersántzban költekezni kellett és hitelük csak a nyomdászoknak volt, akik szombatonkint becsületesen fizettek. Nem, még maga egy főszerkesztő sem kaphatott volna itt hitelben semmit, - ugyanezért Széplaki nem volt egészen elégedetlennek mondható, amikor utolsó éjszakáját ebben a polgári becsületességgel vezetett éjjeli kocsmában akarta eltölteni.
Egy komótos sarokasztalnál foglalt helyet, mint aki teljesen bizonyos a dolgában.
Nem kerülte el figyelmét, hogy Kersántz, egy vörösbajuszú, hallgatag sváb, aki a mérőasztalnál olyan gondosan méregette borait, mint valami patikárius a maga portékáját: a néma Kersántz bizonyos elismerő pillantásban részesítette Széplaki új kalapját, valamint botesernyőjét is. Talán arra gondolt Kersántz, hogy ez a botesernyő egyszer amúgy is az ő birtokába jut? Ki tudná egy kocsmáros gondolatait? Csak a pénztelen emberek hiszik, hogy a kocsmáros mindig őket lesi, hogy fizetség nélkül meg ne ugorjanak a kocsmából.
Széplaki étlapot parancsolt a kistermetű pincérnél, akit a kocsmáros egy halk "János" szóval figyelmeztetett, hogy vendég érkezett. Ezt sem érte meg még Széplaki Titusz. Hiába, a kocsmárosok belátnak a nevekbe.
János keresztet vetett, amikor Széplaki urat a sarokasztalnál megpillantotta. Tétovázva közeledett, mintha kísértetet látna.
- Azt hallottam, hogy a tekintetes urat párbajban agyonlőtték.
- A jövő zenéje, - felelt felnevetve Titusz, mint amilyen nyelven a hírlapírók abban az időben pincérekkel beszélni szoktak. - Igen, János, ez csak a jövő zenéje. Máskor jobban figyeljen oda, azaz nyissa ki a fülét, amikor a Marich-asztalnál hallgatózik.
János még nagyobb megdöbbenést mutatott arculatán, amely arculat nem képes a titoktartásra.
- Valóban a Marich-asztalnál beszélték éjszaka a nyomdászok, hogy a tekintetes úr élete nem ér egy fakovát sem. Agyonlőtték már is...
A bolthajtásos kocsmahelyiség belső szobájában egy hosszú asztal állott, amelyre az asztal látogatói, a betűszedők szép nagy betűkkel ezt a felírást szerkesztették: Marich-asztal. (Marich úr volt akkoriban a legtekintélyesebb betűszedő, aki azzal dicsekedhetett, hogy Deák Ferenc húsvéti cikkét ő szedte.) És Marich úr, egy tekintélyes, magastermetű, méltóságteljes úriember minden éjfélutánkor megjelent az asztalnál, hogy az elnökséget átvegye.
Tituszunknak hízelgett, hogy íme a Marich-asztalnál is megbeszélték az ő dolgát, mert ehhez az asztalhoz a legtekintélyesebb nyomdászok jártak, - de Titusz mégis olyanformán viselkedett, mintha nem érdekelné János lelkendezése, aki nem győzte szalvétájával térdét ütögetni, mintha álmából akarná felébreszteni magát.
- Van savanyú tüdő, - mondta, mintha homályosan emlékezett volna rá, hogy Titusz kocsmai megjelenései alkalmával többnyire ezt a bizonyos olcsó pacalos eledelt szokta fogyasztani. Fél citromot kért mindig az ételhez és megdicsérte a szakácsnét, aki nem rösteli a tüdőt négyszögletes darabkákra felvagdalni, mert az csak így tud átfőni kellő mértékben.
Titusz oda sem hallgatott János ajánlatára, csak úgy félhalkan mormogott valamit arról, hogy a kis pincér megint "be akarja savanyítani", mintha nem volna eléggé savanyú a gyomra, az élete, a foglalkozása és kedve.
- Kakast ennék! - kiáltott fel Titusz, miután észrevette, hogy ez az eledel a legdrágább a szerény étlapon.
- Becsinált csirkét, igenis.
- Kakast, ha mondom, akit nem kappanosítottak meg fiatalkorában, mint némely tehetségtelen szerkesztőket. Aki megmaradt kakasnak, megkergette még a fiatal szolgálókat is, a pesztonkát pedig megcsípte.
Ki tudná, meddig magasztalta volna a kakast híven írónk, amely kakast ma este elfogyasztani akart, - amelynek sarkantyúját is követelte a konyha felé távozó Jánostól, nem beszélve a májáról és zúzájáról, - amikor a kocsma küszöbén egy vörös bajusz nyomakodott be.
A vörös bajuszok között vannak mindenféle jellegűek. A legtöbbje mérges, rosszindulatú, elhanyagolt férfijelvény, amely éppen színe miatt nem érdemes az ápolásra. Ám a mi vörös bajuszunk ama századik vörös bajusz volt, amely humort, derűt, megelégedést, örömösséget mutatott, mintha a bajusz alatt mindig valamely mosolygásra volna vonva a szájszöglet. Ez a vörös bajusz megérdemelte, hogy tulajdonosa nagyranövelje, kipödörje, gyakran megsimogassa, mint valami jó kutyát. Kerek szemüveg volt a vörös bajusz felett, amely szemüveg csontkeretével, az orrhegyen való billegésével, fül mögé akasztott szalagjával ugyancsak a vidám szemüvegek közé tartozott, amely mögött mindig jóindulatúnak látszott a szem. A bajusz alatt a nyakkendő vonta magára a figyelmet, amely ugyan kézzel kötött "lavaliér"-nyakkendő volt, kék és fehér pettyekkel ellátva, de a nyakkendőben mégis tű volt, amely rubintszemű vadkanfőt ábrázolt.
Valóban vadkereskedő viselte ezt a tűt, - Aranyosi Andornak hívták őt, amely nevet még régi hírlapíró korában szerezte, mielőtt a vadkereskedelmi pályára lépett volna.
- Jó, hogy itt talállak, Titusz, - kezdte szavait az egykori hírlapíró, aki közeli, bástyautcai házából gyakran jött ebbe a kiskocsmába, mint mondá, azért, hogy egy kis nyomdaszagot élvezhessen. Mert a nyomdaszagot még vadkereskedő korában sem tudja felejteni. - Azt olvasom az ujságokban, hogy neked most bizonyos érintkezésed van a mágnásvilággal, a Nemzeti Kaszinóval, a grófokkal. Ajánlom figyelmedbe az én régi Salon-Naptáramat, amelyet abban az időben szerkesztettem, amikor a magyar írói világot kapcsolatba akartam hozni a mágnásvilággal. Egy gróf, egy író, - egy grófné, egy íróné... Így váltakozott Naptáram tartalma, beszélyekkel, versekkel, arcképekkel.
