A gyaloghintó titka
| A gyaloghintó titka szerző: Krúdy Gyula |
1
Zsanét gyaloghintón járta be azokat a helyeket, ahol akkor fordult meg életében, amikor boldogtalan, szegény asszony volt, az életnek csak a bajait ismerte, és ha "kinézett magának" a kalendáriumból egy szép hónapot, nem tudta kellően élvezni azt, mert nem volt hozzá a legkifogástalanabb ruhája, mindig hiányzott valami a toalett tökéletességéből, egy gumi harisnyakötő, amely ne legyen se új, se régi, ne szorítson, de mégis megmutassa a lábikra kellő formáit, midőn Zsanét azt térde alatt elhelyezte; mert tisztességes asszony módjára mindig térden alul viselte a harisnyakötőt. De most, amikor leányát férjhez adta, fia egy jó leányt feleségül vett, Zsanét a gyermekeit boldognak látta, hogy eltűnhetett darab időre az életükből, miután anyáskodó gondjaival annyi ideig terhükre volt (saját szavai szerint), Zsanét gyaloghintóba ült, és bejárta fiatal korának emlékezetes helyeit. Az Andrássy úti ház, amelyhez bizonyos örökségi viszonylatok folytán jutott, akkor is jövedelmezett, ha Zsanét valamely öregasszonyos, külföldi fürdőhelyen töltötte idejét. De mégis inkább Pesten szeretett lenni, azaz inkább Budán, egy tiszta, polgári házban, bérelt lakásban, ahonnan gyaloghintón vitette magát azokra a helyekre, amelyekre elmúlt életéből emlékezett.
...A két szolga, aki a gyaloghintót vállán vitte, 1930-ban meglehetős feltűnést keltett megjelenésével például a Múzeum-kertben, ahol egy októberi délben megjelent, és a szokatlan gyaloghintó két oldalán pipázgatással töltötte az időt, amíg Zsanét a hintóból kiszállva, Kisfaludy Károly szobrához ment. Sajnos, nem volt személyes összeköttetése sohasem a boldogtalan költők boldogtalanságában laboráló úriemberrel, aki valamikor katonatiszt volt, de a szobor környékén sokszor lehetett látni Zsanétot rövid szoknyában és egyszerű, kék kalapban, amikor a tanítóképző intézetből e helyre jött könyveivel, és itt Kultsár úrral, a regényíróval találkozott. Kultsárról ugyan azt mondták, hogy hosszú meggyfa szárból pipázott mindenféle isten háta mögötti, kis vendéglőkben, ahol később olyan lett az arca, mint az ecetfa dércsípett virága, de Kultsár itt lengedezett, ágált, merengett, és ő vette az első derékövet Zsanétnak, mert Horatiusban így olvasta.
Istenkém, vajon milyen lett volna sorsom, ha Kultsárhoz feleségül megyek? - gondolta magában Zsanét Kisfaludy Károly szobra körül, a déli órákban, egy napon.
...A gyaloghintósok vénasszonyok havában, szépséges októberben, azt a parancsot kapták, hogy az Üllői út végén lévő Népligetbe vigyék az úri közlekedési alkotmányt. Zsanét a gyaloghintó csipkézett, fodrozott, kényesen lila színű függönykéi mögül végignézte az Üllői utat, ahol valamikor annyi hónapos szoba volt kiadó, és minden lakásban nagy reményű fiatalember tervezte jövendőjét. Tiszta, ártatlan arcú ifjak, akik az életnek még csak a reménységeit ismerték, de csalódásait kevésbé. A Népligetben csak kivételesen lehetett látni magános, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó szélhámost (mert csak azok fenyegetődztek öngyilkossággal), a legtöbben párosával sétáltak a tiszta, tágas, üde kerti utakon, ahol tündöklő felhők szálltak a láthatáron, miután pesti házak már erre nem rontották a levegőt. Barnay Gedeon, ugyancsak egy regényhős, mondogatta el Zsanétnak, ezeken az utakon sétálgatva, mindazokat a titokzatos dolgokat, amelyeket az életről és szerelemről gondolt magában. A Népliget ugyancsak gyarapította Zsanét emlékkönyvét, amelyet szívében hordozott. Barnay rajongva a távolba mutatott, és szép, gördülékeny hangon ecsetelte előtte azokat a lehetőségeket, amelyek akkor következnének be, ha együtt elszöknének. Kisvárdára akarta Zsanétot szöktetni, miután az idősebb Barnay ott a dohánybeváltó hivatal főnöke volt.
- Vajon hogyan alakult volna életem, ha Barnayra hallgatok? - kérdezte magában Zsanét.
