A háború anyja
| A háború anyja szerző: Kosztolányi Dezső |
Nemrégen hírt adtak a lapok arról, hogy Elena olasz királynénak gyermeke született. Azt azonban nem hangsúlyozták, hogy most ő szülte meg a véres, ordító szörnyszülöttet is: a háborút.
Egy pillanatra láttuk őt ─ évekkel ezelőtt ─ a párizsi utcán.
Az olasz király mellett ült, egy udvari fogatban, feszesen és mereven. Súlyos és rendkívül dús, fekete hajkoronája kékes reflexet vetett hideg arcára, sötét szeme közönyösen nézett a párizsi népre, amely ovációzott s éltette a két testvérnép, a francia és az olasz barátságát. Kissé idegenül festett a román láz skarlátpiros keretében. Amint előttünk haladt a kocsi, egész közelről szemlélhettük az arcát, amelyre a fiatalság halvány rózsákat lehelt, gyenge és finom melleit, amelyek hasonlatosak voltak az almákhoz, orra alatt a fanyar és álmatag vonást, amely a szlávokat eljegyzi az álommal és a szomorúsággal. Akkor minden nézőnek eszébe ötölhetett a mi gondolatunk és a mi kétségünk, hogy ez a montenegrói nő alapjában idegen e romantikus fajta keretében, mint ahogy otthon is idegen lehet. Később kissé meghajoltan ült, és fehér legyezőjét ─ fáradtan ─ a homlokához emelte. Talán nincs két fajta, amely olyan ellentétes vérmérsékletű lenne, mint a szláv és az olasz. Az egyik vérmes, a másik méla, lassú és tétovázó, s csak kétségbeesett erőfeszítések után robban, de akkor aztán lángol, mindent felperzsel. Aki látta az olaszok királynéját ebben a pózban, amint jégvonásokkal, gránitarccal ült a kocsijában, könnyen elképzelhette lobogó hajjal, feldúltan, a fekete hegyek valamelyik sziklaperemén, mint harcias montenegrói lányt, kerek melléhez egy puskát szorítva. Katonai szemlére kocsiztak ki a férjével. Évekkel később pedig közvetlen közelről ─ órákon át ─ néztük őt a quirinali kertben, a nemzetközi sajtókongresszus garden-partyján. Elegáns és fess termetét olcsó batisztblúz födte, a kalapja balkánias és ízléstelen, egyáltalán nem királynői. Hosszú órákig még csak egy sztereotíp királynői mosoly se futott az ajkára. Egyforma közönnyel beszélgetett a japán követtel és a magyar újságírókkal. Határozottan nem volt szertartásos. Demokrata vér. A nagyapja falusi tanító volt, a nagyanyja pedig tojásoskofa Cattaróban.
Crispi agyában született meg ez a csalafinta házasság akkor, amikor a fiatal olasz király vidám katonanapjait élte, és néhai apjának panaszkodott, hogy a tüzes szemű marchesák nagyon is üldözik a tekintetükkel. Az olasz államférfiú a szomszédos montenegrói partokra kacsintott. A házasságok az égben köttetnek. De a fejedelmi házasságok vagy a főhercegek bölcsőjében, vagy a diplomaták szalonjaiban kötődnek, s így lett meg Vittore Emmanuele és Elena házassága is, amelyet majdnem a térkép előtt ókumláltak ki. Maga Crispi járt el a dologban, aki ─ se szó, se beszéd ─ megkérte Nikita lányát, mikor a montenegrói hercegnő egy nápolyi hotelben megszállott az anyjával. Csak később mutatta be királyi férjének. San Giuliano később dicsekedett, hogy a montenegrói hegyekben a kis crnagorcok olaszul gagyognak, mindenki énekli az olasz királyhimnuszt, s a montenegrói vizeken édesen és lágyan hangzik fel néha estenden az olasz canzone. Viszont az olaszok arról panaszkodnak, hogy királynőjük az udvarába egyre több és több montenegróit csempész. Elena királyné sokáig nem volt rokonszenves. Az olasz arisztokrácia tartózkodó volt vele szemben, s ezek az évekig bujkáló ellentétek nép és királyné, férj és feleség közt a balkáni háborúkor egy pillanatra ki is robbantak.