- A gondolat nem rossz, - felelt a hírlapíró. - De egyelőre halálra-ítélt vagyok.
- Ám Aranyosi nem az az ember volt, aki ilyen könnyedén lemondott volna tervéről, amelynek keresztülvitele kedvéért bástyautcai házából az éj e késői órájában eltávozott.
- Nem jó nyomokon halad most az irodalom. Csete Lajos, mióta Pokrócz Ádám figuráját élclapjában kitalálta, mindig a vasutasokról ír. Mit akartok a kondoktoroktól, meg a bakterektől? A grófoknak meg a grófnőkről kell írni, hogy valami értelme legyen a dolognak. Addig sohasem lesz magyar irodalom, amíg az irodalmi világ nem kompariálódik a mágnásvilággal.
- Kompariálódik, - helyesen mondod, - felelt Széplaki. - Mint mondám, egyelőre halálraítélt vagyok. És "Csete-vájó"-t iszom.
- Igen, éppen ez a baj, - szólott Aranyosi, az egykori Salon-Naptár szerkesztője, miközben óraláncát is megmutatta, amelyen ugyancsak egy vaddisznó-agyar lógott, persze ezüstbe foglalva. - Csete Lajosról nevezik el a spriccert a kocsmárosok, nem pedig Andrássy grófról vagy Festetics hercegről. Ezért nem viszitek semmire, ti, modern magyar írók. Mi régiek tudtuk volna helyes irányba kormányozni az irodalmat. Kiütöttétek a tollat a kezünkből, lejárattatok, most aztán itt vagytok, szemben a Kaszinóval, az egész mágnásvilággal.
Tituszunk cinikusan felelt:
- A "Csete-vájó" a legjobb találmány. Egy rész bor, egy rész parádi, egy rész szódavíz.
Az irodalmi vadkereskedő e konokság felett rosszallóan csóválta fejét.
- Én megtartottam nexusomat a mágnásvilággal, nem is volt okom megbánni. Én még mindig gróf Berchtold erdejéből kapom a fácánokat.
- Sohase eszem fácánt, - mond anarchista módjára Széplaki.
- Ami nyulat Degenfeld gróféknál lőnek, azt mind én dolgozom fel, mert szerződésem van az uradalommal.
- Megvoltam eddig is nyúlpecsenye nélkül.
A vadkereskedő ekkor észrevette a fogason függő vadászkalapot, a zergetollal és saskörömmel diszítve, amelyet nyomban megjegyzés tárgyává tett:
- Pedig aki kalapodról ítélne, testvér, az nyilván hihetné, hogy az úri társadalomhoz tartozol, - mond a vadkereskedő.
- Nem akarok tartozni sehová, - felelt Titusz és megvető pillantást vetett az árulkodó kalapra, valamint a vadkereskedőre is.
A vörös bajusz ekkor, hirtelen, minden átmenet nélkül megmutatta, hogy alattomos düh rejtőzködik benne, mint minden vörös bajuszban.
- Hát akkor vedd meg nem történtnek látogatásomat, amelyet éppen a te érdekedben tettem.
És a vadkereskedő fontossága, tekintélye, vagyona tudatában fejcsóválva távozott, miután hiábavalónak látta lépését, amelyet a magyar irodalom és a mágnásvilág kibékítésére tett. A feleségének bizonyára elpanaszolta otthon, hogy milyen hálátlanok a magyar írók a legjobb szándékokkal szemben.
Széplaki is érzett némi elégedetlenséget magában, amikor egyedül maradt a sarokasztalnál Jánossal és a becsinált jércével. Talán éppen az utolsó alkalmat mulasztotta el, hogy ellenfelével kibéküljön... Ki ismerné a véletlen útjait? Talán mégis csak jobb volna Salon-Naptárt szerkeszteni és tovább élni a holnapi napnál?
- Mondtam, hogy kakas legyen, - szólt Széplaki a résztvevő pincérhez, aki más vendég hiányában megállott a hírlapíró mellett és csodálkozni látszott azon, hogy a holt ember egyik harapás után a másikat teszi a csirke combján.
Miután János nem felelt, mert nem tudott felelni, Széplaki türelmetlenül folytatta:
- Már Kersántznál sem szolgálják ki kedve szerint az embert. Ilyen körülmények között valóban nem lehet egyebet tenni, mint kimaradni a vendéglőből. Nekem hál' istennek meglesz a kimaradáshoz a legjobb okom. Puff! - kiáltotta Széplaki és a kezében tartott sóskiflit a homlokához emelte.
- Puff! - ismételte a kis pincér és eloldalgott a vendég mellől, mintha annak a közelében nem érezné jól magát.
Miután Széplaki egyedül maradt, nem cserélhetett senkivel eszmét, megint csak a szomorú gondolatoknak adta magát.
Nem is kíséreljük meg ezeket a gondolatokat leírni, csak annyit jegyzünk meg, hogy e gondolatok között sűrűn szerepelt egy piros ló, amelyen pepita-nadrágos, cilinderes lovag nyargal és a kép aláírása: "Az élet eliramlik." Vajjon nem kellene eliramlani néki is, (Széplakinak) mint ostobán odaállani a halálos pisztolycső elé?
Temérdek kis galacsint gyúrt már maga körül az abroszon a kenyérmorzsákból, amikor megint nyílott az ajtó, még pedig megint Széplaki tiszteletére.
- Fellendítem a kocsma-forgalmat, - gondolta magában Széplaki, amidőn az érkezettekben felismerte amaz úriembereket, akiket szekundánsainak kért fel pisztolypárbajához. Ezek a párbajsegédek nem a hírlapírói szakmához tartoztak, hanem úgynevezett úriemberek voltak. Láttukra Széplakinak még a rekeszizma is megfájdult, hogy csak kemény akarattal tarthatta vissza gyomrában az imént elfogyasztott ételt. Fájt, határozottan fájt minden idegszála, halálosan hideg borzongás futamodott végig a testén és arca jegessé dermedt az úriemberek láttára, akik kedélyesen azzal köszöntöttek be, hogy Széplakit már "mindenfelé" keresték a városban, végre a szerkesztőségben azt mondotta valaki, hogy ha ebben a kocsmában se lehetne feltalálni a hírlapírót, akkor nem történhetett egyéb, mint csak az, hogy Széplaki megszökött a városból.
