A gyilkos (Cholnoky Viktor)
szerző: Cholnoky Viktor
A világért sem akarnék eléje vágni Visontai Somának, a gyilkos Liszkay István védőügyvédjének, aki a védelem dolgát kétségtelenül egész tökéletesen fogja ellátni. Azért tehát az itt következő sorok egyáltalán nem mennek védőbeszéd számába, mint ahogyan szintén nem vehetem ki az ügyész szájából sem a szót. Feladatom itt nekem tehát csak annyi marad, hogy vádbeszédet mondjak Liszkay István mellett.
Ha visszafelé nyomozunk a Liszkay István életében, mindenekelőtt az az igazság ötlik a szemünkbe, hogy gyanús körülmény már magában véve az is, ha valaki sokgyermekes családból születik. Akinek öt testvére van, az hatszorta bizonyosabban tévedhet rá a züllés útjára, mint az, aki "egyké"-nek született a világra. Mert az apja csak egyhatod rész gondot és egyhatod rész költséget fordíthat a nevelésére. Ez a matematikai igazság, ebből tehát az következik, hogy az anyák iparkodjanak mentül kevesebbet szülni, az apák pedig bizonyos meghatározott gyermekmennyiségen túl nem jutalomban, hanem büntetésben részesítendők. Ez tehát megcáfolja a mai társadalom gyermekvédő törekvéseit, és a Taigetosz hegyének ad igazat.
Liszkayt azonban az apja, akármilyen áldozatába került is neki, mégiscsak lehető gondosan neveltette, s azután jó, biztos és nyugalmas pályára szánta: papnak adta. Papnak lenni azonban ízlés és meggyőződés dolga, és ha valakiben - különösen olyan valakiben, aki félgyermek még, amikor pályára kényszerül - más meggyőződés támad időközben, az azért mégiscsak maradjon meg a pályáján, és nyelje le a meggyőződését. Liszkay István második számú becstelensége tehát az volt, hogy nem bírt elég lelkierővel arra, hogy majdan igazságnak hirdesse mindazt, amiben ő maga nem hisz. Nem, ő inkább orvosnövendék lett, s hogy fenntarthassa magát, ügyvédi irodában keresett félnapos foglalkozást. S itt jön mindjárt a harmadik gazság. Azért a félnapos munkáért kapott havonta negyven korona fizetést. Hát nem volt becstelenség Liszkaytól ennyi pénzt elfogadni, amikor jól tudhatta, hogy a lakás, a hús, a kenyér, a posztó, a leckepénz még talán külön-külön is mind többe kerül, mint amennyit keres? Nem tudta Liszkay azt, hogy az ifjú, aki havi negyven korona fizetésért dolgozik, már félig a züllés útjára jutott? Vagy tudta? Hát akkor miért dolgozott?
Lám, egyik bűn szüli a másikat. Mivel még élni is akart, tehát kénytelen volt elhanyagolni a tisztes, de sok tanulással járó, nagyon is időrabló orvosi pályát, és elmenni színésznövendéknek. Megint balfogás, mert ma már a színésznek is tanulni kell. Ma már semmit sem adnak ingyen, csak éppen a munkáért nem fizetnek. Ezért volt oktalan gőg és bűnös fennhéjázás Liszkaytól az is, hogy nem fogadta el azt a havi segítséget, amit a szülei kínáltak neki. Aki a mai könyöradomány-társadalomban él, az vagy maga is tartsa a markát, vagy pedig bűnbe fog esni.
Ezt az igazságot is későn látta be Liszkay, aki csak akkor kezdte el tartogatni a markát, amikor már a Szilasitól volt kénytelen kérni. Hiszen tudhatta, hogy az adni fog neki, mert ellenértéket kíván érte, miért nem ment tehát olyan helyre kérni, ahol biztosan tudhatta, hogy nem kap semmit? Akármelyik ismerőse mondhatott volna neki ilyen helyet, nem is egyet, hanem többet is. De Liszkay még mindig élni akart, és ebben a megáltalkodottságában elfelejtette, hogy amit Szilasi kívánni fog tőle, az beleütközik a büntető törvénykönyv valamelyik paragrafusába. Mert Szilasi beteg ember, és a betegség még ma is csak éppúgy büntetendő cselekmény, mint volt akkor, amikor a nyavalyatörőset megsütötték boszorkánynak.
