A három Herta
szerző: Havas Gyula
Herta, a filián származású botanikus, annak a napnak az estéjén, amelyen kitört a háború, nagyon nyugtalan volt. Bár ez alig látszott meg rajta. Éjfélig a kávéházban ült barátai között és szótlan maradt, míg a többiek mohó hevülettel vitatták a háború eshetőségeit. De szótlansága senkinek se tűnt fel, mert mindig ilyen szokott lenni. Jó arccal lenyelt néhány tréfás vagy kissé gúnyos megjegyzést, mely filián voltára vonatkozott, kedvesen mosolygott és szokása szerint mindenkitől nagyon udvariasan elköszönve távozott.
Sokáig sétált a fasorban, a villák között, amelyek elhagyottan és hallgatagon bújtak meg a lombokban. Nagyon fájt a szíve és mélyeket sóhajtott. Szelíd ember volt, csendes és nyugodt életű, nem igen haragudott senkire. Most úgy érezte, egyszerre megváltozott egész élete, megfordult körülötte minden és idegen, fájó érzésekkel csavargott az utcákon, miközben minduntalan kurjongató, lármás csoportok jöttek vele szembe. Herta doktor hazájára gondolt, melyet körülbelül húsz éve hagyott el, gyermekkorára, a szép filián városokra, a régi lányokra és zavaros gondolatok közben ért ki a Szent Oroszlán-térre.
Az idetorkolló körút homályából ekkor száz és száz fáklya bizonytalan lobogása közeledett imbolygó, fantasztikus játékkal és egyre erősödő moraj zúgott zavarosan. A menet csakhamar elárasztotta a teret, a fények hirtelen elszéledtek, távolodtak egymástól, amint a tömeg zsúfoltsága engedett s úgy tetszett, hogy egy árnyalattal elsötétedik.
A menet elején rézkürtök sárga villanása lendült fel és a katonazene harsány himnuszba kezdett. De a hetyke és hatalmaskodó hangoknak e csaknem komikus orgiáját is túlüvöltötte a megvadult emberek tombolása:
─ Éljen a háború!
─ Le Filiániával!
─ Éljen a szabad és erős Orlánia!
- Vesszenek a filiánok!
Herta doktor félénk ámulatban állt a sarkon és semmit sem értett az egészből. Olvasta ugyan az utóbbi hetekben az újságokban, hogy a két szomszéd állam között egyre élesednek az ellentétek, de mihelyt letette az újságot, mindjárt el is felejtette ezt, mert az ellentéteknek semmi nyomát sem látta az emberek között. Ezek nyugodtan éltek, kereskedtek és dolgoztak, henyéltek és szeretkeztek, csalták egymást és imádkoztak a legnagyobb békességben.
Sokáig nézett a távolodó tömeg után, azután hazament és azon az éjszakán nem aludt semmit, le sem feküdt. Másnap reggel hosszan megcsókolta hat éves fiát, Györgyöt, felkereste a temetőben felesége sírját és még aznap viszontagságos és bizonytalan utakon Filiániába utazott, ahol ugyanazokat a dolgokat látta, mint Orlániában és ugyanazokat hallotta, csak fordított összetételben.
Ősei városában családja régi barátai és ellenségei szinte őrjöngő örömmel fogadták. Pár nap alatt újra otthonos lett a filián életben s a furcsa körülmények és a rendkívüli hangulat hatása alatt régi, diákkori lázakat érzett fellobogni lelkében. Így történt, hogy az öntudatlan és vak lendület szuggesztív mámorában önként jelentkezett a filián hadseregbe, annál is inkább, mert barátai biztosították, hogy az ő helyzetében másképpen cselekedni a legnagyobb erkölcstelenség volna.
Herta doktor rövidesen hadnagyi rangot kapott a filián hadseregben. És mint hadnagy került az orlánok fogságába, a Szent Pál-hegy elleni véres roham alkalmával, egész századával együtt.
Mint az elfogott csapat főtisztjét, azonnal az ezredparancsnoksághoz vezették, ahol udvariasan leültették, cigarettával kínálták meg és felszólították, hogy adjon némi felvilágosítást az itt harcoló filián csapatok nagyságáról és összeállításáról, valamint terveiről.
Herta hadnagy erre nagyon izgatott lett és míg idegesen babrált a jobb térdéről lelógó zöld tiszti rojttal, sápadtan mondotta a filiánul beszélő tolmácsnak:
─ Igazán sajnálom, uraim, de tiszti és emberi becsületem tiltja, hogy egy szót is szóljak ezekről a dolgokról.