Nikita az aranylakodalmán boldogan dörzsölgette a kezét. 1910 augusztusában mondotta volt híres bon mot-ját, hogy a népe rongyos, a hazája csupa kopár szirt, de a leányai mégis jó exportcikkek. Akkor érintette a montenegrói király széles és kopasz homlokát a korona aranypereme. Az augusztusi éjszakában rakéták sisteregtek a csillagos égbe, egy olasz hadihajó horgonyzott ottan, egyhangú montenegrói és tüzes nápolyi dalok ölelkeztek össze a forró szélben, tarackok és pezsgősüvegek durrogtak. Két leánya, a két orosz nagyhercegné a fehér cárról beszélt, az atyuskáról, aki kegyes közelében neveltette őket, s hosszú szánutakról ábrándoztak, szentpétervári bálokról, a szláv világ varázsos bűvöletéről. Az olasz király is jelen volt azon a történelmi ünnepen. Nikita, az agg stréber, már-már összebarátkozott az egész világgal. Ezen a mámoros éjen lehetetlennek tetszett az a szakadás, ami a balkáni háborúkor bekövetkezett.
Elena királyné sokat szenvedett miatta. Harcolt benne a montenegrói lány és az olasz királyné, aki szótlanul, de kígyóravaszsággal viselte a nehéz aranykoronát, a nehéz-nehéz életét, a mésalliance-a minden fájdalmát. Hogy biztatta annak idején a Szkutariért vívó montenegróiakat. Aztán színészi alázattal fogadta urának, az olasz királynak a döntését, hogy az apósa kedvéért nem bonthatja fel a hármas szövetségi szerződést.
Régebben ez a királyné biztosan drámaírókat ihletett volna meg. Most a hírszolgálat biztos és pontos, nincsenek legendák. Tudjuk, hogy sokáig sikertelenül próbálta megszerezni az olaszok rokonszenvét. Ő volt az első, aki a messinai szerencsétlenség színhelyére elszáguldott ─ külön automobilon ─, hogy elsőnek kösse be az áldozatok sebét, és aranyakat szórjon az ínségesek elé. Megszerette a mandolint, az olasz nyelvet és a parmezános makarónit. Két leánygyermeke után megszületett a várva várt trónörökös, Umberto herceg. 1912 őszén azonban, mikor már a balkáni bonyodalmaktól volt vemhes a levegő, a királyné ideges lett és álmatlan. Azóta nem volt nyugta. Hazátlanul bolyongott a Quirinal óriási termeiben az olaszok közt, és annál fájóbb volt a tusája, mert érezte, hogy legalább egyelőre gyenge, és hogy az apja stréber-politikája nagyon is magas polcra emelte. A szlávság pionírja ő az olaszok közt. Szerette a férjét, de az apját nála is jobban szerette. Az olasz pálmák, mirtuszok és datolyák közt is eszébe jutott a sziklákon búsuló kecskepásztor, a tar hegyoldal, a cetinjei konak szegényes leányszobája, amelynek egy kopasz asztal, egy fogas és egy bádogmosdó volt összes bútorzata. Itt múlt el a fiatalsága. Amikor pedig bevették Szkutarit, titokban ─ az emlékek hatása alatt ─ sürgönyt adatott fel, amelyben asszonyos csellel üdvözölte a crnagorcokat. Másnap az olasz külügyminiszter lóhalálában fut a királyhoz, az olasz lapok éles hangon támadják a királynét, s a Quirinalban heves jelenet játszódik le, amelyben a férj a feleségét leszereli. Az is kitudódik, hogy a király az apósát vén makacsnak (vecchio testardo) nevezi. Hosszú-hosszú harcok, tompított és izgatott párbeszédek, kesztyűs fojtogatások után lehajtotta a fejét a montenegrói nő. De nem mondott le.
Hiába, győzött a vén makacs meg a leánya, az a kecskepásztorlány, a tojásoskofa ivadéka, az olasz királyon. Azt mondják, hogy a királyocska ideggörcsöket kapott, mielőtt aláírta volna a hadüzenetet, rimánkodott a feleségének, mint egy kis gyerek. Mert a királyné évek múltán sem tudott felejteni. Elrejtette a gyűlöletét az udvari etikett ékszertokjába. Egy darabig fájt neki az olasz ég, a délszaki éjszakák mély csöndje, a római délutánok nyugalma, de a palotája ablakában gyakran összeszorított fogakkal nézte az antik földet, a cifra várost, a vén olasz folyót, a Tiberist, amely lusta és sárga, mint az oroszlán. Ilyenkor migrénje volt a királynénak. Később, kellő pillanatban cselekedett.
Most az urának császárok-királyok, az emberiség jobb része kiáltja oda: hitszegő.
De ő megsimogatja az állát a drága anyámasszony-katonának, és ezt mondja neki: hős, kedves kis papucshős.