- Ki mondta ezt? - kérdezte szórakozottan Széplaki, mintha már megbarátkozott volna a szökés gondolatával.
- Szolyvai Aladár mondta, - szólt az egyik párbajsegéd.
Ez a Szolyvai Aladár mindig ellensége volt "a lapnál" Széplakinak, mert kifogásolta azt, hogy Széplaki neve többször megjelenik nyomtatásban, mint a Szolyvai-név.
- Szolyvai megint hazudott, mint már annyi sokszor, - kiáltott fel a hírlapíró jótékony dührohammal, amely darabidőre megint visszaadta lelki erejét.
- Mások is ilyenféle véleményeket hangoztatnak, - szólalt meg most a második párbajsegéd. - Azt mondják, hogy Széplaki Titusz nem várja be a párbaj óráját, hanem ellép a fővárosból. Sajnos, ezt hiába tenné, mert az ezredes barátai, a katonatisztek szolgálati szabályzatukhoz híven mindenütt megtalálnák és kötelességszerűleg összekaszabolnák.
Az a segéd, aki ezt mondta, magas, himlőhelyes, nagyorrú, tótos akcentussal beszélő úriember volt, aki a polgári életben festőművész volt, de neve gyakrabban szerepelt a párbajhistóriákban, mint festmények alatt. Élete nagyrészét vendéglői asztaloknál töltötte, ahol mindig borzalmas párbaj-történetekkel mulattatta hallgatóit, mert körülbelül húsz esztendő óta minden párbajhoz volt valamelyes köze, amely párbajt Magyarországon megvívtak.
A másik segéd egy veszedelmes púpos emberke volt, akinek halvány, ritkás fekete szakállal gyéren benőtt arca, örökös zsakettje és magastetejű kürtőkalapja, kétcsövű pisztolya, amelyet párosával hordott zsebében, tőrös botja, mellényzsebében viselt nagy vadászkése, kihívó magaviselete mindenütt ismerős volt a főváros területén, ahol lovagias ügyek elintézéséről volt szó.
Regényalak volt a púpos, aki nyomban észrevette Széplaki sarokba állított botesernyőjét és azt fitymálva megnézte:
- Egyetlen ütéssel az én botommal: ketté tudnám törni ezt a plebánus-pálcát. Szelid lelkipásztoroknak illik ez a kezükbe, - mondá és a maga acéltól zörgő botját jó távolra állította Széplaki büszkeségétől.
A púpos ember foglalkozására nézve gyorsíró-tanár volt, de nem igen ért rá a tanításra, mert barátai "elhalmozták" lovagias ügyeikkel. Toronygombinak hívták őt és hivalkodott azzal, hogy ezt a nem mindennapi nevet Mária Terézia ajándékozta családjának.
Toronygombi a fal mellett helyezkedett el, miután jobbra-balra körülnézett, hogy mely oldalról érhetné valamely orvtámadás: részeg ember merénylete, krakéler közeledése, váratlan sértés, arculütés, mert ez a párbajsegéd mindig el volt készülve arra, hogy valahol valamerre megverik. Miután helyet foglalt: elővette az egyik pisztolyát a nadrágzsebből, majd a másikat és meggyőződött arról, hogy a gyutacsok a helyükön vannak.
- Nekünk a Kaszinóval van dolgunk, amelynek kezei nagyon hosszúak - mond fojtott hangon a kis párbajsegéd és mellbajos szemei rejtélyesen villogtak. - Nem tételezek fel az urakról semmi lovagiatlanságot, de hátha valamely szolgának, komornyiknak, pincérnek, inasnak, kocsisnak eszébe jutna, hogy bosszút álljon uraiért?... Hm, Lóczi, nincs igazam. A multkor is azt a kövér szerkesztőt, aki egy gróf szeretőjéről kellemetlenséget írt lapjában: a Kaszinó környékén verték meg a hordárok.
A Lóczinak nevezett himlőhelyes úriember helyeslően bólintott, mert nem szeretett mindenféle haszontalanságokon vitatkozni. - Ő csak párbajokról szeretett beszélgetni, nem pedig kocsis-verekedésekről. És Lóczi a maga tótos akcentusával folytatta is azt a történetet, amelyet már bizonyára sokszor elmondott Toronygombinak, (mert hiszen éjjel-nappal együtt ültek a vendéglőben,) amely történetet már valahol útközben megkezdett:
- Mondom, Pista, hogy halálosnak látszott a sebesülés. Becsületszavamra, egy lyukas krajcárt nem adtam volna Pincsi gróf életéért, Bimby gróf golyója a máját járta át. Máját a rosszmájúnak... Engem egész idő alatt ördöngösen csíptek az őszi legyek, mert a párbaj szinhelyének közelében egy istálló volt... Papot kellett keresnünk, hogy legalább Pincsi gróf igaz katolikus módjára haljon meg... Mert tudod, hogy én mindig nagyon sokat adtam a vallásra, a nagybácsikám esperes volt Rózsahegyen... Becsületszavamra, jöttek utánam a legyek, mint az ördögök...
- Ördöngös legyek, - mondta elismerőleg Toronygombi, miután a sokszor hallott mesemondást Lóczi úr a legyek új momentumával fűszerezte. Nem, még sohase beszélt a legyekről L. úr, amely legyek a párbajozókat csípni szokták.
Az urak ezután rövidesen befejezték kocsmai tartózkodásukat, mintha csak arról akartak volna meggyőződni, hogy Széplaki nem szökött meg a városból. Nem az igazi korhelyek közül valók voltak, akik szótlan merengéssel és csendes iddogálással órákig tudnak ülni kocsmahelyiségekben, hanem csak amolyan kocsmalátogatók, akik a mindennapi vitatkozás kedvéért mentek be a kocsmába és ott voltaképpen arra sem ügyeltek, mit esznek, mit isznak, annyira elfoglalta őket a mondanivalójuk. Hősi kalandokkal teli mesemondások kedvéért bármeddig elüldögéltek volna a kocsmában, különösen olyankor, ha önmagukat is belekeverhették a történetek folyamányaiba.
A búskomoly hírlapíró nem látszott megfelelő hallgatónak, szinte a neveletlenségig figyelmetlen volt már Lóczi előadása alatt, hiába integetett neki a kis gyorsíró tanár ideges, félelmes szemöldökeivel, Titusz szórakozott maradt még akkor is, amidőn Lóczi kisütötte végül, hogy Pincsi gróf szerencsés meggyógyulását voltaképpen nagybácsijának, a rózsahegyi plebánusnak köszönhette, aki arról volt nevezetes a Felvidéken, hogy akinek ő az utolsókenetet feladta: az sohasem halt meg.
