A háborús testvérke
szerző: Hajnik Miklós
Péterke még csak hároméves volt, amikor a mennyországba került. S mivel addig tulajdonképpen anyukájától még sosem volt elválva, mindig a szoknyáján lógott, olyan anyás gyermek volt a Földön, most ezen a sosem látott selyem mezőn idegenül és elhagyatva érezte magát. Legszívesebben lefeküdt volna a pázsitra és sírdogált volna, mint otthon, amikor ok nélkül rákiabáltak. De itt sehogy sem sikerült neki a sírás, hisz minden oly ragyogó, fényes, szelíd, kedves és mosolygós volt körülötte. És aztán olyan szép finom újdonatúj fehér ruhácska volt rajta, arra, úgy érezte, vigyáznia kell. Ilyen szép ruhát még sohasem látott életében, azt sem tudta, hogy került reá, nem anyukától való, annak nem volt ilyen. Az angyalka adhatta reá, aki ölben hozta ide, amikor lent elaludt.
Egy ideig tanácstalanul álldogált s aztán félénken megindult a selyemréten, mely oly finoman, lágyan, langyosan simult meg lábacskája alatt, mint a Gubacsi néni nagy fehér cicájának a szőre.
Egy gyermekcsapat felé tartott. Azok ott játszadoztak nem messze tőle, egy nagy körben, egymás kezét fogva. Ezt a fajta játékot még sohasem látta. Mégis mit játszhatnak?
Mire közelebb ért, megint nagyon elbátortalanodott. S megállt határozatlanul. Olyan gyönyörűek, tiszták, ragyogók voltak azok a játszó gyermekek, mint az angyalkák. Ezek nem fogják őt bevenni maguk közé. Hisz rá sem néznek, észre sem veszik őt.
Megint nagyon elhagyatottnak érezte magát. Leült a fűbe, összeráncolta apró kis szemöldökét és elkeseredetten mormolta:
- Nem bánom, nem bánom... Azok a csúnyák, azok a rosszak, azok a haszontalanok... Majd ad nektek anyukám, csak várjatok...
És a könnyei kicsordultak tehetetlensége érzetében s keservesen zokogott, mint amilyen őszinte, vigasztalhatatlan kétségbeeséssel csak egészen kis gyermekek tudnak sírni, akik minden fájdalmat még teljes valóságban éreznek.
A gyermekek erre hirtelen abbahagyták a játszást s csodálkozó arccal állták körül Péterkét.
- Nézzétek, sír... - szólalt meg az egyik őszinte ámulattal.
- Hogy csinálja ezt? - kérdezte egy másik kíváncsian.
- Én is sírtam már, csakhogy nem itt, hanem lent. De az már nagyon régen volt. Nem is tudom, hogyan csináltam akkor.
Péterke pedig sírt tovább, erőltetetten hangosan és bizonyos büszkeséggel, hogy figyelik és csodálkoznak rajta. Lám, ő olyasmit is tud, amit ezek az úri gyerekek nem tudnak. Csak hadd irigykedjenek rá!
- Biztosan éppen most jöhetett a Földről, - jegyezte meg az egyik kis angyalka. - Milyen kicsi, még beszélni se tud. Hiányzik az anyukája neki.
- De én tudok már beszélni! - mondta önérzetesen Péterke s folytatta hevesen, gépiesen a zokogást. - De ti haszontalanok vagytok, ti csúnyák, hogy itt ugráltok s nem mentek haza! Majd megver az anyukátok, hogy csavarogtok! Ti csibészek! Majd a Gubacsi néni megver, ha még soká lármáztok. Igen!...
Egy szép kis szőke angyal, aki eddig egykedvűen játszadozott a fűben egy eleven gyémántnyuszival, Péterke utolsó szavára hirtelen felugrott s a kis fiú elé állt:
- A Gubacsi néni? Hát te is ismered a Gubacsi nénit? Mi ott laktunk mellette az udvarban. Ő volt a házmester néni.
- Az nem is igaz! - mondta Péterke lenézőleg. - Az nem is igaz, te most hazudsz. Mert a Gubacsi néni lakása mellett csak a mi lakásunk van, ott pedig csak én voltam kis gyerek.
- Az én anyukámnak is csak én voltam az ő egyetlen kis aranyosa, - mondta szelíden a kis szőke angyal.
- De nekem volt testvérkém, csak az meghalt régen. Ott volt a képe az ággyal szemben, minálunk, a falon. Nekem volt testvérkém, neked meg nem volt, - mondta gőgös fölénnyel Péterke. - A Karcsi. Olyan szép kis fiú volt, mindig mondta apuci, hogy az volt a gyerek, én meg csak egy vakarcs vagyok.
