A gyermek (Csehov)
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Migujev, törvényszéki ülnök, esti sétája közben megállt egy telegráfpózna előtt és mélyen felsóhajtott. Egy héttel ezelőtt, előbbi szobalánya: Agnyija, éppen itt érte utol és itt kiáltotta dühösen:
– Megállj csak! Majd megmutatom neked, hogy nem lehet ártatlan leányokat csak úgy egyszerűen elcsábítani! A gyereket ajtód elé dobom… a törvény elé megyek… Feleségednek elbeszélem.
És azt követelte, hogy a bankban ötezer rubelt helyezzen el nevére. Migujev erre gondolt, sóhajtott és őszinte megbánással újra szemrehányást tett magának, hogy egy pillanatnyi gyengeséggel ennyi bajt és szenvedést zúdított magára.
Villájához érkezve, a verandára ült és pihent. Pont tíz óra volt és a felhők mögül a holdvilág egy darabja kandikált elő. Künn az utcán és a villák körül nem lehetett látni senkit: az öreg nyaralók már lefeküdtek és a fiatalok az erdőben sétáltak. Migujev gyufát keresett a zsebében, hogy cigarettára gyújtson és időközben valami puhába ütődött könyökével. Közönyösen nézett oda, de hirtelen olyan rémület futott rajta keresztül, mintha kígyót pillantott volna meg maga mellett. A verandán, szorosan az ajtó mellett egy csomó feküdt. Valami hosszúkás volt, valami olyasmibe begöngyölve, ami letűzött paplanhoz hasonlított. A csomó egyik vége nyitva volt és amint az ülnök bedugta a kezét, valami meleget, nedveset érzett. Megrémülve ugrott fel, körülnézett, mint valami fegyenc, ki meg akar szökni őrei elől.
– Hát mégis megtette! – morogta fogai között és dühösen szorította ökölbe kezét. – Itt fekszik… itt fekszik a bűn! Ó istenem! …
A félelem, düh és szégyen megdermesztette… Most mit tegyen? Mit szól majd hozzá felesége, ha megtudja? Mit szólnak majd kollégái? Őexcellenciája bizonyára megveregeti majd a hasát, nevetésbe tör ki és így szól:
– Gratulálok… hehehe… Persze, vén kecske is… Nagy betyár ez a mi Szemjon Erasztovicsunk! Az egész villatelep megtudja titkát és tiszteletreméltó matrónák be sem engedik talán többé házukba… A kitett gyermekeket minden újság jegyzékbe veszi és így Migujev szerény neve Oroszország hegyét-völgyét bejárja…
A villa középső ablaka nyitva volt, tisztán kihallatszott, hogy bent Anna Filippovna, Migujev felesége, megteríti az asztalt a vacsorához; az udvaron, a kapu mögött, Jermolaj, a háziszolga
nyaggatta balalajkáját… A gyermeknek csak fel kellene ébrednie és csak egyet kellene kiáltania és a titok fel volna fedezve. Migujevet legyőzhetetlen belső kényszer sarkalta sietésre…
– Gyorsan… Gyorsan… – mormogta. – Azonnal… mielőtt még meglátja valaki… Elviszem valahová és valami idegen lépcsőre teszem le…
Migujev a hóna alá fogta a csomót és lassú lépésekkel, nehogy feltűnjön, elindult az utcán…
– Átkozottul kellemetlen helyzet! – gondolta és lehetőleg közönyös arcot igyekezett vágni. – Egy ülnök, aki gyerekkel a karján megy végig az utcákon! Istenem! Ha valaki észrevesz és kitalálja a történteket, végem van… Ide, erre a verandára teszem le… Nem, itt nyitva vannak az ablakok és valaki megláthatja… Hát hová? Aha, Melkin villájához viszem… Ez gazdag és jószívű kereskedő; talán még örülni is fog neki és megtartja a gyereket és felneveli…
És Migujev elhatározta, hogy a gyermeket okvetlenül Melkinhez viszi, noha a villa a legkülsőbb utcák egyikén, közvetlenül a folyó mellett volt.