De Barnay mást szöktetett Kisvárdára, és nászútjáról képes levelezőlapot küldött Zsanétnak, hogy "megpukkadjon". B. később valóban a fináncságnál helyezkedett el.
...A gyaloghintó elment a Népligetből, miután Zsanét még most is néhány könnycseppet érzett a szempilláin - az ember sohase tudja elfelejteni végleg régi, igaz szerelmeit -, a gyaloghintó elment Óbudára, a Tomasek-féle cukrászdába, amely helyhez ugyancsak emlékek fűzték Zsanétot. Ez olyan cukrászda volt, hogy egyetlen asztalláb se volt elrejtve a publikum elől, ugyanezért a cukrászkisasszony mindig látta, hogy mi történik az asztal alatt. Ebbe a sok látnivalóba elhervadt a cukrászkisasszony, de olyan tisztességes formában, mint egy asztalfiókban felejtett női fotográfia, amely felett messziről hangzanak csak a dongók döngései. Itt hajdanában Rezeda Kázmér "csapta a szelet" Zsanétnak, és úgy ismerte a cukrászda különlegességeit, mintha szabad idejében a cukrászkonyhán segédkezett volna. De nem, Rezeda Kázmér csak a találkozóra kitűzött órákat töltötte el pontosan, mindig pontosan, hogy néha egy óráig is kellett várakoznia Zsanétra. - Tudok egy kiskorcsmát a közelben - mond Rezeda úr, és elvitte Zsanétot a Duna-part gyepes dombjaira, ahol kecskét őriztek, vagy segítettek nézni a folyamban úszó holttesteket azoknak, akiknek az óbudai parton ez a tennivalójuk. - Így jár mindenki, aki csalfa - mond sötéten Rezeda úr, mikor egy vízbe fojtott macskakölyök vetődött a partra.
- Vajon mi lett volna belőlem, ha megmaradok Rezeda K. Kázmér mellett? - kérdezte Zsanét, amikor itt a kőkockákon üldögélve visszaidézte magában a féltékeny, hóbortos Rezedát, aki a találkozásra kitűzött napokon már reggeli nyitáskor beült a borbélyához, elolvasta az összes újságokat, végignézte a kerület összes notabilitásainak borotválását, tanácsot adott a hajat nyíratóknak, udvarolt a borbély feleségének, mert délután öt óráig, amikor találkozója volt a cukrászdában: valahogy agyon kellett ütni az időt.
De Zsanét mégis megsiratta a fellengős fiatalembert, aki mindig hűségről, kitartásról prédikált, olyan meggyőződéssel, mintha mázsás bolti mérlegeket emelgetne. Mit akarhatott az annyiszor emlegetett "kitartással"? Talán az esőre akart kitartani - gondolta Zsanét később, mikor okosabb lett.
2
És a mélabús, őszi napokon, mint Zsanét legkedvesebb napjain: így vándorolt a tiszteletre méltó hölgy gyaloghintója a város különböző részeiben; mindazokon a helyeken állomást (hol elmerengő stációt, hol meg fájdalmas kálváriát) tartván, ahol Zsanét az élet örömös és bánatos időszakaiban megfordult. Miután régimódi hölgy volt: az ún. randevúhelyekhez fűződtek emlékei, mint annyi nőé Pesten, akik itt a régi királyságot látták, és a királyságban maguk is királynők voltak hosszabb vagy rövidebb ideig.