Így szólt és megkönnyebbülve majdnem elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy különben sincs halvány fogalma sem a csapatok nagyságáról és a haditervről.
Amint válasza elhangzott, felemelkedett helyéről egy fiatal tiszt és erősen a fogoly szeme közé nézve orlánul kérdezte:
─ Azonos ön azzal a Herta nevű botanikussal, aki orlán állampolgár és a háború kitöréséig Orlánia fővárosában élt?
Herta doktor csodálkozva nézett fel a kérdezőre és egy régi ismerőse arcát látta maga előtt, akivel azelőtt gyakran találkozott a kávéházban. Önkéntelen örömmel, hogy ismerősre talált, élénken és gyorsan felelte, tiszta orlán kiejtéssel:
─ Igen, én vagyok az!
Csend lett és a tisztek halkan tanácskozni kezdtek. Két fegyveres katonát szólítottak be és ezek őrizetére bízva a foglyot, mindannyian távoztak.
Herta idegesen nézegetett ki az ablakon, majd hosszan szemlélt egy képet, amely az ócska ház piszkos falát díszítette és azt a jelenetet ábrázolta, amint a legfőbb hadúr fehér paripán megjelenik dicső hadai között, a távol tengeren füstölgő hadihajók komor hátterében. Fenn, a felhők között az Isten ült kissé bizonytalan, de annál pompásabb trónuson és áldóan terjesztette ki karját a sereg fölött.
Egy óra múlva visszatértek a tisztek és ünnepélyes komolysággal elhelyezkedtek a szedett-vedett deszkákból összetákolt hosszú asztal körül. Egyikük felállásra szólította fel Hertát, aki szórakozottan és csodálkozva ült azon a helyen, ahova leültették és most zavartan engedelmeskedett. Az asztalfőn ülő tiszt most kettős kereszttel díszített lila föveget tett fejére és miután háromszor meghajolt, száraz hangon, némi unott eréllyel a következőket olvasta fel egy papírlapról:
─ Az egyedül üdvözítő Galszam-hitvallás Istene és az Ő kegyelméből uralkodó felséges Császár nevében! A rögtönítélő hadbíróság bölcs és érett megfontolás után Herta Simon esküdt orlán állampolgárt, aki a háború kitörésekor átszökött a filiánokhoz, az ellenséges hadsereghez pártolt és saját honfitársai ellen rohamra vezette csapatát, előre megfontoltan elkövetett és ravaszul kieszelt hazaárulás bűne miatt kötél általi halálra ítéli. Szent törvényeink és ősi hagyományaink szelleméhez híven elrendeli a hadbíróság, hogy a bűnös holtteste az ítélet végrehajtása után tizenkét óráig a bitófán hagyassék, elrettentő például annak, hogy a legbecstelenebb bűn, a hazaárulás, nem marad megtorlatlanul!
A tisztek komolyan és földöntúli szigorúsággal, mereven néztek előre. Herta doktor felhördült, égő, kiszáradt torokkal még kiáltani akart valamit, de azonnal lefogták és elvezették.
Egy félóra múlva végrehajtották az ítéletet. A bűnös szemeit nem fogták le, hagyták, hogy mondhatatlan ürességgel, értelmetlenül és kérdőn meredjenek a világba.
Amikor az orlánok és filiánok közötti reváns-háború megkezdődött, Herta György éppen harminc éves volt. Alkalmazkodó természete és éles esze megkedveltette az emberekkel és ügyvédi irodája, melyet nemrégen nyitott meg, máris kitűnően ment. Feleségétől két bájos gyermek született, egy fiú és egy lány. Csinos kis birtoka volt az orlán főváros közelében s többre valóban nem is vágyott.
Nem egyszer jutott ugyan kínos helyzetbe, ha véletlenül bűnös emlékű és szerencsétlen végű apja szóba került, azonban az a körülmény, hogy mégis boldogult és becsületet szerzett magának, elfeledtette vele az ilyen perceket, sőt némi öntudatlan gőggel töltötte el. Mikor azután a reváns-háború hatodik sorozása alkalmával, minden összeköttetése és protekciója ellenére, mégis bevették, még ellenségei is elhallgattak és mikor vadonatúj, ragyogó egyenruhájában valamely társaságban megjelent, az az érzése volt, hogy régi, sötét foltot mosott le végleg családja becsületéről és valami magasztosság nemes borzongása remegett fel benne, amilyet eddig csak regényekben olvasott.