Szilasi azonban, ha betegen is, már jelentékenyen okosabb ember volt Liszkaynál. Ő már tudta, hogy dolgozni marhaság, s azért abbahagyta a szőnyegkereskedést, és lóversenyzett, meg kártyán nyert, abból adta a kölcsöneit. És itt megint a Liszkay a bűnös. Miért nem született vagy futotta élete pályáját, teszem fel azt, Drontheimban vagy Reijkjavikban, ahol nincsen lóverseny, és ismeretlen fogalom a kávéház. Ha nem Budapesten, hanem Tromszőben járta volna a színésziskolát, soha össze nem akadt volna Szilasival. Itt: tudhatta, hogy előbb-utóbb össze fog akadni a Szilasiékkal, mert minden nagy és soklakójú város megtermi ezt az embertípust.
Ekként előkészítvén tehát rafináltan a gyilkos terve minden részletét Liszkay már a születésével, most már azután csak az alkalmat leste. Csaknem éppen úgy vágyakozott a Szilasival négyszemközött való együttlétre, mint ahogy ez, valami bekövetkezhető csúnya dolog sejtelmétől gyötörve, csak tétova szóval hívta lakására a gyilkost. Erre vall legalább az a körülmény, hogy Liszkay szerette volna a pénzét már ott a kávéházban megkapni, Szilasi ellenben azt mondta neki, hogy nincs nála az a százkoronás bankó, amit a rendőrség a tárcájában talált meg. Az alkalom megvolt, s a két együtt hazatérő közül az egyik kaján örömmel gondolta magában, hogy: "enfin seul!"
Megtörtént a merénylet, és már most meg kell vallanom, hogy a különben teljesen menthetetlen Liszkay javára itt némi mentő körülményeket látok fennforogni. A legfőbb mentő körülménynek itt a gyilkosság ijesztően barbár voltát gondolom én, t. esküdt uraim. Mert önkénytelenül is felmerül itt az a gyanú, hogy számító, teljes öntudatánál lévő, hideg gyilkos lehet-e az, aki az áldozata torkát fülig áthasító első csapás után még kilencszer vágja bele a tőrt az összeomlott áldozata nyakába, hátába, mindenüvé, ahol csak éri? Örök rejtelme marad a gyilkos sötét lelkivilágának, hogy miért tette ezt. Azért-e, hogy jobban összefröcsölje vérrel saját magát, vagy pedig azért, mert azt hitte, hogy az öreg Szilasinak a bőre alatt is pénze van? Amint kizárjuk - mint ahogyan egy ilyen született gyilkosnál ki is kell zárnunk - az undor, a düh, az ijedelem és bizonyosságtól való kétségbeesés lelki motívumait, azonnal elborzadunk a gyilkos barbarizmusán, és csak valami olyan lelki abnormitásra gondolhatunk, amelyet, t. esküdtszék, ma már, sajnos, a büntető igazságszolgáltatás gyakorlata is elfogad - enyhítő körülménynek.
A többi azután, ami történt, már mind megint a hidegen számító gyilkosra vall. Kocsira ül, hogy még a konflisló is tanúságot tehessen ellene, otthagyja a százkoronást, de elviszi az aranykeretű cvikkert, mert arra egy negyvenet ad a zálogos, amikor pedig a detektívek rajtaütnek, valahogyan így védekezik: „azért vettem új kalapot, mert nem volt pénzem, és azért tettem zálogba a Szilasi aranyholmiját, mert véletlenül éppen tegnap kaptam hazulról pénzt...” Csak a m. kir. államrendőrség éleslátásának köszönhető, hogy ezt a védekezést tüstént el nem hitték neki.
Itt véget ér az én vádbeszédem, azt kérni nem merem, hogy ítéljen ki-ki a saját lelkiismerete szerint.