– Csak ne kezdjen el kiabálni, vagy ne essék ki – gondolta az ülnök. – Most igazán elmondhatom: Kinek isten akarja, ablakon is beadja! Íme, mint valami tárcát, egy élő embert viszek most hónom alatt. Egy élő embert, kinek lelke van, ki épp úgy érez, mint minden más… Ha Melkinék felnevelnék esetleg a gyermeket, talán… talán valami olyan tanárféle, vagy hadvezér, vagy író lenne belőle… Mi minden nem esik meg manapság! Most úgy viszem hónom alatt, mint valami rongycsomót és talán 30-40 év múlva feszesen kell előtte állanom…
Midőn Migujev egy szűk, elhagyott utcácskán, véget nem érő sövények mellett, a hársak sötét árnyékában haladt tova, hirtelen úgy tetszett neki, mintha valami kegyetlen, bűnös dolgot követne el.
– Milyen aljasul cselekszem tulajdonképpen – gondolta. – Olyan aljasul, hogy aljasabbul ki sem lehet gondolni… Miért is dobálunk ilyen szerencsétlen csecsemőt egyik lépcsőről a másikra? Hát tehet ő arról, hogy született? És mi rosszat tett nekünk? Gazemberek vagyunk… Mi mulatunk és a gyermekek fizetik meg az árát… Csak bele kell magunkat ebbe a helyzetbe képzelnünk! Én követtem el a disznóságot és a szegény gyermeknek kell majd érte egész életén át lakolnia… Odateszem Melkinék villájába, ezek elküldik a lelencházba., ahol minden olyan hidegen, a szabályoknak megfelelően folyik le… semmi szeretet, semmi gyöngédség, semmi becézgetés… Később valami suszterhez adják inasnak… megtanul írni és káromkodni, éhezni fog… Valami suszterhez – egy nemes származású ülnöknek a fiát… Hisz mégis csak az én húsom és vérem…
Migujev a fák árnyékából a holdsütötte útra lépett ki és megoldván a csomagot, megnézte a csecsemőt.
– Alszik – suttogta. – Pompás fickó, sasorra van, éppen olyan, mint az apjának… Alszik és nem sejti, hogy atyja néz le rá… Valóságos dráma, öregem… De mit tehetek, kedvesem, bocsáss meg nekem… bocsáss meg… Ez már a sorsod…
Az ülnök hunyorgatott a szemével és érezte, hogy valami nedvesség fut alá arcán… Begöngyölte a gyermeket. Karja alá vette és továbbment. Az egész úton, míg csak el nem ért Melkinék villájához, társadalmi kérdések foglalkoztatták és lelkiismeret furdalás gyötörte.
– Ha tisztességes, becsületes ember volnék – gondolta, – fütyülnék mindenre, a gyermekkel elmennék Anna Filippovnához, térdre borulnék előtte és így szólnék: Bocsáss meg nekem! Vétkeztem! Engem gyötörhetsz, de az ártatlan gyermeket ne taszítsuk magunktól el! Hiszen magunknak úgy sincsen gyermekünk, neveljük fel! Feleségem derék és jó asszony és… bizonyára beleegyeznék… és akkor gyermekem atyjánál volna…
A Melkin-villához közeledett és határozatlanul állott meg… Elképzelte, hogy mint ül majd otthon szobájában, újságját olvasva, míg körüle egy sasorrú fiúcska babrálgat és hálóköntösének rojtjaival játszadozik; de egyúttal alattomosan mosolygó kollégáit is eléje hozta fantáziája és látta őexcellenciáját is, amint hasára üt és hangos nevetésbe tör ki... De lelkében, a kínzó lelkiismeret mellett valami meleget, gyöngédséget és szomorút érzett…
Az ülnök a terasz egyik lépcsőfokán helyezte el a gyermeket és elutasító mozdulatot tett kezével. Arcán megint ott érezte a nedvességet…
– Bocsáss meg, édes, bocsáss meg nekem, vén gazembernek – morogta. – Bocsáss meg…
Hátralépett, de a következő pillanatban szilárd elhatározással kezdett köhécselni és így szólt:
– Isten neki, fakereszt! Fütyülök mindenre! Hadd beszéljenek, az emberek, amit akarnak, mégis hazaviszem.