Herta György majdnem egy félévig kínlódott a harctéren és megszokott látvánnyá vált előtte, hogy fordulnak fel körülötte az emberek, hogy tépődnek darabokra vagy hogy mennek haza valami könnyű seb örömével. Egy visszavonulás alkalmával, miután sáros országutakon és úttalan hegyeken keresztül végigkáromkodott vagy harminc kilométert, az ellenséges lovasság utolérte. Kilőtték alóla a lovát és elmaradva csapatától a filiánok fogságába került.
Elvették pénzét és iratait és négy napi gyaloglás után egy fogolytáborban helyezték el. De csak rövid ideig maradt itt, mert váratlanul parancs jött, hogy különítsék el a többiektől.
Az ifjú Herta egyre rosszabbakat sejtett és magányában gyakran gondolt szomorú emlékű apjára. Néha reménykedett és emlékezett rá mennyi jót hallott tőle a filiánok nagyszerű kultúrájáról és felvilágosodottságáról. Leginkább pedig azzal vigasztalódott, hogy ártatlanságát bizonyítgatta önmagának és elragadó hatású védőbeszédeket szerkesztett naponta, a könnyekig meghatódva ezeken és némely pillanatokban szinte kéjelegve szenvedésein.
Mindezekre nem sokáig volt alkalma, mert egy végtelenül derűs tavaszi napon két fegyveres katona kivezette cellájából. Pár perc múlva hatalmas teremben állt és szemben vele egész csomó ragyogó ruházatú tiszt ült egy hosszú, zöld asztalnál, amelyen három égő gyertya között fekete bársony párnán halványan fénylett az ezüst kulcs, a Galszam-vallás filián hitágazatának szimbóluma.
Az asztal fölött, a falon pompás színezésű festmény függött, mely azt a jelenetet ábrázolta, amint a legfőbb hadúr fehér paripáján messze kimagaslik katonái közül, annál is inkább, mert dombra állította a festő. Körül a különböző fegyvernemek képviselői tarka egyenruhában, a háttérben a büszke flotta diadalmas füstje, fölötte a repülőgéprajok, amint szelíden és lágyan ívelnek a magasba és a komor felhők között az Isten, szigorú, de jóságos arccal, áldóan tárva ki karjait és glóriát lövellve az egész seregre.
Az asztalfőn ülő tiszt most fölemelkedett, kezébe vette a kulcsot és háromszor megkoppintotta vele az asztalt. Azután fejére tette bíborszínű süvegét, amelyen szintén egy ezüst kulcs díszlett és olvasni kezdte az ítéletet.
Herta György nyugodtnak akart látszani és kétségbeesetten erőlködött, hogy védőbeszédei közül hamar kiválassza a leghatásosabbat. De közben a gyermekei aranyszőke fejét látta maga előtt, szép feleségére gondolt és reszkető kézzel simogatta a kanárisárga tiszti zsinórt, amely jobb vállától bal derekáig végigívelt a blúzon.
A főhadbíró pedig rideg és vigasztalan hangon olvasta, amint következik:
─ Őfelsége, a mindenható Isten kegyelméből uralkodó Nagyfejedelem és az egyedül idvezítő Galszam-hitvallás nevében! A legfelsőbb hadbíróság bölcs és érett megfontolás után Herta Györgyöt, aki filián vérei ellen harcolt az orlán hadseregben, hazaárulás bűne miatt golyó általi halálra ítéli. A legfelsőbb hadbíróság mellőzendőnek tartotta a kötéláltali halált, mert enyhítő körülménynek számította, hogy a bűnös nem önkéntes jelentkezés útján került az orlán hadseregbe. Viszont súlyosbító körülményként szolgált az, hogy bűnös szent emlékezetű és mártírhalált halt atyjának, Herta Simonnak dicső nevét szennyezte be tettével. Ősi törvényeink és szent hagyományaink szelleméhez híven elrendeli a hadbíróság, hogy a bűnös holtteste az ítélet végrehajtása után végighordoztassék a városon, elrettentő példájául annak, hogy a legbecstelenebb bűn, a hazaárulás, nem marad megtorlatlanul!
