A gyűrű
| A gyűrű szerző: Surányi Miklós |
A Boszporusz partján mesélik...
Rózsafás, datolyapálmás, ibolyaillatú kertjében csendesen éldegélt az öreg Dsem, a kalifa kegyence, szép fehér szakállú basa, a libanoni cédruserdők ura, ifjúkorában híres hadvezér, azonban megférfiasodván, megjött az esze, otthagyta a portát, a harci dicsőséget, a fekete szemű georgiai lányokat, és hajósvállalatot alapított az Aranyszarv partján. Erre kellett neki a libanoni cédrus.
Kábítóan gazdag volt az öreg Dsem, a kincstára feneketlen mély és színültig tele volt; ökre, lova, rabszolgája, mint a csillagok az égen és cseppek a tenger vizében, de jámbor és istenfélő lelke azért nem volt elbizakodott. Tudta, hogy a halál ellen nem véd meg sem arany, sem rubin; sem a janicsárok hada, sem arabszolgák serege. Két fiát is bölcsen nevelte. Megosztotta közöttük a vagyonát, az idősebbiknek hagyományozván minden kincsét: földjeit, barmait, hajóit, pénzét, ékszereit és egész háremét. A fiatalabbiknak - mert azt sokkal jobban szerette - csak egy ócska ezüstgyűrűt hagyott.
- Alit ellátom mindazzal, amivel engem az Úristen kegye elhalmozott - mondotta magyarázatképpen. - Neked, Mehmed fiam, ezt a varázsgyűrűt adom. Ezt a gyűrűt a próféta viselte, áldassék a neve. Öreg bagdadi zarándoktól kaptam. Én sohasem használtam, de biztosítlak, hogy három kívánságodat, legyenek azok bár a legmerészebbek, amiket halandó csak kívánhat magának, nyomban valóra váltja. Allah legyen veletek.
Így szólt az öreg Dsem, s aztán szép csendesen meghalt.
Ali egy ideig örült a nagy gazdagságnak. Mehmed pedig boldogan viselte a gyűrűt. De hamar bekövetkezett, hogy Ali betelt az örökségével. Unatkozott és elégedetlenkedett. És megirigyelte öccse varázserejű gyűrűjét. Éjszakánként sokat sóhajtozott, és elátkozta apja emlékét. Nyomorult koldusnak érezte magát, ha arra gondolt, hogy öccse három határtalan vágya nyomban teljesedésbe megy, ha ujján a próféta gyűrűjét megfordítja.
Addig-addig emésztette magát, amíg ki nem eszelte a leggonoszabb tervet: megfosztja öccsét az egyetlen örökségtől is, amit apja bölcsessége Mehmednek juttatott. Egy éjszaka lelopta öccse ujjáról a gyűrűt, ördöngösen ügyes mívesekkel szakasztott olyan hasonlóságút készíttetett, a valódit megtartotta magának, a hamisat visszahúzta öccse ujjára.
Most már teljes volt a megelégedése. Nyomban el is határozta, hogy mi lesz a három kívánsága. Erős, szép, daliás, harcos lelke volt Alinak; kincse, hatalma temérdek. Fiatal volt és szép: forró volt a vére, és dicsőségre szomjas. Mit kívánhatott volna mást? - azt kívánta, hogy az övé legyen a legélesebb kard, a leggyorsabb paripa s a legszebb leány ezen a terebélyes, dicsőséges, gyönyörű világon. Hármat fordított a gyűrűn, és másnap három messze földről jött kalmár jelentkezett a Boszporusz partján, a fehéren csillogó, rózsafás, datolyapálmás, ibolyaillatú porta kapujában.
- Ez a föld legszebb leányzója.
- Ez a leggyorsabb mén Arábia végtelen pusztáján.
- Ez a legélesebb granadai penge.
Határtalan volt a boldogsága. Georgiai leány, arab mén, granadai penge - ej, enyém az élet legszebb három ajándéka.
Mehmed, a megcsalt, kifosztott, pőrére vetkőztetett nyomorult árva ördög azonban mit sem tudott az ő nagy szerencsétlenségéről. Éjt-napot ábrándozott együgyű gyermekek boldogságában. Nem volt semmije, de úgy vélte, hogy akarnia kell csak, és minden az ölébe hull: szépség, hatalom, égi és földi paradicsom. És gondtalanul, virágos jókedvvel csatangolt a Boszporusz partján, és ragyogott a szeme, kitágult a szíve, dalra fakadt az ajka, és messze boldogságos jövendőn röpködött a bizodalmas lelke.