Migujev felvette a csecsemőt és gyorsan hazafelé indult.
– Hadd beszéljenek az emberek, amit akarnak – gondolta. – Azonnal térdrevetem magam és így szólok: Anna Filippovna! , . . Hisz ő jó és megérti… És a gyermeket felneveljük… Ha fiú, Vlagyimirnak fogjuk keresztelni, ha leány: Annának… Így legalább öregségemben is lesz vigaszom…
És úgy tett, amint elhatározta. Sírva a szégyentől és félelemtől, reménytől és valami meghatározatlan elragadtatástól töltve el, lépett a villájába, egyenesen feleségéhez ment és térdre borult előtte…
– Anna Filippovna! – mondotta felzokogva és lába elé rakva a gyereket. – Ne ítélj el . .. Vétkeztem. Ez itt az én gyermekem… Hiszen emlékezel Agnyijára… nos… a gonosz elcsábított bennünket…
És a szégyen és a félelem egészen megzavarta és anélkül, hogy bevárta volna a feleletet, felugrott és kirohant a szabad levegőre, mint olyan ember, kit éppen az imént fenyítettek meg.
– Itt künn maradok, míg hívni fog – gondolta, – hogy ideje legyen magához térni és arra, hogy elhatározhassa magát...
Jermolaj, a háziszolga haladt el mellette balalajkájával, ránézett és vállát vonogatta. Egy perc múlva újra elhaladt mellette és megint vállát vonogatta.
– No, ez szép história, világéletemben sem ettem ehhez foghatót – mormogta mosolyogva. – Épp az imént járt itt egy asszonyszemély, Marta, a mosónő. Az ostoba liba ide a verandára teszi le a gyerekét és míg benn van nálam, valaki ellopta a gyerekét és elvitte… Bolond dolog!
– Mit? Mit mondasz? – ordította teli torokkal Migujev.
Jermolaj, ki a maga módján értelmezte gazdája haragját, megvakarta a nyakát és sóhajtva mondotta:
– Bocsásson meg, nagyságos úr, de ilyenkor, nyaralás közben nem lehet meg az ember… asszony nélkül, azaz…
Egy pillantást vetett gazdájának csodálkozást és visszafojtott düht mutató arcára, köhécselt egyet-kettőt és folytatta:
– Tudom, hogy ez nem illik, de mit tegyen az ember… A nagyságos úr megtiltotta ugyan, hogy idegen asszonynépeket engedjünk be a házba, de ha nincs az embernek itthon… Előbb, míg itt volt az Agnyija, nem is engedtem be idegent, tetszik tudni, mert… ő volt itt, de most, mikor senki nincs itt… nem lehet meg az ember idegen vászoncseléd nélkül... Míg az Agnyija itt volt, nem történt ilyes illetlenség, mert maga… Agnyija...
– Eredj a pokolba! Te gézengúz! – ordította Migujev, toporzékolt és visszament a szobába.
Anna Filippovna még ott ült az előbbi helyén, csodálkozva és felháborodva és nem vette le kisírt szemét a csecsemőről.
– Na, na… – dadogta a halovány Migujev és ajka mosolyra torzult. – Hiszen csak tréfáltam… Hisz… hisz ez a gyermek nem is az enyém… Martáé, a mosónőé… Hiszen csak tréfáltam… Vidd ki a háziszolgának.