A hídon (Gárdonyi Géza)
szerző: Gárdonyi Géza
Téli sűrű köd a reggeli órákban. A hídon két bekecses paraszt találkozik. Az egyik sovány, aprószemü emberke; a lába kifelé görbült, és totyán áll, mint az idős parasztok majdnem valamennyien. Pipázik. A másik valamivel öregebb, veresbajuszu ember. Arca mint a pulykatojás. Ugy néz, mintha mérges volna. De nem mérges, dehogy mérges, csak hogy diószemű. Ahogy összetalálkoznak, megállanak, és kezelnek.
- Hová ilyen korán? - kérdi a veres.
- Hát biz a biróhon, - feleli amaz, a bekecse zsebébe dugva a kezét.
- A biróhon?
- Biróhon.
- Tán valami baj van?
- Bizony nem is öröm. Mert lássa kend, Gergő bátyám, mán én mahónap azt se tudom, hogy mire hajtom le a fejemet.
A Gergő bátyámnak nevezett vörös ember pipát von elő a zsebéből, és azt tömögetve dörmögi:
- Tán bizony licetálnak?
- Bizony licetálnak, - feleli amaz köhécselve, - hónap lösz a napja.
Egyet vakarint a fején, ahol a sapka alól a haj kifeketül, aztán folytatja:
- Négy pöngőt akarnak vönni rajtam, mög tizönkét krajcárt az eskolára. Ilyen nagy adó! De csak egésségöm vóna!
- Hát mi a baj?
- Iszen ha tudnám! A hátamba esőtt valami, oszt az bolyog mindig a girincöm körűl; egész éjjel búdosott bennem a fájdalom.
- Mögrontottak tégöd is, ögye mög a fene, mint éngöm harmadéve. Fölvöttem az úton egy srófot, oszt akkora fejháborgatást kaptam utána, hogy se láttam, se hallottam.
- Oszt hogyan segítött kend magán?
- Elkűttem a kanászér, oszt az olvasta ki belülem.
- No, magam is mögtoróbálom, mert azótátul fáj, hogy a városba vótam, oszt egy rongyos pugyilárist tanáltam az úton.
- Abba vót a bájosság!
- Mingyán gondótam magam is, mert üres vót. De csak hazahoztam, mondok, eljátszik vele a Ferkó, had lögyön öröme. Hát kend mi járatban van erre mifelénk?
- Én bizony a tanítóhon ügyekszök, ha ugyan fenn van mán.
- Fenn van ammán régön. Épp a kapuját szögelte, mikor jöttem.
- Az anyjukom nagy áldomást tött az éjjel, hát ammiatt mögyök, de tán te is értelmezhetnél valamit belőle.
- Nem gondónám. Mert lássa kend, Gergő bátyám, én csak egy esztendeig jártam az eskolába.
- Hát nálatok nem álmodtak valami különösset?
- Én bizony mondom nem juttam odáig, hacsak az anyjukom nem.
- Hát a jányod?
- A jányom? Kiattam tennap a pusztára.
- Csak nem az ispánhon?
- De bizony oda.
- Tyü, aki áldója van, hát minek adtad oda?
- Minek? Hát mér ne adtam vóna oda?
- Csak. Nem köllött vóna.
- De köllött. Köllött az adó miatt.
Most már a veres ember vakarint a fülén.
- Kocogtass ide ekkis parazsat.
Megszipákolja a pipát, aztán a fejét csóválgatva folytatja:
- Hát azt álmodta az anyjukom, hogy a fiam hazagyütt.
- Obsittal?
- Nem obsittal, hanem úgy szökött mög.
- Azér, mer ha obsittal gyütt vóna, az halált jelönt.
- Nem, csak úgy szökött. Az anyjukom mintha ágyat vetött vóna a szobába. Én nem vótam ottan. Hát amint mögfordul az anyjuk, bélódul ám az ajtón a Pista: a csákó a fejin, a kard az ódalán. Se szól, se beszél, csak leül az asztalhon, oszt lekoppanti a csákót az asztal közepire. Isten hozott fiam, mondja az anyjuk, Isten hozott virágom, nem irod, nem is izenöd, csak betoppansz közénk! Avval mögcsókoli a fiát.
- Emmán nem a legjobb.
- Hát a fiam rá se hederint, nagyon ki vót kelve a képibű. Oszt az öklivel mindig a feje körűl járt. Mi bajod, mondja az anyjuk, tán mögbántott valaki? Felel erre a fiam neki, hogy aszondi: Hej, ídös anyám, harangoznak mán minekünk; vagy egynek, vagy kettőnek, vagy peig háromnak. Avval kapi a csákót mögen. Nyomi a fejibe. Kifordul a házbúl, fel a lovára, oszt úgy elnyilamodik onnat, hogy vót, nincs.
- Emmán nagyon furcsa.
- Én mintha akkor érköztem vóna haza a szőlőből. Mit ridogálsz? mondok. Aszondi rá, hogy: nem találkozott-e kend egy huszárra? Dehonnem, mondok, úgy elvágtatott mellettem, mint az istennyila. Jaj, aszondi az anyjuk, a kend fia vót az. Gondótam, mondok, de nem löhetött vóna azt mögállítani álgyúval se. Mögen ridogálásba fog az anyjuk, oszt aszondi: mőre ment? Mondok: igenyöst a pusztának. No, aszondi végünk van. Mér, mondok. Hát aszondi, csak mönnyék kend utána. Avval lóra kapok magam is, oszt ki a pusztára.
- No, ez nem jó álom.
- Magam is azt tartom, de várd eI a végit. Hát aztán úgy álmotta tovább az anyjuk, hogy a gyerök egy-csuron vér vót, mikor hazakerült. Mögen csak odaült az asztalhon, oszt aszondi, mán egynek harangozhatnak. Kinek fiam? így az anyjuk. Hát aszondi, az ispány úrnak. Oszt erre fölébredt az asszony.
- No ilyet még nem hallottam.
- Magam se. De az anyjukom se. Mert ő is annyira mögszöppent tűle, hogy mihánt fölébredt engöm is felkőtött. Mit akarsz? mondok. Hallgasson mög kend, aszondi, mit álmodtam? Oszt elbeszéli röndre, de még a foga is vacogott. Aszondi osztán, hogy aszondi nem adták-é oda Somodiék szógálni a jányukat? Mondok, tuggya fene. Akkor mondotta oszt az anyjuk, hogy a te jányodér él-hal a fiam.
- Az én jányomér?
- Azér ám, csakhogy neköm nem mertek szólani.
- Neköm se szólottak.
Itt egy kis csönd szakadt a két ember közé. Mind a kettő oldalt nézett és megszívogatta a pipáját.
Végre a vörös Gergő szólott:
- Hát mondok valamit.
- Hallgatom kendöt.
- Mennyi foglalót kaptatok az ispány úrtól?
- Egy pöngőt.
Megint egy kis csönd. Megint egy kis pipaszipákolás.
- Hát ha én kőcsön adnám azt az egy pöngőt, visszagyühetne-e a Marcsa?
- Visszagyühet.
A vörös Gergő belenyúl a csizmaszárába, és előgyöngyölget egy ócska bugyellárist.
- Hát ihol a pöngő. Majd mögadod, ha jó lösz a termés. Aztán ha a fiam kiszabadult, mögen beszélhetünk.
A két ember barátságosan kezel. A vörös Gergő lehajtott fejjel ballag az iskola felé. A beteges Somodi meg legényesen vidáman lépeget tovább a maga útján.