(- Te tulajdonképpen milyen valláson vagy? - kérdezte Toronygombi hirtelen Tituszt, nem minden célzatosság nélkül.
- Római katolikus vagyok, - felelt egykedvűen a hírlapíró.
- Ezt előbb is megmondhattad volna, - felelt rejtelmesen a párbajsegéd.)
...Ám, amikor az urak szórakozott hallgatójuk elől komolyan távozni készülődtek, a hírlapíró felkiáltott:
- Vigyetek magatokkal, akárhová mentek, - mond Sz. T. és feltette zöld vadászkalapját, valamint kezébe vette botesernyőjét, mintha igazolni akarná felszerelésével, hogy külsejében valódi úri társaságba is beillik.
A kalapnak és botesernyőnek volt is valami hatása a párbajsegédekre, mert elgondolkozva összenéztek, végül Toronygombi kimondta:
- Nem bánom, velünk jöhetsz, kedves barátunk. Nekünk az Orfeum-kávéházba van találkozásunk vidéki úriemberekkel, akik egy dunántúli lovagias ügy lebonyolításában a mi tanácsunkat akarják kikérni. Ezért tehát ne vedd rossznéven, ha majd darabideig magadra hagyunk.
A párbajsegédeket Budapest legjobb bérkocsija várta a kocsmahelyiség előtt, mert abban az időben a párbajsegédek kétlovas kocsin jártak, ha volt valamely tennivalójuk a városban. Az utcai járókelők tán keresztet vetettek, amikor ezt a kitünő bérkocsit a komoly úriemberekkel száguldozni látták a városban, míg a benfentesebb pestiek nyomban találgatni kezdték, hogy vajjon kinek az ügyében hajt Manó oly eszeveszettséggel többször is a Koronaherceg- és Váci-utcákon át, miközben a himlőhelyes festőművész az utca egyik oldalára köszöngetett, míg Toronygombi cilinderkalapját a kocsi másik ablakánál szertartásosan emelgette, még akkor is, ha nem volt arrafelé ismerőse, - mindenesetre köszönt, mert a kocsin járó úrnak mindenkit meg kell előzni a köszönésben.
De most éjszaka volt és a párbajsegéd urak nem sokat törődtek vele, hogy az alázatos hírlapíró fürgén a fiákeres mellé kapaszkodott a bakra, mert nem akarta kényelmetlenné tenni az urak üldögélését odabent a bérkocsiban. A hintó paripái szinte kéznyomásra állottak meg a rejtélyes fényekben fürdő éjszakai kávéház előtt, miközben a huszárnadrágba öltözött, terebélyes portás előresietett, mintha várva várt vendégek érkeztek volna.
Itt langyos, de tiszta levegő volt már az előcsarnokban, amely levegőben alig volt érezhető a zengerájok szokásos kucséber-szaga, - inkább csak amolyan gyönge párfőm szálldosott, mintha nem régen ment volna által a csarnokon egy divatos dalcsarnoki díva, aki kegyesen leeresztette félválláról hattyúprémes belépőjét a szolgaszemélyzet előtt. Halk, franciás, elgondolkoztató dalokat játszadozott a szürkeszakállú prímás, aki olyanformán fektette nagy szakállát hegedűjére, mintha voltaképpen azon a szakállon huzogatná a vonót.
Régen, "ifjú hírlapíró korában": Széplaki gyakrabban megfordult ezen a helyen, mikor az "élet iskoláját" tanulgatta Pesten, de mióta a Ferenci-kávéház megnyílott, ahol fesztelenebb és kedélyesebb életmód volt divatban, - miután Titusz "öregedni" kezdett és kevesebb súlyt helyezett öltözékére, - Széplaki elmaradt ez előkelő helyiségből. Ugyan ki győzne mindennap frakkba öltözködni és hazudozni a különféle estélyekről, ahol megfordult volna az est folyamán? Kezdő hírlapírónak való ez, nem pedig olyan szerkesztőnek, aki immár a halálra is megérett.
...Ugyanezért Széplaki be se ment a kávéház szalonjába, hanem csak a külső traktusban foglalt helyet, ahol is egy üveg sör mellett szándékozott kíbicelni mindaddig, amíg barátai odabent a dolgukat elvégzik. Ebben a kávéházi részben az orfeumi szinészek billiárdoztak és többen feltett kalappal foglaltak helyet a márványasztaloknál, mintha itt nagyobb szabadság volna, mint odabent a plüssök és bársonyok világában, ahol a zenebanda elhelyezkedett.
- Hiába, nem születtem úrnak, mégis úgy kell meghalnom, mint egy úrnak - mondta immár másodszor ez estén Széplaki a sarokasztalnál, ahonnan elgondolkozva nézegette Baumann és Gyárfás orfeumi komikusok billiárd-játszmáját és az járt fejében, hogy ezek a komikusok akkor is tovább játsszák mulatságos pártijukat, mikor ő már régen a föld alatt lesz, pisztolygolyóval a szívében vagy a homlokában, - amely testrészét éppen kedve van célbavenni az ezredesnek.
De ekkor váratlanul megfordultak a gondolatai, mert gyors egymásutánban a következők köszöntötték őt:
Egy magastermetű lókupec, aki gőgös embernek látszott kipödrött bajuszával, míg itt kedélyesen csupán azt a tennivalót választotta az éji unalmi órák elmulasztására, hogy fekete táblára jegyezgette a komikus színészek lökéseinek a számát. - Egy festettbajszú, ugyancsak magastermetű pincér, aki belső kávéházi tündérvilágból jött elő, hogy Széplakit üdvözölje, akinek készülő drámájáról az ujságokban olvasott. - Turf Karolin, a virágárusnő, aki hajdanában a grófok szeretője volt és most öregségére azt mondta a hírlapírónak: "Adok egy virágot, de pénzt nem fogadok el érte." - A kávéház üzletvezetője, aki olyanforma volt, mint egy civilbe öltözött főhadnagy és olyan mélyen hajolt meg a hírlapíró előtt, mint akár egy milliomos előtt se különben. - A ruhatáros, aki konfidensül előkészítette már szájába a gombostűt, kezébe a ruhatári számot, amellyel Titusz felszerelését majd zálogába veszi, de az asztalra fektetett botesernyőhöz végül mégse mert hozzányúlni...