Ali is boldog volt egy kevés időn által. Gyönyörű felesége szerelmében mámoros hónapokat töltött. Szélvészparipáján végigszáguldotta végtelen birtokait; árkon-bokron repült, mint a keselyű; versenyre kelt a szultán leghíresebb lovasaival, legyőzött mindenkit; fegyvere legendás hírnevével babérozta a fejét. Ő volt a kalifa legelső vitéze.
De a boldogsága nem tartott sokáig. Híre futamodván annak, hogy az övé a világ legszebb asszonya, a palota körül állandóan idegen lovagok ólálkodtak. Kisázsiából, Afrika partjairól, a hitetlen Nyugatról, Spanyolországból, Frankhonból és a ködös északi országokból egyre-másra érkeztek rajongók, kalandorok, vitézek és varázslók. Ali csak mosolygott: övé a leggyorsabb paripa és a legélesebb kard.
De a georgiai leányok rosszabbak, mint ahogy Ali gőgös lelke képzelte. Fatime titkon kileste a szerelemben epedő lovagokat. Hízelgett neki, hogy az egész világon ismerik az ő szépségét. Az asszony hiú, és sohasem elég neki sem a tömjén illata, sem a csók gyönyörűsége. Az ismeretlen örömökért hamar odaadja a megismert boldogságot. És így történt, hogy Ali egy tikkadt augusztusi éjszakán, amint kertjében sétálgatott, észreveszi ám, hogy tolvajok járnak az ágyasháza előtt. Figyel, és látja, hogy a magas kerítésen egy kosár süllyed alá. A kosárból kilebben egy fehér asszony...
- Fatime! - üvöltött fel eszeveszett fájdalommal Ali, és rohant a kardjáért és szélvészfutó paripájáért.
Mire felnyergelt, és üldözőbe venné a rablókat, azok már messze vágtattak a tengeröböl felé. De Ali paripája volt a leggyorsabb ezen a széles nagy világtájon. Egykettőre utolérte a menekülőket. Nagy viadal támadt. Azok hárman voltak, Ali meg egymaga. De Ali kezében volt a legélesebb kard, és szempillantás alatt levágta a Fatime elrablóit.
A hűtlen asszony térdre rogyott, és ura irgalmáért esedezett. Ali letörölte a vért a világ legélesebb kardjáról. Aztán megveregette a lova kicsiny, okos fejét. A paripa lábai reszkettek. A melle zihált. Szeme vérben forgott. A viharos száguldás rettenetes erőlködése még ott lobogott nagy, tiszta szemében, egy pillanatig belenézett a gazdája halotthalvány arcába, aztán összeesett és kimúlt. Az üldözés éktelen iramában a derék állat tüdejében megpattant egy ér: orrán, száján csak úgy ömlött a meleg, piros vér.
Ali felordított:
- Átkozott bestia! - rohant a hűtlen asszony felé, és kardját beledöfte a georgiai leány meztelen mellébe.
Aztán ő is lebukott a földre. Az izgalom, a csalódás és a harc borzasztó küzdelme, a fájdalom és a harag elvette eszét.
- Elvesztettem mindent - őrjöngött eszeveszett dühében, és megragadta a kardot, amelynél élesebbet nem edzettek a granadai kovácsok.
Markolatig döfte a saját mellébe. Szegény, nyomorult, őrült Ali.
Mehmed pedig ezalatt a Boszporusz partjain gyönyörködött az ő hamis gyűrűjében.
- Hej, ha én egyszer valamit megkívánok! - ujjongott az előre elképzelt boldogság határtalan kéjében.
De nem mert semmit megkívánni!
- Majd holnap! - tette félre fel-felbuggyanó vágyait. És így élt, mosolygós, bizodalmas, örök elképzelésében a diadalmas akarat mindenhatóságának, a rózsás, gyönyörű, dicsőséges jövendőnek, és ő volt a legboldogabb ember, aki valaha csak a Boszporusz partján csatangolt.
Mert nem a teljesülésben, hanem az illúziókban van e földi élet gyönyörűsége.