Herta György az ítélet második mondatánál elájult és öntudatlan állapotban hevert a földön még akkor is, mikor a legfőbb hadbíróság kivonult a teremből. Ezután nagynehezen magához térítették, konyakot adtak neki és általában mindent elkövettek, hogy erőre kapjon és jól érezze magát. Miután mégis valahogy levánszorgott az udvarra, ott egy szürkére mázolt fal elé állították és a mennyei békességet sugárzó azúr alatt, miközben elfulladt hangon artikulátlan szavakat dadogott, agyonlőtték.
Herta György fia, Károly, koránérett, komolykodó és hallgatag ifjú volt. Mint az hányatott életű családok késői sarjánál nem egyszer előfordul, költői hajlamot érzett magában. Verseket írt, sápadt és kissé szenvelgő arca felett hullámos, nagy hajat hordott és miután letette a bölcsességit, a középiskola utolsó vizsgáját, semmiféle pályára sem lépett, hanem céltalanul lézengett a fővárosban, színészek, kokottok és nagykereskedők között, akiket szívéből utált.
Herta Károly huszonkét éves múlt, amikor mind az orlánok, mind a filiánok ámulattal értesültek róla, hogy a köztük fennálló ellentétek ismét áthidalhatatlanok és hogy a háború immár elkerülhetetlen. Néhány hét múlva azonban mindkét nemzet a legteljesebb mértékben belátta, hogy ─ nem tudni miért és min ─ itt már csak a háború segít. Egy zseniális újságíró kérdést intézett egy még zseniálisabb diplomatához, hogy miben rejlik ennek az állandó háborúskodásnak a magyarázata, mire a diplomata hosszas gondolkodás után így felelt:
─ Ja kérem, ez az ellentétek nagy harca...
Ebben aztán mindenki megnyugodott. S a kormányok is biztosították mindkét népet, hogy az engedékenység terén elmentek a végsőkig, ám hiába.
A háború ─ amelyet rekontra-háborúnak nevezett el a kávéházi humor, a katonáskodás alól felmentettek titkos bűntudattól ideges kedélyeskedése ─ még vadabb és kegyetlenebb eszközökkel folyt, mint az előbbiek, már amennyire ez lehetséges volt. Költséget és fáradságot nem kímélve, újfajta ágyúkat készítettek, amelyek egyetlen lövésükkel képesek voltak egy egész ezredet megsemmisíteni. Aminek az lett a következménye, hogy az ezredet, mint ósdi és elavult formációt, megszüntették.
Herta Károlyt, aki közben némi kis nevet szerzett magának a komolyabb és tisztességesebb írók tízei előtt, mindjárt a háború elején bevették katonának. Minthogy volt egy törvény, amely módot nyújtott arra, hogy az ország szellemének színe-java, a művészet és irodalom nagyságai, vagy akik fiatalon már ilyeneknek ígérkeznek, ne pusztuljanak ki feltétlenül, a legifjabb Herta barátai megpróbálták, hogy pártfogoltjukat fölmentessék a katonai szolgálat alól. De fáradozásuk semmi eredményre sem vezetett, mert a szóban forgó törvény alapján szerte az országban százait mentették fel az értéktelen és tisztességtelen íróknak, életerős nyomdatulajdonosoknak és hozzátartozóiknak, csörgősipkás operettszínészeknek és bűbájos moziművészeknek.
A legifjabb Herta jól ismerte apja és nagyapja sorsát és mert különben is lusta és energiátlan, amellett fanatikus és ábrándos eszmékért rajongó ifjú volt, elhatározta, hogy semmi szín alatt sem vesz részt a rekontraháborúban. Hiába figyelmeztették barátai a következményekre, a bevonulás napján nem jelentkezett a kaszárnyában és papírkosárba dobta az írást, amely elővezetéssel fenyegetve azonnali felesküvésre szólította fel.
Pár nap múlva a nyílt utcán, fényes nappal hat fegyveres katona támadta meg. Körülvették és kísérni kezdték. Herta Károly megkérdezte, hogy mit akarnak vele s miután megmondták neki, így szólt:
─ Egyelőre önökkel megyek, mert nem tehetek mást, azonban előre is tiltakozom az ellen, hogy olyan ruha felvételére kényszerítsenek, amelyet ki nem állhatok, pusztán azért, mert bizonyos, tőlem egészen idegen, társaságokban olyat viselnek.
A katonák erre nevetni kezdtek és vezetőjük azt mondta:
─ Ne tessék itten viccelni, ez komoly dolog. Különben is jó lesz, ha vigyáz magára az úr. Szépen leüli azt a huszonegy napot, aztán minden rendben lesz.
