A házas élet boldogsága

A házas élet boldogsága szerző: Kis János

Egy nőtelenhez.

Te magán evezsz csendes bárkában
   Boldogság szép szigete felé:
Én feleségem társaságában
   S gyermekimmel vándorlok belé:
Hiszed-e, hogy bár gondjaim nagyok,
Még is náladnál nyertesebb vagyok?

Hogy meglássuk, mellyikünké jobb út,
   Jer, mérjük sorsodhoz sorsomat.
Ime nekem annyi zsold alig jut,
   Hogy tarthassam népes házamat:
Néked sok kincs alszik szekrényedben,
Sok arany zeng cseng mindég zsebedben.

Félre micskét ha tudnék is tenni,
   Képet, bábot s más játékot is
Kell Lízimnek s Lajoskámnak venni;
   S néha nyújtni ajándékot is.
Illy díbdábra te, barátom, noha
Pénzes vagy, nem adsz egy fillért soha.

Kérded, millyen asztalom pompája? -
   Két tál étek, a mi itt terem;
Egy pohár bor csak ritkán jő rája,
   S azt is mindég vízzel keverem.
A tiéd sültet s tortát bőven ád,
S puncsot s tokaji nectárt köszön rád.

Hát köntösöm? Méltán cifrábban jár,
   A ki asszony s gyermek nélkűl él,
Kik között melly könnyen érhetne kár -
   Rost s pih, mellytől a csínosság fél.
S ha apróim tejet ozsonnáznak,
Könyveimen szűke nincs a máznak.

Míg nekem, ha foga jő fiamnak,
   Ébren kell sok éjet tölteni,
Rád egy kegyes isten az álomnak
   Édes mákját szokta hinteni,
S a míg fülem gyermekrívástól cseng,
Neked Phoebus lantja égi dalt zeng.

Ennyi bajom van, s bár lenne több még,
   Oh, ezt melly könnyen szenvedném el!
De ha sorsod enyém volna, az ég
   Nem verhetne súlyosb kereszttel. -
Hadd beszéljek egyszer, jer, lelkedre,
S csipős lúgot hadd öntsek fejedre!

Mit nyersz, hogy szakácsnéd hatalmában
   Van szíved, erszényed, asztalod,
S ásítasz sok vendégid sorában,
   Kiknek hasát ingyen hízlalod?
Százszor inkább tíz gyermekre költsek,
Mint illy mérget életemre töltsek!

A midőn a rossz kedv szemed szőrét
   Öszvehúzza, mondd meg, remete,
Ki tépi el e rossz daemon tőrét?
   Elméd vídúlást remélhet-e?
Nálam tüstént derűl az ég, hívem
Ha ezt mondja: "Mi baj ért? szólj, szívem!"

Hát a téli estvék - oh, valóba
   Csigaháton mászhatnak veled!
Állhatsz-e szép képeiddel szóba,
   Bennek bármelly kedvedet leled?
Én, míg szívem nyájasságban részt vesz,
Azt sem tudom, az idő hová lesz.

De, barátom, legteljesb tegzekből,
   Lőnek a pajkos leányok rád,
Csúfot űzvén a vén legényekből,
   Kiket vérbe márt minden kis vád:
Mi szépek közt meg merünk jelenni,
Akkor is, ha napunk le kezd menni.

Végre ha ver kínos verítéked,
   Ki törölgeti homlokodat?
S a halál mikor sírt ásat néked,
   Ki fogja bé te szemhéjadat?
Én, elhúnyván, kedvesem karjába,
Vígan lépek Charon csónakába.