Széplaki a különböző köszöntések elfogadásakor azt vette észre, hogy kalapban ül a kávéházban, abban a bizonyos Miskájer-kalapban, amely eddig mindenütt megtette a magáét, amerre megfordult benne. Az aranyrámás tükrökben többfelé is láthatta kalapját, amelynek hátteréből legyezőalakban emelkedett ki a zergeszakáll.
- Talán mégis viszem valamire ebben az életben, - gondolta magában Széplaki, - habár huszonnégy óráig se tart már az életem, ha jól meggondoljuk a dolgot.
Ám most, mikor Széplaki a kisértésébe került volna a borús gondolatoknak, megint csak segítségére sietett a sors, hogy darab időre elfelejtse bánatát. Ez pedig úgy történt, hogy egy szőke, púderozott női fej jelent meg annál a falnál, amely az előkelő világot elválasztotta a köznapoktól és a női fej olyan mosollyal nézett Széplaki felé, mintha egy fodrászbolt kirakatából kacérkodna a bús szerkesztővel. Más alkalommal talán megfelelő komolyságot öltött volna Titusz arculata e festett, kifejezéstelen bábu-arculat láttára, de most, ezen az éjszakán kalapjához nyúlt és szalutált, mint egy katonatiszt. Erre a hölgy most már teljes alakjában megmutatkozott. Egy model indult el valamely belvárosi nőiruha-üzlet kirakatából, amely modelre a kirakatrendező segéd gombostűvel cédulát tűz "párizsi divat" felirattal. Buta és gonosz női személyiség volt ez, akit még abból az időből ismert a hírlapíró, amikor mosogatólánynak nevezték az "éjszaki életben". Azóta egy gazdag asztalosmester kitartottja lett és mint divathölgy érdeklődött a hírlapíró iránt, aki másnap a Nemzeti Kaszinó legjobb céllövőjével vívand párbajt. Bizonyára a magastermetű, ujságolvasó pincér árulta el Mágnás Elzának azt a körülményt, hogy a halálra ítélt hírlapíró a kávéház külső traktusában tartózkodik, mire a divathölgy érdemesnek tartotta, hogy pávaságából megmozduljon.
A hölgy a távolból jódarab ideig figyelte Titusz kalapját, valamint botesernyőjét, amíg elszánta magát, hogy a hírlapíró asztalához közeledjék. De Széplaki, mint nobilis ember segítségére volt az orfeumi dáma szereplésének megkönnyebbítésében, felállott asztalától és Mágnás Elza felé közeledett, miközben zöld kalapját illemtudóan levette fejéről és lépéseit olyanformán izgatta, mintha a gyomai tánciskola növendéke maradt volna a mai napig, - lábujjhegyen, de kellő férfiassággal lépett a hölgy elé...
- Ha szerencsém lehetne asztalomnál, nagyon boldoggá tenne! - mondta a hírlapíró, mintha nem is ő mondotta volna e szavakat, hanem valaki más, akiről eddig nem is tudott, aki titkon belsejében rejtőzködött. Nyilván ifjabb Ábrányi Kornél, aki Titusz ifjúságában ideálja volt a hírlapírónak. De ugyanekkor Déri Gyula is eszébe jutott a hírlapírónak, akit Ledérinek neveznek vala hírlapírói körökben, aki ugyancsak híres volt gáláns magaviseletéről a hölgyek körül, bár csak mellénye felső zsebében hordta az ezüstpénzt, nyilván azért, hogy azt el ne lophassák a megtermett hírlapírótól.
- Egy pukkantósat, madmazell! - kiáltott fel Titusz, miután a szépség-bálványt karonfogva asztalához vezette és kalapjával seperte le a márványról a cigarettahamvakat.
A pezsgőt hamarosan elhozták, akárcsak a régi zengerájok kupléiban, a hölgy viaszkmosollyal nézte a műveletet, mert hiszen az ilyesmit minden éjszaka megszokta. Széplaki azonban ágált:
- Mondja, drága Mágnás Elza, mit tehetnék annak eléréséhez, hogy magának egyszer az életben valóban jókedve kerekednék és engem megcsókolna?
Az orfeumi hölgy sután felelt:
- Mindenekelőtt tegye fejére a kalapot, szerkesztő úr, mert megfázik a feje, - szólt a hattyúprémes, ezüstös, selymes, túlvilágiasan ostoba orfeumi angyal és segített a hírlapírónak abban, hogy kalapját betyárosan, félrecsapva helyezte el fején. A kalapkarimát lehajtogatta, mint abban az időben ez divat volt, - diófehérre fakult, dologtalan két kezével.
Mire Toronygombi úr társával a belső kávéházból a külsőbe visszaérkezett az elhagyott baráthoz, az orfeum-kávéház sztárja, valamint a hírlapíró a legmelegebb barátságban látszottak lenni. Széplaki biztatására Mágnás Elza már egy hártyavékony pohárkát is a földre ejtett, még pedig pezsgővel telten, hogy a takarítóasszonynak kellett előjönni. Felük úrias mulatozása határozottan hatással volt a párbajsegédekre. Mégsem lehet egészen utolsó ember az, aki Mágnás Elzával ül együtt asztalánál. A párbajsegédek most kezdtek rájönni arra, hogy felük voltaképpen számít valamit az életben.
- Elvégeztétek a dolgokat? - kérdezte nagyhangon Titusz. - Remélem, halálos esettel van ismét elfoglaltságtok?
Mire a bálványnő elismerőleg mosolygott a két úriemberre, mintha már régen ismerné őket rettenthetetlen bátorságukról, hősi magaviseletükről. A ragyavert festőművész néhány pohár bor elfogyasztása után megint csak valamely hősi történelembe akart belekezdeni szokása szerint, de Toronygombi, a törpe, nem engedte szóhoz jutni.
- Inkább arra tanítsuk meg Széplaki barátunkat, hogyan kell majd a holnapi párbajnál viselkednie. Már csak ezért is, hogy ne hozzon szégyent a fejünkre!
A kávéház külső traktusa e hajnali órában már elég néptelen volt. A színészek, lókupecek, kucséberek reményvesztetten elballagtak. Csak Blau bácsi, egy öreg ember ült a sarokban, aki régi tőzsdejátékos módjára mindig egy gazdag embert várt, akit a tőzsdejáték titkaiba itt beavathatna. Patti, a kártyabűvész, ugyancsak elódalgott hamis parókájával, százesztendősnek mondott életkorával és kéznél lévő kártyacsomagjával. A gyorsíró tanár tehát felhevültségében kimérhette a harminc lépést a kávéházban, amelyet stilétes botjára támaszkodva hangosan számot.