─ Micsoda huszonegy napot? ─ kérdezte a legifjabb Herta.
Az altiszt dühbe jött:
─ Most már elég! Ne szimuláljon itten, mintha nem tudná a dolgot. Az még nagyon is enyhe büntetés egy katonaszökevénynek.
A szökevény azonban rendületlenül folytatta:
─ Még inkább tiltakozom az ellen, hogy bebörtönözzenek azért, mert nem vagyok hajlandó olyan dolgokat csinálni, amikhez semmi kedvem és ízlésem, sőt amiket minden érdekem és teljes meggyőződésem ellenez.
A kaszárnyában egy tiszt elé vezették és midőn ez előtt megismételte szavait, azonnal egy kórházba küldték, ahol az őrültek közt helyezték el, mert állandóan ilyen esztelen és érthetetlen dolgokat mondott. De innen pár hét múlva visszaküldték egy írással, amelyben az állt, hogy a kötőhártyareflexe kissé lustán reagál, egyébként azonban jól megtermett, egészséges és teljesen beszámítható egyén.
Távozása előtt orvosa ezt mondta neki:
─ Megengedem, hogy önnek más időkben talán szanatóriumi kezelésre volna szüksége, de hát most háború van...
Amire a legifjabb Herta így felelt:
─ Nemde uram, ha önt vasúti szerencsétlenséghez hívják, a szétroncsolt lábú, jajgató áldozatnak ezt fogja mondani: megengedem, hogy ön más időkben ép lábakkal szokott járni, de hát most vasúti szerencsétlenség van...
A doktor pedig jót nevetett ezen a ferde felfogáson és magában bolondnak tartotta őt.
Herta Károly ezután konokul és makacs következetességgel megtagadta minden parancs teljesítését és a kaszárnyában a tisztességes hazafiak megvetését és utálatát érdemelte ki.
Bebörtönözték és miután látták, hogy valóban javíthatatlan bűnös és az engedelmességet csökönyösen megtagadja, sőt nyíltan kijelentette, hogy nem akar harcolni hazájáért, hazaárulás bűne miatt főbelövésre ítélték. Azonban nem hirdették ki előtte az ítéletet és általában nem csináltak vele semmiféle ceremóniát, mert attól tartottak, hogy beteges rögeszméivel és szónoklási mániájával holmi kellemetlen jelenetet talál rögtönözni.
Az ítélet végrehajtása előtt egy órával papot küldtek be hozzá, aki végtelen jóságú, emberszeretettől meleg rezgésű hangon figyelmeztette, hogy igyekezzék megnyerni az égiek bocsánatát bűnéért, amelyre e földön nincs bocsánat és mielőtt megjelenne a legfőbb bíró színe előtt, tisztuljon meg az egyedül üdvözítő Galszam-hitvallás törvényei szerint, vagyis járja el a szentbárány-táncot és vegye fel az utolsó megmetszést.
Az elítélt udvariasan kijelentette, hogy csepp kedve sincs táncolni és fölöslegesnek tartja, hogy a megszentelt késsel jobb fülébe metsszenek, amikor egy óra múlva tizenkét katona fog buzgólkodni, hogy minél több lyukat lőjön a fejébe.
Nemsoká kivezették és az udvar egy elhagyott részébe vitték, ahol már töltött fegyverrel várakoztak az ítélet végrehajtására kirendelt katonák.
Herta Károly mélyen magába szívta a friss esőtől szagos, üde levegőt, felnézett az égre, amelyen nyugtalan felhők vonultak szélsebesen és egész testében reszketni kezdett. Hirtelen úgy érezte, hogy millió zengő szó áradása buzog fel mélyről, a szívéből és megszakad a torka, ha nem szólhat valamit. Abban a pillanatban, mikor tüzet vezényeltek, hörgő s már nem emberi hangon kiáltott fel:
─ Mit kellett volna hát tennem?!
A kiáltásra a fegyverek dördülése adott visszhangot.
Az utolsó Herta két karja előre lendült, teste megvonaglott és megingott s néhány bizonytalan, álomszerű mozdulatot tett, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben, a levegőben, az égben. Azután hangtalanul előre zuhant, az arca kísérteties hirtelenséggel lilásszürkére fakult s a homlokán és egész fején bíborszín csíkok szaladtak végig, mint erezet a márványon.