A gyaloghintó elszökdécselt, mint egy dalocska a budai részekbe; például a Fok felé eső Kamara-erdőbe, amelynek hangyái emlékezetesek voltak Zsanét előtt, miután 1913. május (szerelem) havában itt egy hangyabolyt háborgatott meg önkéntelen leülésével. Le kellett ülnie, mert valaki csaknem fél esztendeje, Szilveszter estéje óta kérte, imádta, őrjöngve kérelmezte erre nézve. S a napot meg is tudná mondani teljes bizonyossággal, de az ilyesmit mégis inkább a férfinak illene tudni. Vajon volt-e Rigolettó úr azóta is ez évfordulón valakivel a Kamara-erdőben? Bár Rigolettónak olyan nagy zsebe volt kabátján, mint egy vándorfényképésznek: a hangyát mégis Zsanét vitte haza ruhájában, és a hangya még akkor is éldegélt Zsanét ebédlőjében, mikor a szerelemnek már híre-hamva se volt. - A gyaloghintó elment múltját kutató tulajdonosnőjével egy, a Gellérthegy oldalán lévő nyári vendéglőbe, ahol ősszel (hajdanában) csak Zsanét és lovagja, Gasparone tiszteletére terített asztalt a fogadós, és az asztalra helyezte mindazt a körözött liptói túrót, amit a nyári vendégek meghagytak. Éppen e vendéglői találkozók miatt G. elkorhelyesedett, és még a szerelem elmúltával és Zsanét távollétében is cinkefogószínű orral, dagadt arccal, nyíratlanul és duzzadt szemén zsinóros csíptetőüveggel álldogált a vendéglő ablakában, mint egy korcsmacégér. - A gyaloghintó hirtelen átment Budáról a Kőbányai útra, ahol valamikor a pestiek ugyancsak találkoztak, ha olyan titkos volt a szerelem, hogy senkinek se volt szabad tudni róla a városban, legfeljebb Spangának, Pitélinek és Berecnek, akiknek jeltelen sírjai itt feketéllettek az őszidőben a temető falain kívül. Zsupán, aki abban az időben ezt a randevúhelyet kitalálta, talán éppen a kőbányai sertésszállások közelsége miatt nyerte szerelmi álnevét (spitznáméját) Zsanét gondolataiban. - És amint múldogáltak a még fénylő napok a vénasszonyok nyarán: Zsanétnak mindennap jutott eszébe valamely új adressz, ahová a gyaloghintósokat elindíthatta. Megnézte hintójából a helyet a Mátyás-templom háta mögött, a bástyán, ahol egy tengerzöld ruháját lengette a templom környékén járó légáramlás. Bátorság kellett a feltűnő ruhaviselethez, mert a szatócsok és pékek kijöttek boltjaikból, amikor Zsanét ezt a ruhát felvette, de viszont "Lélekidomár" volt akkor szerelme, és Lélekidomár mindig egy-két szóval meg tudta nyugtatni Zsanétot. Még arra is rávette, hogy a Mátyás-templom hajójában, egy régi, szent királyt ábrázoló üvegfestmény előtt ugyanabban a tengerzöld ruhában örök hűséget esküdjön. Zsanét sohase mert többé a régi magyar királyra nézni, de más templomokban is nagy szorongásokat érzett a későbbi években. "Lélekidomár" (akivel a Nők Keze című kézimunkaújság hirdetéseiben és bizonyos levelezés után ismerkedett meg), mint érzelmes ember nyomban különböző templomokba vitte Zsanétot, ha szerét tehette. Nem cukrászdába, nem az Elipszis kávéházba régi képes újságokat forgatni, sőt még a Baltába se sörözni és bikatokányt enni, hanem nyomban valamely templomba kísérte Zsanétot, és ott mindenféle félelmetes eskümintákat olvasott fel előtte, amilyen esküket legalábbis a rablólovagok korában tétettek a nőkkel. Évekig nem mert bemenni bizonyos templomokba Zsanét, mert attól félt, hogy a föld nyílik meg alatta, miután Lélekidomár után egy zengő hangú, ünnepélyes úriembernek hallgatta meg mondanivalóit, amikor is Krebsz Pál titkár (ez volt az illető neve) a bajszát és szakállát is megrezegtette mélyből jövő sóhajtásokkal. - Vajon mi lett volna a sorsa annak a vadgalambszínű ruhájának és könyökön felül érő kesztyűjének, amelyben a Svábhegyre járt Őszivel, egy lehetetlen kisvendéglőbe, ahol oly sűrű volt az erdő, mint a vexir-képecskéken, ahol a vadászt kell megkeresni? Vajon melyik szobalánya lopta el azt a magas sarkú fűzős cipőjét, amelyben olyan boldogtalan volt, amikor egy gárdista termetű úriemberhez akart hozzánőni, legalábbis oly magasságnyira, hogy a szívét elérhesse, amelybe végleg fecskefészket akart rakni? És hová lett igen lapos sarkú, papucsszerű, nesztelen cipőcskéje, amelyben egy hegyes bajszú, ékbe szabott ruházatú, tőrtekintetű, éles hangú, de kis termetű úriemberrel (Börzsönyhegyivel) járta be a Ferencváros virág- és gyümölcsnevű utcáit, mert mindig valamely bokrétára kellett emlékeztetni az utcának, ahol a találkozót rendezték; míg ezzel szemben a gárdista a budai Szent György téren kívül legfeljebb a hatodik kerületi Lovag utcában, vagy az ugyancsak e városrészbeli Mozsár utcában óhajtotta mindig a randevú helyét megjelölni. - A gyaloghintósok engedelmesen vitték Zsanétot a város végén lévő Térdszalag szállodáig, és kihívták a portást, hogy Zsanét alaposan tudakozódhasson a gyaloghintó leeresztett ablakán át egy Matskási nevű régi úriemberről, aki valamikor ebben a fogadóban lakott, és hír szerint mindig két tenyerébe fogta a fejét, hogy az el ne szaladjon a válláról, mert Matskási sokat szenvedett álmatlanságban. A rőt bajszú portás feltette rugós szemüvegét, belenézett a vendégkönyvbe, és magában mormogta a vendégek neveit, amíg végigfutamodott a névsoron, de végül is szemüvegét törölgette egy erre a célra tisztán tartott zsebkendővel, mert a keresett nevet nem találta. A jutalmat ugyan átvette, de sóhajtása azt bizonyította, hogy érdemtelenül érzi magát megjutalmazottnak, mert Matskásiról bővebbet nem tudott mondani. És a gyaloghintót továbbkormányozta Zsanét, tovább régi emlékezések után, a múltba, amikor véleménye szerint itt-ott méltatlanul bánt némely férfival, aki őt fiatal korában szívből szerette. Amíg a nő fiatal, nem tudja megbecsülni az igaz szerelmet - gondolta magában Zsanét, és mint e gondolatból is látszik, Zsanét jóravaló nő volt.