- Egy-kettő... Tizenhárom, huszonhárom... harminc és most öt lépés avansz. Kérlek, Lóczi, vezényelj, te, - kiáltotta a púpos a kávéház túlsó sarkából.
A himlőhelyes valóban felemelkedett a poharak mellől és Széplakit vállon ragadta.
- Gyere, megmutatom neked a helyedet, - mondván, miután Széplakit egy bizonyos kockára állította a kávéház parkettjén, - itt megállsz és a vezényszavakat várod. Első vezényszó: vigyázz! Második vezényszó: kész! Harmadszorra tízig olvasok, amely idő alatt el kell sütnöd a pisztolyodat, féloldalvást állva az ellenfelednek, hogy kevesebb célpontot adjál. Tehát, vigyázz, kész, egy-kettő-három...
Ekkor egy valódi pisztolydörrenés hasította ketté a halk muzsikaszó kárpitját. A gyorsíró-tanár a kávéház túlsó oldalán állva, valóban előrántotta pisztolyát és lőtt. Egy lámpa a csörömpölés hangjai mellett megszünt élni. "Szoktatni kell az ipsét a fegyverdörgéshez", - mondta később Toronygombi, aki belesápadt a lövésbe. Nagyobb baj nem történt. Mágnás Elza a helyére visszatérő hírlapíró kezét megsímogatta. Ellenben, mikor a főpincér megérkezett az ezüsttálcára helyezett számlával, viszont külvárosi zsiványokra emlékeztető tekintettel, Tituszunk arra eszmélt, hogy a számla kifizetése után legfeljebb kapupénzre való tíz krajcár maradt a tulajdonában, az is csak olyanformán, hogy a pincér borravalójából ügyesen elsanzsírozta azt. Mágnás Elza a toalett felé elsuhant. Az urak kocsijukba ültek és a kocsiablakból kiáltották a hírlapírónak:
- Holnap délután fél ötkor a Ferenc József-laktanyában.
Széplaki az elfogyasztott pezsgő hangulatában még ekkor sem tudta pontosan megállapítani a fatális helyzetet, amelybe keveredett. Az Andrássy-úton ballagva, biztosan reménykedő kézzel kutatott zsebeiben ama pénzegységek után, amelyeket eldugdosni szokott, szinte önmaga elől. Természetesnek vélte, hogy valamely zsebében ráakad egy ötforintosra, amelyet a pénztári előlegből oda elhelyezett, mint ezt meg szokta cselekedni mindig, amikor jókedvű hírlapírók lefogják egymást a szerkesztőségben, hogy a zsebeket kikutassák... "Bohém-élet!" - kiáltották, amikor Tituszt néha "anyaszűz meztelenné" vetkeztették. Most azonban minden keresgélés hiábavalónak bizonyult; még ha maradt is Titusznak valamely pénze, valamely rejtekzsebében: azt úgy eldugta még önmaga elől is, hogy azt majdcsak halála után találja meg az a valaki, aki eladja Titusz nadrágját és a handléval való alkudozás közben kipottyan a nadrágzsebből az ezüstforintos. Ennélfogva sietve vette lépteit a Ferenci-kávéház felé, ahol nagy társaságot vélt találni, akik bizonyosan azért töltik ébren az éjszakát, hogy az ő életéről és haláláról vitatkozzanak.
Ámde legnagyobb meglepetésére üres volt a Ferenci-kávéház, a hírlapírók hiányoztak a kassza előtti kerek asztal mellől, ahol fontosságuk tudatában pöffeszkedve vagy pénztelenségük árnyékában megalázkodva ülnek. Csak Olga volt helyén, bágyadtan, melankólikusan, reménytelenül, mint mindig, amikor virradni kezdett és megint elmúlt egy éjszaka, anélkül, hogy történt volna valami. A hírlapíró kijózanodott, megállt a kasszirnői trónus mellett és így szólt:
- Olgácskám, lelkem, felvirradt az utolsó nap, amikor határozni lehet arról, hogy akar-e a feleségem lenni.
Olga ezt már nyilván többször hallotta Széplakitól, mert nem mutatott meglepetést a hírlapíró szavaira. Csak a tekintete lett melankólikusabb, a kézimunka a kezében megremegett.
- Olgácskám, - beszélt lelkendezve Titusz, mintha eldorbézolt éjszakáját, pénzét és pénztelen jelenét akarná felejteni gurgulázó szavaival, amelyek őt magát is mulattatni látszottak. - Olgácskám, én sokkal nyugodtabban halnék meg, ha nevem továbbra is fennmaradna, ha csak olyan formában is, hogy egy özvegyasszony viselné ezt a nevet. Özvegy Széplakiné! Nem is hangzana ez olyan rosszul, mintsem hiszi, Olga.
- Özvegy Széplaki Tituszné - mondta Olga és a ceruzát elővette, amellyel felírta a kasszalap margójára: özvegy Széplaki Tituszné és bekarikázta a nevet, mintha örök emlékül akarná eltenni.
Titusz lelkendezve gurgulázott, mint azok a férfiak, akik ritkán jutnak olyan alkalomhoz, hogy magukról is beszélhessenek.
- Egy macska se marad utánam, hogyha meghaltam... Nevemet egy-két napig emlegetik az ujságok, aztán többé soha senki nem mondja ki a nevemet ebben az országban. Még csak véletlenül sem. De ha maradna egy özvegy Széplakiné ezen a világon, aki néhanapján tán a síromat is meglátogatná, mindjárt könnyebb volna a helyzetem odalent a sírban. Azt mondanák az emberek, mégse volt utolsó ember az a Széplaki, halála előtt becsületbeli kötelességének tartotta beváltani ígéretét, amelyet oly sokszor hangoztatott a Ferenci-kávéház felírónőjének. Valami nimbusz venné körül emlékemet, hogy nem éltem léhán, percről percre, pillanatról pillanatra, de volt valamelyes célom is a világon, amelyet megvalósítottam.
Az érzelmes szavaknak valóban megvolt a maguk foganatjuk, mert Olga egyik kezével felnyúlott a pálinkás üvegek felé, míg másik kezével egy kis pohárkát villantott meg, amelynek tisztaságáról meggyőződött.
- Azt hiszem, hogy ez az a bizonyos húsvéti szilvórium, amelyet a szent zsidók inni szoktak. A gazda mindig ebből iszik.
Széplaki fáradt, búcsúzkodó mosollyal felhajtotta a pálinkát. A pálinka felelevenítette, hogy még mindig beszélni szeretett volna. De Olga komolyan ránézett és hazaküldte, mielőtt Széplakit újabb érzelmesség ragadta volna el. "Holnap beszélünk tovább." - Titusz pálinka-rekedten felelt: "Azt hiszi?" "Ez az érzésem" - felelt Olga. És Széplakinak kezét nyujtá.
