A gyülekezetben
| A gyülekezetben szerző: Tompa Mihály |
Cseng, zúg még a harangok öble,
A hang, távol, széthömpölyögve;
S mint szarvas a szép, hűs forrásra:
Siet a nép a szent tornácba.
Betölti a pitvart, a házat,
Az arcokon hit és alázat...
S a szívre, melynek mélye zajlék,
Csendet, békét lehelt a hajlék.
Ül ifju, vén s hallgatva szót vár...
Majd fölzeng a királyi zsoltár;
A nép együtt van, együtt érez,
Szólván az ég s föld istenéhez;
Fejét mélyen kezébe hajtva:
Imában olvad szíve, ajka,
Az Úr előtt lelkét kitölti,
S megtisztul, szentül ami földi.
»Örök felség! hozzád kiáltunk,
Lakozzék szent országod nálunk!
Amely lényed képmása, része:
Szentelj s áldj meg lelkünkre nézve!
A földi jót se vond meg tőlünk
Az életen, mit itt letöltünk.
S add, hogy legyen hegy, völgy s barázda
Bőv áldással megkoronázva!
Vessződ ha sujt, karod ha dorgál:
Tisztuljunk a tűzben s nyomornál;
Békén hordjunk csapást, keresztet,
Ha istennek ránk adni tetszett;
Uram, fogjad kezünk! s mi bátran
Állunk setétben, roppanásban...
Hegyek ha a tengerbe dőlnek,
S ingása lész az égnek, földnek!
Gyengét ne hagyj akadni tőrbe;
Nézz a méltatlan szenvedőre!
A bujdosót hordozzad és védd
Röviditsd a jajoknak évét!
Kik rég várnak sohajtva, könnyel:
Szegény kórok ágyához menj el!
Szabadulást vigy a raboknak,
S a halállal kik tusakodnak!«
Igy zeng a szó, - mennyekbe szállva
Karöltve a kérés, a hála;
S oh, van még sok, sok!... rejtve mélyen
A könyörgő nyomott szivében,
Mit hangosan ki nem beszélhet...
De még előbb, mint sajg az érzet,
S a szív megrendűl és az ajk szól:
- Az Istennél már tudva van jól!
S mély csende visszatér a háznak,
Helyökről a hívők kiszállnak;
Meghallák, s a világba vívén,
Elméjök jár folyvást az ígén;
És szerte, síkra, bércre tartván,
A nyáj mellett s az ekeszarván,
Erősen állnak, hogy kövessék:
Egy jövő, egy hit, egy szövetség!