- Karcsi? Úgy hívták? Engem is úgy hívnak, hogy Karcsi. És a Gubacsi néni mellett laktunk, ő volt a házmester néni a házban. Akkor te az én testvérkém vagy.
Péterkének nem látszott olyan egyszerűnek a dolog. Bizalmatlan volt.
- A te anyukád nem az én anyukám. Nekem nem kell testvérke.
- Az én anyukám, - mondta a kis szőke angyal elgondolkozva, mintha nagyon-nagyon régi emlékekre próbálna visszaemlékezni - az én anyukám nagyon szép volt. Vasárnap, amikor felvette a fekete ruháját és selyemkendőt kötött a fejére, olyan volt, mint egy naccsága. És akkor beleültünk a villanyosba és kimentünk a Városligetbe. És ott vett nekem perecet, meg óriáskiflit meg csokoládét...
- Mi az? - kérdezte Péterke irigykedve. - Mi az a perec, meg kifli, meg csokoládé? Nekem sohasem vett az anyukám.
- Te talán még villanyosban sem ültél? Pedig az nagyon finom.
- De ültem a múltkor is, igen... Amikor anyukámmal reggeltől délutánig álltunk petróleumért a sorban és aztán esett az eső, akkor villanyosban jöttünk haza, de az nem volt finom, mert majd agyonnyomtak és a kalózné úgy kiabált az anyukával, hogy minek állja el a feljárást avval a piszkos klapeccel meg a csomaggal.
- A villanyoson pedig nem is szabad állni és ott nincs is kalózné, csak kalauz bácsi, aki jegyet ad és olyan, mint egy katona, csak sokkal szebb és szalutál. Te nem is voltál villanyoson.
- De voltam! Csak te mindig hazudsz! Nem is vett neked semmit az anyukád, csak azért mondod, hogy irigykedjek. Pedig a te anyukádnak nem is volt fatalpú cipője, az enyémnek pedig volt! Igenis! - fakadt ki Péterke felháborodottan, hogy ez a Karcsi hogy adja az előkelőt.
- Az én apuszim is nagyon szép ember volt, - mondta a kis szőke angyal szelíden. - Este, amikor hazajött a gyárból, vacsorára mindig sört ittunk. Művezető úr, úgy hívták. Meg úgy is hívták, hogy jó estét Tót úr.
- Az én apuszimat is Tóth Imrének hívták, de nem hívták művezető úrnak. Az én apuszim katona volt és most jött haza a harctérről először, a kórházból csak most pár hónap előtt és nincs neki csak egy lába, ami az övé, a másikat meg mindig mikor felkel, felköti, az ott van az ágy mellett, egyszer utánam is dobta, hogy anyuka kiabált: Ne üsd agyon ezt a porontyot. Apuszi pedig azt kiabálta; hogy: pedig jobb lenne neki is, meg nekem is.
- Az én apuszimnak mind a két lába az övé volt, - mondta némi fölénnyel a kis szőke angyal - és ő nem is volt katona, mindig is szidta a katonákat, hogy naplopó népség. Engem pedig sosem akart agyonütni, hanem mindig simogatta a hajamat és hozott játékot és cukrot. És sosem kiabált anyukával.
- Az én apuszim meg anyukám pedig mindig kiabálnak, hogy jobb volna már megdögölni, hisz úgyis éhen kell halni, meg hogy az ilyen nyomorék már semmire sem való, koldulni se szabad.
- Az én apuszikám meg anyukám pedig olyan csendben voltak s úgy sírtak mindig, mikor beteg voltam. Az ölükben hordoztak, ha fájt a fejem és könyörögtek a doktor bácsinak, hogy mentsen meg. És amikor az angyal elvitt, úgy sírtak.
- Mielőtt ide hozott volna az angyalka és az ágyban feküdtem és nagyon fájt a fejem és sokat sírtam, azt kiabálta apuszi, hogy kitekeri ennek a porontynak a nyakát, ha hamarább vége nem lesz. És anyuka azt mondta, hogy mindjárt csendes leszek, hála az Istennek.
- Mi nem vagyunk testvérkék, - mondta a kis szőke angyal. - A te anyukád egész más volt, mint az én anyukám és a te apuszid is más volt, mint az én apuszim. Pedig azt hittem, mikor a Gubacsi néniről beszéltél. De ti valami szegény népek lehettek.
- Mi nem vagyunk testvérkék, - állapította meg Péterke is megnyugodva, hogy az ő anyukája s az ő apuszija így mégis csak az övé maradt.