Csodálkozott-e a zöld vadászkalap vagy a botesernyő, amikor hosszas séta után végtére elérkezett Széplaki kvártélyára?
Széplaki mindig olyasformán dobta magát ágyába, mintha minden hajnalban a másvilágról tért volna vissza. Hogy megint gyermek legyen, aki méhmagzat módjára összegörnyedve fekszik egy fekete rámába foglalt gyászjelentés alatt, amely közvetlenül a feje mellé volt akasztva az alvónak. Ez a gyászjelentés, - vagy mint ebben az időben mondják. párté-cédula, azt tartalmazta, hogy Széplaki Róbertné harminckét esztendős korában, hosszas szenvedés után elhúnyt. Ez a Széplaki Róbertné volt Titusznak édesanyja és a gyászjelentés volt egyetlen vagyona Titusznak. Nem nagy gazdagság, de ilyen érzelmes férfiúnak éppen elegendő.
Leírjuk Széplaki szobáját? Akkora volt az, mint egy lyukas mogyoró. De a kulcslyuk, amelyen a szobába kémlelni lehetett volna: mindig rongydarabbal volt eldugaszolva. Az ajtó külső részén egy papircédulát lobogtatott állandóan a léghuzam az ódon belvárosi ház folyosóján. "Mindjárt jövök!" - mondá az írás -, de a lakó sohasem jött.
A hírlapírót félálmában a következők látogatták meg: - egy kis suszterinas, aki olyan piszkos kis cédulát szorongatott kezében, mintha már ezzel a cédulával jött volna a világra. - Darabideig bámulva állt az ajtó előtt, mintha először látná azt különös feliratával, aztán a ház udvarára révedt fénymázas tekintete és csatlakozott ahhoz a menethez, amely egy vak énekest kísért házról házra abban az időben. - A hírlapíró ismerte lépteit egy szabónak, aki reménytelen szerelmes módjára látogatta már esztendők óta és ha besurranhatott az ajtón: mindig azzal kezdte mondanivalóját, hogy csak véletlenül járz erre, mert igazán nem akarja zaklatni Széplaki urat ama csekélység miatt. A szabó sóhajtozása szinte hallható volt az ajtó előtt, leguggolt a kulcslyukhoz és mindenféle kedveskedő szavakat kiáltott be a hírlapíróhoz:
- Csak látni akarom, szerkesztő úr. Csak szerencsét jöttem kívánni. Csak egy kis megnyugtatás végett jöttem, hogy előbb-utóbb rám kerül a sor. Eresszen be, drága jó szerkesztő úr, esküszöm, hogy számlát sem hoztam magammal.
De Titusz még inkább elbujt a paplan alá és a legravaszabb szavaknak is fittyet hányt. Utóvégre nem hiába írta ki az ajtóra, hogy mindjárt jön. Várjon a szabó, ha kedve van hozzá. A szabó elment, majd hirtelen visszajött és indignálódva kiáltott be a kulcslyukon:
- Bizony isten, be fogom perelni, ha nem ereszt be nyomban!
A szabó várt, de Széplaki meg se moccant, pedig már magában bánkódni kezdett ama fatális cédula miatt, amelyet ajtajára akasztott.
És Széplaki, (mert végeredményében jó ember volt) bűnbánattal hallgatta csüggedten távolodni a szabó lépéseit ajtaja elől. Valóban nem akarta megbántani a jó embert, de nem tehetett vele kivételt.
De mos házrengető lépések közelegtek azon a csigalépcsőn, amely a régi belvárosi házban összekötötte a földszinttel az emeletet, amely csigalépcsőnek a láttára gyakran esett csodálkozóba Titusz, hogyan vihették le vala innen a koporsókat? Veszedelmet hirdető, felhevült, szinte rohamozó lépések voltak ezek, amelyek olyanformán közeledtek Titusz ajtaja felé, mintha legalább is hatósági felszólítást hoznának. Kegyetlen, vad lépések, ahogyan a drabontok közelítik meg áldozataikat.
A hírlapíró ismerte a lépéseknek előidézőjét: Munk úr volt ő, a részletkereskedő, aki olyan goromba szokott lenni vevőivel, mint a pokróc. Munk úr tagbaszakadt, nagy darab vörös ember volt, aki azt tűzte ki életcélul, hogy a főváros minden lakója neki fizessen részletet. Munk úr hallhatólag gúnyosan felkacagott, mikor a cédulát megpillantotta az ajtón.
- Jól van, tisztelt szerkesztő úr, - mondotta, - ez nagyon is jól van!
És hallani lehetett, amint fogait csikorgatta, fújt és verejtékező homlokát törölgette egy nagy vászonkendővel.
- Skandalum! - ismételgette és valahonnan egy széket szerzett és letelepedett az ajtó előtt.
A hírlapíró azt számolgatta magában, hogy melyik ellensége adhatott Munk úrnak széket. A házmester talán... vagy egy szomszéd bábaasszony, aki Titusztól nem remélhetett semmit? Az emberek gonoszak és kárörvendők, - gondolta magában Titusz borúsan, ott a gyászjelentés alatt, mintha az a saját gyászjelentése volna. Egy csepp erőt sem érzett magában arra nézve, hogy Munka úrral megmérkőzzön; olyan tehetetlennek érezte magát, hogy ez már szinte jól esett neki, mert legalább egyetlen mozdulatot sem kell tennie, mint akár a nagybetegnek, aki megadja magát sorsának és legfeljebb a csodatételben bizakodik. De Munk úrral szemben már a csoda sem segít, letelepedett az ajtó elé és szuszogása, krákogása, böfögése behallatszott a szobába, mintha Munk úr a várakozás alatt is abban gyakorolná magát, hogy legyen minél útálatosabb. Valamely ujságpapir is csörgött Munk úr kezében, aztán pedig jegyzőkönyvecskéjében lapozott, a plajbász nyikorgását világosan lehetett hallani, amint jegyzeteit kiegészíti. Vannak ilyen rettenetes percei az életnek: az ember nem tud megszabadulni valamely bosszantó tehertől, amely szíve fölé hengeredett. Munk úr nagy teher volt.
A hírlapíró a gyötrelemtől szinte félholtan feküdt ágyában, moccanni se merészkedett, mert így megvolt az a reménysége, hogy Munk úr a legjobb esetben elhiszi, hogy alszik és nem szólaltatja meg ama rettenetes, tolakodó, elviselhetetlen hangját, amellyel adósait a másvilágra szokta üldözni.