3
Sokáig utazgatott Zsanét gyaloghintójában, mert hiszen (vagyoni viszonyainál s megrendült egészségénél fogva) ráért az utazgatásra, amíg a vízivárosi temetőben megtalálta egyik életben maradt szerelmét.
Ez a vízivárosi temető, ahol többnyire tiszteletben megöregedett, vén katonatisztek nyugodtak érdemrendeik, sisakos emlékköveik, vaskeresztjeik alatt: hajdanában ugyancsak kedves találkahelye volt a szerelmeseknek, akik dolgaikat nem akarták szellőztetni, mint a modern nők kurta pendelyeiket, hanem legfeljebb holt katonatisztek lovagiasságára bízták titkaikat.
Itt állott Nagybotos Viola (mint akár a század első évtizedében), Gyulai gróf egykori várparancsnok emlékkövéhez támaszkodva, és gyermekek voltak körülötte, akiket katonás játékokra tanított.
Három fiúcska és ugyanannyi leányka, mint az orgonasíp sorakozott Nagybotos vezényszavára, és Zsanét gyaloghintójából kiszállva, egy vértestiszt síremléke mögé rejtőzködve jól megfigyelhette az egykori gavallér nevelési módszerét. Nagybotos talán ugyanabban a Ferenc József-rokkban volt, amelyen érdemrend-szalagocskáját viselte (amely érdemrend története egykor Zsanétot szívestől, lelkestől megnyerte hívének), csak egykori híres, vöröslő barkói és angolkék szemei fakultak meg az elmúlt idő folyamán.
- Ezek mind a maga gyermekei? - kérdezte Zsanét előlépve, és a gyermekeket megsimogatta.
- A rongyosabbak valóban az én gyermekeim - felelt Nagybotos, akinek annyi köze volt a katonasághoz, hogy a hadi levéltárban írnok volt. - A többi gyermek a szomszédaimé, akiket szabad időmben nevelgetek.
Zsanét nem lett volna a mi szívbeli barátnőnk, ha különbséget tett volna a gyermekek között. Egyforma szeretettel kérdezte ki Nagybotos és a szomszédok gyermekeit. Keblére vonta őket, és a temető lombjavesztett fűzfái alatt a napsugárt játszotta a gyermekekkel.
- Ki hitte volna? - kérdezte néha lelkendezve, mikor a játékban szünetet tartott, és az idejétmúlt Nagybotosra pillantott, mintha nem hinne szemeinek.
Nagybotos érzéketlenül állt, mert hiszen ha érzett is volna valamit a régi szenvedélyből: azt is kötelességének tartotta volna eltitkolni, itt, a becsületes férfiak temetőjében.
- Ennek a sok gyereknek az a története - mondta Nagybotos -, hogy él egy öcsém Amerikában, aki csak akkor küld némi segítséget a tengerentúlról, ha mindig új gyermekről számolok be neki. A gyermekeket, amint a katonai gyakorlatokat megtanulták: majd lefotografáljuk, és a fényképet elküldjük az öcsémnek. Hadd lássa, mennyivel szaporodott a Nagybotos állomány. Csak az a baj, hogy évenként nem születhetik több egy gyermeknél.
Zsanét engedelmet kért, hogy megzavarta Nagybotost a nevelésben, és gyaloghintójában visszavitette magát a városba.
Mondják, hogy cipő nélkül érkezett haza, mert finom, dámás cipőjét ott felejtette az egyik kisleánynál, aki mezítláb gyakorlatozott a vízivárosi temetőben. És nem is volt bizonyos arról, hogy Nagybotos igazi gyermekét ajándékozta meg a rendkívüli cipővel.