Ebben a percben hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Munk úr őrizete alatt. A pisztoly egy másodperc alatt dörren (hallotta éppen az éjszaka), de Munk úr órák hosszáig elüldögélhet az ajtó előtt. S Munk úr egyébként korántsem unatkozott, amint azt talán hinné valaki. Köhögött. Városi ember módjára, halkan. Majd falusi ember módjára, aki a köhögésben is meg akarja találni a maga élvezetét. Vakaródzott. Vakarta a tenyerét, fejét, rázta a gyufaszálat a fülében, amely művelethez kéjelmesen nyögött, - majd a lábszárait dörzsölgette össze. Vannak emberek, akik sohasem unatkoznak, mert mindig találnak valamely elfoglaltságot a testükkel. Így Munk is, mikor már nem tudott egyéb szórakozást kitalálni: letolta lábáról a cúgos cipőt és harisnyában üldögélt.
Szerencsére vannak események, amelyek a legelszántabb várakozókat is megrendítik. Ilyenforma esemény volt az Munk úr életében, hogy egy közeli belvárosi toronyban megszólalt a harang. A déli harang, amely minden emberben külön gondolatot termel, még ha Munk úrnak is hívják az illetőt. Munk úr előbb csendesen szitkozódott, majd hangos káromkodással verte az ajtót öklével, lábával, szakadatlanul, mintha feltette volna magában, hogy okvetlenül botrányt rendez a hírlapíró "utolsó napján." De a hírlapíró most már mind könnyebbülten lélegzett, mert kiszámította magában, hogy meddig bírja Munk úr az ostromot. Igaz, hogy Munk sokáig bírta a dörömbölést, mert megfelelő gyakorlata volt az ilyen dologban. Ám viszont Titusz az órák hosszáig tartó szenvedés alatt ugyancsak felkészült az utolsó rohamra és ostobaságnak tartotta most megadni magát, miután a csata vége felé közeledett. Mire odakünn Munk úr az átkozódásokig ért mondanivalóiban: Széplaki már az ágy szélén üldögélt, mert tudta, hogy Munk úr végre megsiketül a maga dürrögő átkaitól.
Munk úr elment csatavesztesen, meg-megállva a lépcsőkön, mintha még törné valamiben fejét, de végül is elhangzott utolsó dobbanása is, mint valami emlék, amely végül kellemetessé válik. Széplaki, Munk úrtól megszabadulván, most már nappali világításnál vette szemügyre kalapját és botesernyőjét. Nappal is mutatósak voltak ezek a dolgok, habár az éj folyamán jobban imponáltak ők. Most már látszott rajtuk némi kopás, minthogy sokáig állottak a kávéház kamrájában. A hírlapíró azzal vígasztalta magát, hogy a vadonatúj dolgoknak voltaképpen nincs olyan értékük, mint a használtaknak, mert ime a nagyurak is új cipőiket mindig az inasukkal tapostatják ki. Jó darab ideig gyönyörködött hát tárgyaiban, amíg valamely különös, halálos szorongás nem támadt a szíve körül, amely oly váratlanul jött, hogy csaknem visszazuhant az ágyba. A délutáni párbaj jutott eszébe, amelyre látogatói miatt voltaképpen nem is volt ideje kellően gondolni. Az ember néha megfeledkezik a halálról, ha egyéb kellemetlenségei vannak.
Amíg búbánatos öltözködésével, reménytelen mosakodásával, szájának huzamos öblögetésével foglalkozott Széplaki: egy másodpercre se mozdult el mellőle a halál gondolata. Szinte belegörnyedt a félelembe, - a feltörekvő sírásba, amelynek nem tudott utat nyitni: bármint szerette volna is jól kisírni magát.
- Ha sírni tudnék, mindjárt jobb volna, - mormogta magában Széplaki, amikor le-letelepedett egy székre, amikor a megváltó sírást közelegni érezte. De az nem akart sehogy se beköszönteni. Csak a nőknek van olyan szerencséjük, hogy akkor tudnak sírni, amikor akarnak. Nem. Széplaki könnyei nem tudtak kiperegni, akármint hívogatta őket. Fel kell öltöznie tetőtől talpig és sírás nélkül kellett elmennie a nagyvilágba.
És mégis szerencséje volt, mert belépdelvén az ujságja kiadóhivatalába, éppen a főszerkesztőt találta ott, akinek az volt a híre, hogy senkinek se tudja megtagadni a kérését: hiúságból vagy szeszélyből, mintha mindig azt akarná bebizonyítani, hogy mennyire nem törődik a pénzzel, habár jóformán minden héten árveréseket tűztek ki ellene az ügyvédek. Széplaki huszáros "bevágást" csinált, őszintén bevallotta a főszerkesztőnek, hogy a tegnap kapott előleget az utolsó krajcárig elköltötte és most már annyi pénze sincs, hogy megebédelhessen. A "bevágásnak" sikere volt, vagy talán a kalap és a botesernyő tette meg a magáét? A főszerkesztő szerette, ha munkatársai megállották helyüket a "becsület mezején", ugyanezért tíz forintot nyujtott Széplakinak, aki most már valóban vidámabban nézett a délutáni események felé. És három kocsmát is meglátogatott, amíg végre olyan helyre érkezett, ahol még főtt marhahúst talált, amely kedvenc étele volt hírlapírónknak. A sors kedvezni látszott, mert a "csonthús" valóban olyan volt, amelyet irígykedve néztek a szomszéd asztaloktól. Különben is ez a vendéglői étel az, amelyet a legközömbösebb lelkek is mindig szemügyre vesznek, amikor a pincér elhalad vele a tálon. Mérlegelik, méltatják, irígylik és ízét érzik. A hírlapíró húsdarabja tekintélyes volt, a vendéglősnek volt eltéve, de az végül lemondott róla a vadászkalapos és botesernyős ismeretlen vendég kedvéért. És Titusz hálából két porciót rendelt a mártásból. Az ecetes tormából.
Tulajdonképpen a szerencsés "csonthús" elfogyasztása után változott meg Széplaki sorsa olyanformán, hogy talán még manapság is él valahol, ha ugyan meg nem halt. Az ezredes golyója nem találta el őt. Ellenben igenis eltalálta Széplaki golyója az ezredest, aki sebesülésébe bátor katona módjára meghalt. Titusz kocsiját, amelyen a párbaj szinhelyéről visszatért, a szerkesztőségi szolga fizette ki. És ezért nem tett szemrehányást.